2011. január 20.
Ahogy legutóbb három igen tanulságos albumlistával vezettük be az alábbi rovatot, most azonban két szempontból is más vizekre eveznénk. Egyfelől azzal tematizálnánk az alábbi cikket, hogy a következőkben felszólaló alanyaink nemcsak (újfent) közeli segítőink, hanem személyükből adódóan is a színtér legsokoldalúbb emberei közé tartoznak, hiszen nemcsak egy értékrendet képviselnek példaadó hitelességgel, hanem mellette egyszerre vállalnak szerepet promoterként és zenészként egyaránt. Azt hiszem, hármójuk közül senkit sem kell külön bemutatnunk, úgyhogy inkább át is adom a szót Jakab Zolinak, Kovács Hédának és Karsay Máténak, akik lemezek helyett főként élményeikre helyezik a hangsúlyt, természetesen a zene bűvkörében maradva.
JAKAB ZOLTÁN (Skalar Music, Bridge To Solace, Newborn)
Mikor Bali Dávid barátom megkért, hogy írjak egy 2010-es évértékelőt, azon kívül, hogy Dávidnak sohasem szabad nemet mondani, fogalmam sem volt hogyan kezdjek neki. Az mennyire béna már, hogy felsorolok három zenekarnevet vagy albumot, aztán elemzem, hogy ezen a The Ghost Inside albumon annyira kemény a mosh breakdown, hogy leesik rólam a pizsamának használt kosarasnadrág; vagy a Constants új lemezén annyira szépen és lebegősen gitároznak, hogy papírrepülőt hajtogatok az Isis lemezeimből és kivágom őket az ablakon? The Ghost Inside ide, Constants oda, ez nem az a fajta bejegyzés lesz. Az underground zenei színtereken eltöltött tekintélyes időnek köszönhetően én már igyekszem más (talán kicsit személyesebb) szemmel követni a zenei eseményeket, így inkább ezen oldalról közelíteném meg eme évértékelőt. Mivel ez a bevezető már így is túl hosszú lett, rátérek az érdemi részére, azaz 2010. számomra legjobb pillanataira:
Henry Rollins és a Frequent Flyer spoken word turné: Rollins annyira kemény, hogy még azt is elhittem neki a Sons of Anarchy második évadjában, hogy náci. A spoken word turnéja azért is volt remek, mert egyrészt olyan szinten volt szórakoztató a közel három órás előadás, hogy húsz percnek tűnt, másrészt az embert magát egy kicsit másik aspektusból lehetett megismerni.
Jello Biafra and the Guantanamo School of Medicine: azt hiszem igazán szerencsés 
ember az, akinek megadatik, hogy egy éven belül egyszerre legyen alkalma együtt dolgozni Rollinsszal és Biafrával. Nekem megadatott. Amellett, hogy a Dead Kennedys feleannyit nem fordult meg az életemben, mint a Cro-Mags, az arcot világ életemben bírtam, mert annyira hiteles maradt mindig, hogy az csodálatra méltó. Az arc 52 évesen is egy 16 éves gyerekké vedlik át a színpadon, a mai napig óriási zenerajongó (a VHK – amúgy pusztító erejű – koncertjét az első sorból, könnyes szemmel nézte végig) és punkikon mivolta ellenére rettenetesen földhözragadt és közvetlen. A koncert után levittem kajálni a West Balkán humusz bárjába és egy nagyon kötetlen, emberi beszélgetést zavartunk le két pita között. Jello egy olyan jelenség, aki csak erősíti azon hitemet, hogy minél idősebb valaki, annál hálásabb a vele együtt dolgozók és a közönsége felé. Amíg sok esetben egy fiatal zenész ül egy backstageben, mereszti a seggét és szarfej, addig a legjobb arcok mind a hardcore punk színterek veteránjai voltak. Hívják őket John Josephnek, Mackie Jaysonnak, Mike Hartsfieldnek, vagy Jello Biafrának.
Slaughter At The Engagement Party – I Killed Everyone, Will You Marry Me? EP, valamint a zenekar maga: (vigyázat, nagyon szubjektív és részrehajló rész következik!) 2010. 
