Spiró György – Tavaszi Tárlat

„Miért lehet nálunk bármilyen galádságot elkövetni, függetlenül attól, milyen a rendszer? Mitől van az, hogy nálunk mindig a söpredék kerekedik felül? Mindegy, hogy feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus van-e éppen, mindegy, kik a megszállóink, sőt az sem jó, ha mi magunk szálljuk meg magunkat: a gonosz és tehetségtelen akarnokok újra meg újra felülkerekednek, és tönkreteszik, amit mások vérrel-verítékkel létrehoznak.” – az előbbi idézet súlya nem a kinyilatkoztatásban, hanem a megvilágításban rejlik, mivel egy javíthatatlan kispolgár végső elkeseredésében mást talán már nem is tudna hozzáfűzni ahhoz, ha hőstelen hősként kerül egy kafkai szituáció kényelmetlen reflektorfényébe.

Spiró György munkáit minden esetben onnan ismerhetjük fel, hogy példaértékű tudós precizitás áll a cselekmények megkomponálásában – nem volt ez másként most sem, hiszen a Tavaszi Tárlat hátterében egy gyermekkorában olvasott cikk felidézett élménye és megihletése állt. Ez a cikk pedig képes volt hátteret biztosítani egy új, eddig járatlan nézőpontnak: 1956 eseményeit ugyanis kispolgári tálalásban élhetjük át, ami már önmagában is olyan fegyvertényt jelent, melynek előnyeit Spiró nem pusztán rutinnal, hanem kellő iróniával képes maga mellé állítani. Az irónia pedig – ahogy Kenyeres Zoltán rávilágított idén megjelent könyvében – olyan kizárólagos magatartás, amelyben már nincs sem harag, sem félelem, sem kétségbeesés. Ez a szemlélet pedig az egész cselekményen végigvonul, hiszen a hangsúlyosan hősként megszólított Fátray elvtárs éppen az előbbi három érzelem körkörös hullámvölgyében találja magát, miután a Magyar Ifjúság nevű hetilap egyik bérenc újságírója belekeveri egy államellenes szervezkedésbe. Azt a Fátray Gyulát, aki az októberi forradalmat az aranyere miatt egy kórházi szobában élte végig; és azt a Fátray Gyulát, aki hűtlen felesége szerint sosem volt képes a talpára állni; azt a Fátray elvtársat, akiben egyszerre manifesztálódik a kafkai információhiány szülte kiszolgáltatottság és a viani iróniaforrás.

A cselekmény lényegében két szálon fut, egyfelől Fátray vesszőfutásán, másfelől feleségének, Katinak a Tavaszi Tárlat mellett való kiállásán, és mindkét esetben három szakaszt célszerű megkülönböztetni: egy előkészítést, amely októbertől átvezet minket 1957 tavaszáig; egy egyhetes periódust, amely mindkét esetben konfliktust eredményez – igaz, teljesen más szinten és nyilvánossági következménnyel –, valamint egy átrendeződést, amely új megvilágításba helyez minden korábbi információt. Utóbbi azonban már biztossá teszi a könyv első lapjai alapján kialakuló feltételezésünket, miszerint azzal, hogy Spiró ezúttal a kispolgárság szempontjából mutat be egy, a történelmi felfogásunk és kulturális emlékezetünk számára kétségkívül markánsan kitűnő csomópontot, sikerült azt az előnyt is maga mellé állítania, hogy a főbb szerepekben zsánereket jelenítsen meg. Így – egyes drámáihoz hasonlóan is – könnyebb azonosulni a karakterekkel, és azáltal, hogy szembesülhetünk saját ösztöneik fokozatos kitörésével és dominanciájával, jobban átérezzük azt, milyen is, mikor egyetlen betű elírása miatt minden létező ajtó bezárul előttünk (leszámítva Szász Lalit, az ügyvédet, aki megérteti hősünkkel mindazt, amin átesik), és számkivetetek leszünk saját társadalmunkban, és mindezt csupán azért, mert – a párttitkár szavaival élve – „éppen az a baj, hogy veled nem volt baj”. Az előbbi konklúzióból pedig tényleg minden korábbi próbálkozáshoz képest élhetőbbé válik a mostani húszéves generáció számára az, hogy átérezhesse, mennyire torokszorítóan kegyetlen lehetett megélni ebben a társadalmi rétegben a „változást”, és hogy a kiszolgáltatott alany – aki az irónia növeléseként természetesen a cselekmény előrehaladtával egyre több hangsúlyt fektet a kiábrándult társadalomkritika kinyilatkoztatására, amely a Kenyeres tanár úr-féle értelmezésben is ironikussá válhat az irónián túl – belső ordítását tényleg a külső közöny csendje csitítja némává. Ez a némaság azonban nem végleges, hiszen egyetlen szó képes felülírni a már fennálló szituációt (azt az egy hetet, amíg Fátray a családja előtt is titkolva próbál megoldást találni a cikkíró felderítésére, a helyreigazítás kérésére, valamint egyáltalán régi állásának visszaszerzésére, és amíg Katit az eleve történelmi jelentőségű Tavaszi Tárlat pártbeli bírálata miatt kirúgják), és hőseinket visszahelyezni, sőt lényegében felé emelni a korábban megszokott életritmusnak. Ez azonban nem múlik el nyomtalanul: már semmi sem marad olyan, mint régen – és ahogy éppen elég fordulat már a tény is, hogy Fátray mintegy szerelemre lobban korábban hőn elviselt felesége iránt (is), úgy saját közönyének kiforrása a mű végén képes feloldani az addig megnyilvánuló ironikus megvilágítást.

A Tavaszi Tárlat a maga módján kétségkívül megtévesztő, hiszen ránézésre is rövid, könnyed olvasmánynak tűnik – ugyanakkor tartalma mégis maradandó képes nyomást gyakorolni olvasójára, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a szöveg karakteréből adódóan már képes is aktualizálni az olvasottakat. Ezt azonban épp olyan mértékletesen kell továbbszőni, ahogy Spiró is megformálhatta kispolgári zsánereit, hiszen rajtuk keresztül nemcsak megragadhatóvá, hanem ami még fontosabb: igazán átélhetővé válik az az életérzés, amelynek középponti mozgatórugója a sodródó, mindent átvészelni óhajtó túlélés. Mert az ugyan igaz, hogy a látens hős Fátray jelleme nem vonzóvá, hanem tolerálhatóvá válik történetének empátia-faktorának köszönhetően, de ha őszintén felteszi az olvasó a kérdést: ő vajon mit tett volna egy ilyen helyzetben, azt hiszem, mindenkiből előtörne a benne rejlő, kétségbeesésből kritikus közönyt gyakorlóvá váló meghurcolt, majd egyik napról a másikra mindenki által (látszat)kedveltté vált elvtárs.

A kötetet köszönjük a Magvető Kiadónak.