2011. március 15.
„Egy kevéssé sikerült képeslap, amely a várost madártávlatból mutatja, s így a látványba valamennyit a házsorok fölött húzódó omladékos dombok vonulatából is belevont, tökéletlenségénél fogva egyszersmind a település végletes arcait idézi. A téves megvilágítási idő miatt a kép fakó, egy gyér havú, dermesztő télre emlékeztet, amikor vékony szelek futkostak a falak alatt, s az egyre szürkülő havat sodorták kapualjakba, védettebb szegletekbe. Emlékeztet a kép egy tikkasztó nyárra is, amikor sószerű por szállta meg a háztetőket, a lombokat, s lepedékkel vonta be a lelassult folyó színét. A kép tompaságába egy megcsillanó szélvédő metsz bele fehéren, vagy egy távoli éppen becsukódó ablak, a beeső napfényben.”
Valójában persze nem képeslapok, hanem tárcák. Legalábbis ezt mondja a borító, pontosan így: Bodor Ádám, Az utolsó szénégetők, Tárcák 1978-1981. Mégiscsak ragaszkodnék ehhez a képeslapszerűséghez, és mint összefüggést kereső olvasó igazolást is találok magamnak, hiszen olyan egyértelmű indítómotívumnak tűnik ez. Naiv olvasói vágyam tehát, hogy összerakjak és megfejtsek, ím beteljesül. Aztán hamar rá kell jönnöm, hogy mégse teljesül… Helyette olyasmik döbbennek a gondolataimba, mint a „balsejtelem egymillió-háromszázezer fintora”, hogy Bodor Ádám épp 75 éves, hogy „a pikulics magára csukja a fiókot”, hogy egyébként is „az irodalmi szöveg ellenáll a megértésnek”, meg az a játék, amikor az ember a metrón unatkozva igyekszik csupán megállónyi hosszúságú történeteket találni a szembeülő búsan mélázó kalapjához. Mindezt megtalálom olvasás közben, persze nem elsőre, valahol a századik oldal környékén kezdek egy ritmusban haladni, pontosabban töredezni a szövegekkel. Hiába keresek ugyanis fonalat, ami minden történetet összeköt; de nem találok olyasmit se, ami miatt nyugodt lehetnék, hogy minden kép független a másiktól, külön és elzárt világ ebben a könyviségében mégiscsak eggyé kötött kis univerzumban.
Be kell valljam, hogy – teljes bodorádámiság ide vagy némi idegenség oda – valami folytonos zavaró kizökkenés ez így teljes egészében. Talán ott a hiba, hogy nem is szabadna egy marokra olvasni. Úgy kellene tenni, mint aki képeslapokat válogat. Nem olyasféle beállított, ez-a-város-by-night-típusúakat, hanem afféle régi fotókból álló lapokat, amelyeken fekete-fehér vagy szépia alakok ragadnak bele az állóképbe. Elkapott pillanatok kontextuson kívüli létezőkkel, furcsa mélységben ülő karakterekkel, akik csak ennek az egyetlen képnek – tárcának – az erejéig lépnek át a mi életvilágunkba, hogy épp csak annyit láthassunk, ők is jönnek valahonnan és vannak valahol – az ismeretlenben, az ismertben, a létezőben és elképzeltben, mindben egyszerre és variáltan, ahogy tetszik.
„Prinz A. nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a Fővárosi Állatkert állományát bemutató színes fényképekből kért kettőt találomra, és zsebébe tette őket.”
Sűrű, enigmatikus, atmoszférateremtő. Olvasni kell őket. Most újra. Most különösképpen. Egyesével. Vagy csak találomra.
„Aztán jó légy, mondta búcsúzóul. Rövidülnek az útjaid.”