márciusában Csongrádon játszott a Bridge To Solace, ami – amellett, hogy Szollár Bálint gitárosról újabb fotó készült meztelen alsótesttel – azért is volt emlékezetes, mert itt láttam először a SATEP-et. Barnival a koncert végén telefonszámot, email címet, hanganyagokat és egyéb kegytárgyakat cseréltünk, mivelhogy a SATEP felmosta velem a padlót jó alaposan. Másnap betettem a CD-t és legnagyobb meglepetésemre a hanganyag is meggyőzött. Pár nap gondolkodás után beszéltünk Barnival, hogy nagyon szívesen dolgoznék a SATEP-nek, mert a kapcsolatrendszeremmel és a múltbeli, főképp saját bőrön tapasztalt buktatókkal a hátam mögött talán tudok nekik valami olyat adni, amellyel a zenekaruk elnyeri akár itthon, akár külföldön a teljesítményük alapján megérdemelt pozíciót, ami úgy gondolom, hogy sikerült is, hiszen a 2010-es év a hazai underground színtéren mindenképpen a SATEP éve volt. Persze amellett, hogy a zenekar tábora nőtt, hozta magával az irigyeket is, de a srácok ezt is bírták gyomorral és sohasem vesztették el a lendületüket. A saját zenekaraimon kívül az életben nem volt dolgom ennyire tehetséges, alázatos, odaadó srácokkal dolgozni, így mindenképpen helyük van a 2010-es évvégi listámon!
Zárásként pedig egy lista azon zenekarokról, akik számomra izgalmas bandák és teljesítményük alapján többet kellene hallani róluk és/vagy ajánlom őket meghallgatásra: Abandon, Black Teeth, Constants, Fuseism, The Ghost Inside, Heathens, Heiress, Moutheater, Stray From The Path, Surroundings, Virgin Witch.
BUÉK MINDENKINEK! 2011-re még több Nuskull.hu olvasást mindenkinek! :-)
KOVÁCS HÉDA (Stylewalker Promotion, Cherry Bomb)
1. Juliette Lewis @ A38
Juliette Lewis maga a rock’n’roll! Idejött, lenyomta a bulit, és letaglózott mindenkit! Hihetetlen az az energia, ami belőle jön! A koncert előtt volt szerencsém vele találkozni, mert Bucsai Timi barátnőmmel ketten koordináltuk az interjúit. Nem okozott csalódást, és nem is ért meglepetés. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem; lelkesedő, laza, kedves, néha hisztis, picit megjátszós és némileg lestrapált- amilyennek Juliette Lewisnak lennie kell. Aztán feljött a színpadra, és ismét magával ragadó volt! Tudja, hogy kell igazi rocknroll-cirkuszt csinálni!
Imádom, hogy folyamatosan változik, mind zeneileg, mint pedig imidzsileg. Tisztában vagyok vele, hogy nem az ővé a világ legokosabb zenéje, de most komolyan, nem jó néha félretenni a rációt, és csak hagyni kiszabadulni az ösztönöket? Ez a buli pont ilyen volt! Inspirált nőként és zenészként is.
2. Danko Jones @ Nova Rock Fesztivál
A Danko Jonest ebben az évben fedeztem fel igazán magamnak, annak ellenére, hogy a Sleep Is The Enemy lemezüket már évek óta ismerem. Szeretem, ahogy változnak a dolgok, és hogy mindig képes vagyok valami olyan dologra rápörögni, ami addig közömbös volt számomra. A már említett lemez egyszerűen úgy nőtt a szívemhez – alattomos módon-, hogy hű társammá vált a heti edzéseim során. Aztán valamikor nyár elején úgy döntöttem, hogy jó lenne váltani, és meg is hallgattam az akkor már nem is olyan friss Below The Belt albumot! És milyen jól tettem! Számomra ez lett az év albuma! Teljesen elkapott a csapat egyszerű riffekre épülő, dögös zenéje, ami aztán át is jött teljesen a Nova Rockon! Az elviselhetetlen hőség ellenére az év legjobb koncertjét ők adták akkor ott számomra. Danko Jones, a frontember nem tűnik teljesen százasnak, de nekem nagyon bejön, amit csinál és ahogy csinálja. El is gondolkodtam, ha egyszer reinkarnálódnék, és férfiként születnék újra, Danko Jones szeretnék lenni, hahaha!
3. Deftones @ Nova Rock Fesztivál
A Deftones utoljára az Around The Fur lemez idején pörgött rendszeresen a lemezjátszómban, az utóbbi évek termései vagy unalmasak voltak – most ezen valószínűleg páran felháborodnak – vagy én vágytam más zenére. Azt hiszem, inkább az utóbbiról van szó. Aztán kijött a Diamond Eyes, és én is padlót fogtam tőle! Szomorú, hogy egy ilyen tragédiának kell történnie ahhoz, hogy megszülessen egy ennyire fantasztikus album. A legdurvább pedig az az egészben, hogy egyáltalán nem negatív, sőt, az egyik legpozitívabb, legéletigenlőbb lemez, amit valaha hallottam. Nem is csoda, hogy nagyon kíváncsi voltam arra, hogy élőben milyenek lesznek, főleg, hogy a Pecsa-beli koncert óta nem láttam a zenekart. Örömmel tapasztaltam, hogy Chino újra elemében van, habár a ráncok arról árulkodnak, hogy már nem 25 éves, de legalább annyi energia van benne, mint 10-13 évvel ezelőtt. Ráadásul a dalok élőben is legalább annyira ütnek, mint lemezen. Ez a koncert megint bebizonyította számomra, hogy a zenének micsoda ereje van!
