Rolo Tomassi – Cosmology

Én nem sokkal eme lemez megjelenés előtt ismerkedtem a debüt albummal. Akkor hallgatás közben egy gondolat fogalmazódott meg bennem: kevesebb prüntyögés, és jó lesz ez. Úgy látszik erre rájöttek ők is, és láss csodát, a legszembetűnőbb változás az első lemezhez képest, hogy a szintit egyre inkább mint hangszert, és nem mint agycseszegető elemet (ami egyébként nem feltétlen negatívum, sőt!) használja James, és ez nagyon jót tett a zenekarnak. Már az első két nótánál (ami gyakorlatilag egy) feltűnik, hogy hiába van 8 bites hangzása a szintinek, annyira jól illik a dallam amit játszik az egészbe, hogy amikor az Agamemnom közepén lévő feszültségkeltő emelkedett kiállás megszólal, nagy mosolygás közepette rájövünk, hogy jól fog telni a következő fél óránk. A következő számnál meg az előbb említett mosoly körülbelül 3-4 szer fogja körbe járni minden mathcore fanatikus arcát, ugyanis a House House Casanova mintapélda arra, hogy kell kiváló számot írni a stílusban. Az alig több mint egy perces nótában van aztán esemény, kezdve a tördelt döngöléssel, egy jól eltalált breakdownon, és szaggatott tapping őrületen át, a dupla vokálos zárásig.

Ezután jön egy hatalmas sláger Party Wounds képében, amelynél ne csodálkozzunk ha feljön az alsó szomszéd, hogy jó lenne abbahagyni az ugrálást. Az egymásra felelgető énekesek, valamint a basszusgitár előtérbe helyezése, nagyon energikussá teszi az egészet, a záró résznél szinte lehetetlen megállni, hogy ne velük együtt üvöltsük a szöveget. Az Unromance, megint mutatja, mennyire sikerült a billentyűt bele harmonizálni a hangzásba, vidám a dallam, gonosz a hangulat. Ebben a dalban kedvenc hölgyeményünk, elkezdi érdemlesen is használni a tisztáit, és meg kell hagyni Eva kiváló énekesnő, és még anélkül is megy neki, hogy hivatalos fan club-ot csinálna saját magának a facebookon (khm…Krysta Cameron…). Még található itt egy in your face matek dal (French motel), lazulós lebegtetés (Kasia), egy nem túl jól induló de a második felére kiteljesedő szerzemény (Sakia), valamint egy Refusedos nyitású önfejtegetős, atmoszferikus hangulatba torkolló érdekesség (Tongue in chick), mely szinte észrevétlenül vált át a címadó Cosmology-ba, hogy az aztán fokozatosan felépítve elvezessen minket egy utolsó epikus érzéskavalkádba, aminél tényleg nem tudunk más tenni csak felnézni az esti csillagos égre és átélni ezt a nagyszerű dalt.

Nem fogja ez az album újraértelmezni a stílust, de ezt senki nem is várja el tőle. Egyszerűen van az egésznek egy tagadhatatlan bája, ami miatt újra és újra akarjuk hallgatni, és amíg ez így van addig ez egy szépen görbülő kilences. Várjuk a következőt, nagy jövő áll még előttük.

9/10