2018. március 13.
Igen, beismerjük, tényleg elég kényelmes megoldás egy zenekar új slágerének a címét ráhúzni egy koncertbeszámolóra, de a Carnifex pénteki düreres bulijánál egyszerűen túlságosan is adja magát a dolog. Egyrészt a kaliforniai deathcore-ikon az utóbbi években egy olyan hatásvadász, de mégis csont nélkül működő irányba vitte el a műfajt, hogy a koncertjeikre tényleg egyre jobban illik a ceremónia szó. Másrészt meg be kell látni, a legutolsó lemezt és az élő szettjüket is nyitó dal annyira fogós és fülbemászó, hogy aki egyszer meghallja, valószínűleg napokig nem tud majd szabadulni a refrénben elkárogott „dááárk hááárt szeeerömónííí” sortól. Scott Lewisék egyre dörzsöltebb slágergyárosok, ráadásul mellé élőben is irtó hatásosan, mondhatni teátrálisan adják magukat elő, szóval nem is csoda, hogy a budapesti koncertjükből is elég komoly ünnepet kerekítettek. De előttük óriásit ment a stílus másik amerikai nagyágyúja, az Oceano is, míg az este hathatós megnyitására két ausztrál banda, a csillagközi hódító Aversions Crown és a nyersebb, primitívebb halálmetálban utazó Disentomb vállalkozott.
Az estét nyitó Brisbane-i brigád kissé kilógott a deathcore-pozitív lineupból: a Disentomb inkább a brutal death és a slam felségterületein mozog, ahol nincs helye szaggatott nullázós breakdownoknak és együtt ordítható tételmondatoknak. Ehelyett a zenei eszköztáruk nagyrészt kimerül a rendíthetetlen blastbeates reszelések és a lassabb, taposós málházások váltogatásában. Éppen emiatt viszont a nagyjából félórás szettjük nem is nagyon rejtett túl sok izgalmat, már csak azért sem, mert a csapat nem is szólalt meg valami tisztán, a húrosok munkája jóformán teljesen elveszett Henri Sison dobos gépiesen monoton csépelése és Jordan James Philip bányamély bugyborékoló hangja között. Ennek ellenére a srácok kellően masszív kiállással tolták a dalokat, Philip még le is vetette magát az első sorokba, amivel pár lelkesebb arcot sikeresen táncra is bírt – hátrábbról nézve viszont leginkább egy nagy, sűrű és fojtogató füstfelhőnek hatott a Disentomb műsora, amiben igazából nem volt elviselhetetlen bent tartózkodni, de azért utána mégiscsak határozottan jól esett a fellélegzés. (Völgyesi)
A kisebb lélegzetvételnyi szünet után leszálltak az űrlények és az Aversions Crown nekikezdett az Ophiophagy című rettenetnek, szépen kamatoztatták a nyolchúros gitárok döngölési adottságait. De a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott, mivel a rövid szett nagy része kivehetetlen volt a borzasztó hangosítás miatt. Szegény srácok jól megszívták a színpaddal is, mert a Carnifex dobfelszerelése elfoglalta a fél teret, így nem sok helyük maradt mozgolódni az előadásuk közben. De hogy ne csak negatívum álljon itt, a tavalyi Xenocide album legjobb számát még így is libabőröztető volt hallani, elég erős volt az Erebus. Ezen kívül is sokat szemezgettek az új albumról, de az azelőtti Tyrantről csak a kötelező kör Hollow Planetet játszották zárásként. Összességében sajnos nem ugrotta meg a buli a két évvel ezelőtti kistermes koncertjük szintjét, sem hangulatban, sem a setlistet tekintve (nagyon hiányzott például egy Overseer), bár a ’16-os Taste of Anarchy turnén adott bulijuknál még így is jobbnak éreztem ezt. (Hegedűs Rita)