KARSAY MÁTÉ (Tukker Booking, Another Way, Dallas, Wasted Struggle)
Mindig is nagy nehézségbe tellett nekem, hogy összeállítsak egy kedvenc-listát, bármilyen szempontról is volt szó. Annyiféle zenét hallgattam minden stíluson belül ebben az évben (is), hogy bevallom, nem tudnék korrekt összképet adni a legjobb muzsikákról. Abban az esetben, ha top 50 vagy top 100-as listát kéne csinálni, akkor lehet jobban menne a dolog. :) Lényeg, ami lényeg, hogy 2010-ben még nagyobb volt a kínálat, jobban, mint valaha. Napi 20-30 új anyagot is leszedhettél a különböző blogoldalakról. Belegondolok, hogy mennyi zene megy át rajtam minden évjáratot beleértve, én magam sem tudom értelmezni, hogyan tudok ennyi zenét megemészteni. Nincs kimondott kedvenc zenei stílusom, igazából annyi minden stílus keveredik, hogy már eléggé kevés az úgymond letisztult műfaj… de nem is baj, sőt. Egyre jobb olyan zenéket hallgatni, ahol egyszerűen érződik, hogy a zenekartagok több hatással rendelkeznek, s ettől is olyan izgalmas az egész. Hozzáteszem rengeteg olyan album, kislemez lett a kedvencem ebben az évben, amik „sajnos” tavalyi kiadásúak, de ettől függetlenül is tudok írni pár jó lemezről. :) Nem is akarom szaporítani a szót, lássuk csak…
Tehát nézzünk egy top 3-as listát:
A legjobb háromban az egyik helyezést a Deftones Diamond Eyes c. anyaga kapja. A Deftones örök kedvenc számomra. Az összes lemeze mindig valami más élményt nyújtott nekem… Más élményt, de ugyanazt az érzést hozta elő belőlem. Emlékszem, amikor 14-15 évesen megismertem a zenéjüket, akkor látott napvilágra a White Pony anyaguk, ami óriási hatással volt rám. Ennek örömére beszereztem a korábbi kiadványaikat is, amik teljesen másként hatottak, mint a ‘Pony, de mégis benne volt mindkét anyagban (Adrenaline, Around the Fur) az a nyomasztóan elszállós hangulat, ami a zenekar védjegyévé vált. Annak ellenére, hogy akkor is nagy hatás volt a banda, úgy vagyok vele, hogy bizonyos részeket most értek igazán a zenekarral kapcsolatban, de lehet, hogy túlmagyarázom. Egyik lemezükbe sem tudnék belekötni, annyira zseniálisnak tartom ezt a bandát. Tehát a Diamond Eyes lemezt megelőzte egy óriási tragédia, ami Chi Cheng nevéhez fűződik. Gondolom mindenki tudja, mi történt vele, s nem változott sajnos az állapota. Ilyen körülmények között született meg az új lemez, ami állítólag a második lemez, hiszen már felvett a banda egy komplett lemezt (állítólag), de kérdés, hogy miért nem az jött ki előbb. Véleményem szerint Sergio Vega tökéletesen beilleszkedett a zenekarba, s a Diamond Eyes egy EPIC albumra sikeredett. Egyszerűen óriási, hogy ennyi idősen is képesek egy olyan érzelmekkel teli lemezt letenni az asztalra, hogy napirendre is csak nehezen lehet lenni eme alkotás fölött. Tény és való, hogy rengeteg hatás, akár téma is át lett hozva a Team Sleeptől, de ezzel úgy vagyok, szerintem abszolút közös munka gyümölcse lett a Diamond Eyes. Le lehet tagadni nyugodtan, de a Deftones nem egy hardcore/metal/metalcore/grindcore/post rock/stb zenekarra volt/van hatással, létezésük tagadhatatlan! Mindenben ott vannak, akár tudatosan, akár nem.
A második helyezés egy EP legyen, méghozzá az angol Jairus zenekartól, akik újjáalakultak egy kis szünet után és kihozták az ingyenesen letölthető Build My Gallows High c. zseni anyagukat. Eddig egy teljes lemezük (Need to Change the Mapmaker – 2004) és egy EP (S/T – 2005) jelent meg. Abban az esetben, ha nem rossz a memóriám, 2004-ben az egyik ismerősöm leszervezte őket Budapestre, amikor szintén két zseniális zenekarral jöttek karöltve (Secondsmile, Meet me in St Louis). Akkor sajnos a Jairus nem tudott sokat játszani, mert a zseniális klubnak időhöz kellett tartania magát, hogy a minősíthetetlen karaoke elkezdődjön, mert hát mégis abból éltek… de nem kell ezen meglepődni, magyar klub 60%-a ilyen mentalitással bír, na de rá se rántsunk. A lényeg, hogy nekem ez az este emlékezetes maradt, hiszen mint a Jairus, mint a Secondsmile, mint a ‘Meet me olyan koncertet adott, hogy mindhárom banda a kedvencemé vált, és lényegében egyazon gyökerekből is táplálkoznak. A banda 2005-ös EP-je egy jóval elszállósabb zenei hozzáállásról tanúskodott, de mégis meg volt ugyanaz a tűz, ugyanaz a felkavaró érzés. Azt kell mondjam ez az érzés továbbra is megmaradt a bandában, amit a legújabb anyagon is hallhatunk, érezhetünk. Fölöleges számokra lebontani a lemezt, mert mindegyik tétel kiemelkedő. Remélem még láthatom őket élőben! Tök érdekes, mert az eddigi kettő lemezből azt lehetne gondolni, hogy ilyen befordult post rock arc vagyok, nem tudom, miért pont ezeket az anyagokat választottam. :)
Harmadik anyag legyen a War From A Harlots Mouth MMX c. anyaga. Most komolyan. Ez az anyag kapott rossz kritikákat? Meghallgatta az illető, amikor lepontozta vagy ócsárolta ezt a lemezt [megj. – igen. :-) d.]? Akkora számok sorakoznak fel ezen a lemezen, hogy bármilyen modern metal/death/core/grind zenét hallgató arcnak nagyon nehéz lehet megkerülnie ezt a lemezt. Az új Ion Dissonance lemez is visz mindent, de a WFAHM lemezét később hallgattam, azért kerültek ide. :) Az a durva, hogy a blastbeat illetve a matek dömping mellett olyan király elszállásokat tettek bele a számokba a srácok, hogy rögtön hátast dobtam ezektől a témáktól. Itt nincsenek kamugrindok, nincsen mellébeszélés. Az új énekessel is hibátlan az összkép, nagyon ott vannak az abberált énektémái, amik az elszállós résznél egyszerűen katartkikusan hatnak. Nemrég napvilágra került egy Deftones-feldolgozás (Hexagram) a zenekartól, ami egyszerűen zseniális lett. Tökre érződik a számon, hogy nem kicsit szeretik a Defet. Élőben is látnom kell őket. :) Emellett még volt egy csomó jó lemez, a lista végteleníthető. :)
Koncertek szempontjából sem volt kispályás ez az év, hiszen a saját bulikon kívűl rengeteg más helyen is járhattam. Legnagyobb koncertélmény talán az idei Fluff fest volt. Ez volt az első alkalom, hogy tiszteletemet tettem a Fluffon. Azt kell mondjam, egy teljesen más légkör fogadott. Körülbelül 1000-2000 fős fesztiválra kell gondolni (na jó, azért lehet, hogy kicsivel többen voltak), de akkora színtér van, hogy az félelmetes. Azok az emberek, akik itt voltak ezen a feszten, 100%-ig a zenekarok miatt jöttek. 
Tényleg akkora koncertekben volt részem akárkinek is a buliján voltam, hogy az elképesztő. Kisebb kivételekkel minden zenekart ismertek az emberek, és ez óriási dolog. Talán az Iron Lung koncertje volt a legdurvább a Fluffon hangulat szempontjából (Hozzáteszem, alapból imádom a két tagú Powerviolence isteneket). Mindemellett óriási kínálat volt merchből, disztrókból illetve a party tent sátor is mindent vitt, ahol a koncertek után a 90-es évek legaljasabb és alapabb diszkóslágereire rázhattuk. Ebben a fesztiválban azt is szerettem, hogy mindenféle stílus keveredett egymással. Óriási teret kaptak a screamo, power-emo violence és a grindcore bandák, ami remek dolog.
Egyébként rengeteg dolog történt velem az évben. Zeneileg még újabb dolgokba is bele kezdtem, illetve volt egy turném, illetve sok-sok koncert külföldön-itthon egyaránt. 2011-ben több turné is kilátásban van, illetve nagyon várom a zenekarjaim új anyagait.
És most, hogy oldalunk ismét visszatérhetett, ezúttal a régóta ígért designváltás előtt az alábbi rovat is aktualizáltan, gyakrabban frissülve fog folytatódni, hiszen még mindig vannak jópáran, akiknek van és lesz is miről mesélnie Nektek. Köszönjük, hogy újra itt vagytok velünk!