A soron következő Oceano nem vacakolt intróval és hasonló mezei dolgokkal: felálltak, és Adam Warren énekes rögtön az első riffbe belenyomta elképesztő orgánumát. Okosan összeállított setlistet hoztak, kedveztek a régi és új rajongóiknak is egyaránt. Kezdésnek a The Taken és a Dead Planet elég erős kombó volt, de két tételt bemutattak a tavalyi Revelations lemezről is (Human Harvest, Lucid Reality). Náluk már viszonylag korrekt volt a hangosítás is, szóval nem csoda, hogy egész komoly mosh pit alakult a tiszteletükre. És nem lehet eleget isteníteni Adam hangját, mindenképpen a deathcore műfaj élvonalába emeli őt a tehetsége, mintha kissé erre lett volna kihegyezve az ének és a hangszerek hangerejének aránya is. Emlékezetes pillanat volt, amikor elhangzott a Human Harvest „from a distant planet” sora, utána pont megint egy hidegrázósan-túlvilágian mély hangot adott ki magából. Mintha még nem lettünk volna teljesen megdöbbenve a konstans albumminőségű alakításától. Szinte biztos vagyok benne, hogy aki esetleg erre az estére kételkedve érkezett az Oceanóval kapcsolatban, a chicagói csapat még azt is meggyőzte ez alatt a háromnegyed óra alatt. (Hegedűs Rita)
De bármilyen magasra is tolták Warrenék a lécet a Carnifex előtt, Cory Arfordék végül gond nélkül megugrották azt, és meg is mutatták, hogy miért ők a műfaj egyik legnagyobb neve mind a mai napig. Pedig a kaliforniai csapat már jó pár lemezzel ezelőtt ráérzett arra, hogy a nettó deathcore-ban elég kevés lehetőség maradt, és szépen fokozatosan kiérleltek maguknak egy egészen egyedi hibrid hangzást, ami viszont baromi jól is áll nekik. Pokol, halál, vér, sírásás és a szokásos toposzok, egyre csak brutálisabb és sötétebb formában, ugyanakkor az egyre többet használt (mű)szimfo-blackes elemeknek köszönhetően sokkal fogósabban is, mint régen. A Carnifex jelenleg amennyire hatásvadász, pont annyira hatásos is – pedig Scott Lewis frontembert a maga színpadias megjelenésével, mozdulataival és szegecses hacukájával nem sok választja el attól, hogy kíméletlenül leripacsozzuk, de valahogy mégis működőképes marad a recept.
Nem utolsósorban azért, mert – ahogy a bevezetőben is utaltam rá – a banda a legutóbbi pár lemezen már egyszerűen nevetségesen ragadós dolgokat zenél össze. Épp ezért személy szerint mindenképp üdvözöltem a tényt, hogy a szett bő felét a Slow Death és a Die Without Hope dalai adták ki, a Dark Heart Ceremony felvezetésétől a két album címadó sújtásain át a Hatred and Slaughter letaglózó grúvjaiig és a Drown Me in Blood vérben tocsogó pusztulatáig. Utóbbit konkrétan annyira komolyan vette egy srác az igencsak forrongó pitben, hogy egy kisebb zúzódás után az egész arcát kikente a saját vérével, és így nyomta végig a bulit – nem mindennapi látvány az ilyen, az egyszer biztos, de ha van olyan deathcore-banda, akiknek a koncertjére csont nélkül illett az ilyesmi, az csakis a Carnifex lehetett. Az új korszak hívei mellett megkapták a magukét a régi rajongók is, az első 4 lemez mindegyikéről előkerült egy-két kötelező nóta, amelyek közül nyilván ezúttal is a szokásos záró páros, a Lie to My Face és a Hell Chose Me ütötték a legnagyobbakat. Hibaként legfeljebb annyit tudnék felróni a bandának, hogy ezután nem jöttek vissza ráadásozni, pedig talán egy órát sem álltak a színpadon, de az az egy óra baromi erős volt, a daloktól az előadáson és a hangzáson át a hangulatig minden szempontból. (Völgyesi)
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
