2016. május 16.
![ignite_-_our_darkest_days_2[1]](http://nuskull.hu/wp-content/uploads/2016/05/ignite_-_our_darkest_days_21-e1463143573740-675x354.jpg)
Rohan az idő, rohannak legsötétebb napjaink – a tegnapi napon pontosan tíz éve, hogy 2006. május 15-én megjelent a kaliforniai Ignite meghatározó dallamos hardcore remekműve, az Our Darkest Days. Eme évforduló pedig már csak azért is kiemelkedő esemény itt Magyarországon, mert alighanem kevés olyan külföldi lemez van a világon, amit itthon szinte egyöntetűen mindenki annyira sajátjának, hazainak érezne, mint a magyar származású Téglás Zoli vezette csapat magnum opuszát. Tipikusan az a lemez, amihez kapcsolódóan még annak is van valamilyen élménye – de legalábbis véleménye –, akitől egyébként máskülönben igen távol esik a hardcore punk műfaja és színtere. A jeles születésnap alkalmából pedig úgy gondoltuk, hogy megkérdezünk egy-két hazai zenészt is, hogy hogyan tekint vissza a lemezre, kire milyen hatással volt az anyag, vagy épp milyen örök emlékeik fűződnek a dalokhoz.
A Cameron Webb produceri tevékenysége mellett elkészült Our Darkest Days egy olyan dallamos hardcore-lemez volt, amely a kaliforniai gyökereknek köszönhetően elképesztően túldallamosított megszólalásban tálalta a hardcore-t. A narancsvidéki megszólalás miatt nagyon könnyen ragadt, de mégsem vesztette hitelét: tele volt az egész üzenettel, tűzzel és szenvedéllyel, egy baromi jó motivációs album volt politikai felhangokkal. De lényegében egy majdnem élesnek tűnő váltás volt a korábbi anyagaikhoz képest abban a tekintetben, hogy érződött, hogy az Ignite másabb közönséget szólított meg vele, mint addig, ráadásul ugyan a fentebb említett politikai felhangok megmaradtak, de elszaporodtak az introspektív dalok is a korongon, ami még személyesebbé tette a hallgató számára az Ignite-ot. Az egész korong egy slágerhalmaz lett, néhol kicsit prédikálós, néhol kellően dühös, néhol fennkölt, néhol pedig egyszerűen laza – az egyik leginkább arra késztető lemez a 2000-es évek dallamos hardcore-jában, hogy együtt énekelj minden sort, a refrének pedig erősen a középpontba kerültek. Az olyan tételek, mint a „Bleeding”, a „Poverty For All”, a „Let It Burn”, a „My Judgement Day” vagy a U2-feldolgozás, a „Sunday Bloody Sunday” által a csapat óriási népszerűségre tett szert, és ez azért valljuk be, nem véletlen.
Egyvalami még egészen biztosan kiemelkedett a lemezről: az Téglás Zoli, pontosabban a hangja, és nem azért mondjuk, mert magyar bevándorló család sarjaként a világ egyik legnépszerűbb dallamos hardcore punkbandájának legjobb lemezén énekelhetett, hanem mert a korábbi Ignite-os múltjához képest is rengeteget fejlődött erre a korongra. Tényleg fantasztikus, amit énekelt a korongon, amely egy kicsit olyan Ignite-jegy lett, mint a Bad Religionnél Greg Graffin orgánuma – Zoli hangja maga lett szinte az Ignite, csakúgy, mint ahogy Greg hangja karcolta igazán maradandóvá a Bad Religiont.
Zeneileg érdekes volt, hogy inkább tovább csiszolták az A Place Called Home témáit, nem igazán volt kísérletezés, a tipikus Ignite-paneleket kaptuk, de a tálalás egy jóval közönségbarátabb megszólalás keretein belül történt, amelyhez legközelebb talán a Pennywise, a Strike Anywhere, az H2O, a Comeback Kid és kicsit a Bad Religion életművei állnak. Természetes volt, hogy az Ignite-hallgatótábor fel fog hígulni tőle, mert sokkal szélesebb kört találtak be vele Téglásék, de ez nem vesz el semmit azon érdemeiből, hogy egy remek album lett, amely után 10 évet (!) kellett várni a folytatásra. Nehéz is belegondolni abba, hogy eltelt tíz év, de ilyen ez a fránya idő, most méltóképpen elő is vettük az anyagot, ti is tegyétek meg velünk!
„Az Ignite több szempontból is meghatározó zenekar az életemben. 18 éves voltam, amikor berobbant az A Place Called Home lemez. Az akkor 13 éves húgommal emlékszem, hogy gyakorlatilag folyamatosan a Veteran című dalt énekeltük otthon. Közben előtúrtam a régebbi lemezeiket is, amiket szintén a mai napig szívesen hallgatok. Aztán a Place Called után csak vártunk és jött, minek jönnie kellett. A mai napig talán a legkedvesebb albumom az Our Darkest Days. Nincs rajta egy töltelékdal sem, és 10 év elteltével is szinte naponta, kétnaponta meghallgatom. Itt pedig még nem áll meg a sztori, pár éve olyan szerencse ért, hogy elhívtak dolgozni a stábjukba. Azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen kupont dobott, hogy gyakorlatilag a kedvenc bandámmal melózhatok együtt. A Live for Better Days című dal óriási kedvencünk, a tavalyi esküvőnkön erre a számra vonultunk be. Szóval tényleg meghatározta ez a zenekar az életemet… Köszönöm nekik!”
„Amikor 2006-ban meghallottam először az Our Darkest Days lemezt, tudtam, hogy itt valami olyat sikerült a kaliforniai dude-öknek letenni az asztalra, ami örök életű. Ennek köszönhetően mai napig rendszeres visszatérő lemez a lejátszómban. Személyes kedvenc dalom a lemezről a Slowdown, aminek iszonyatosan jó hangulata van, bár igazándiból az összes dal 10/10 a lemezen. Szerencsére volt lehetőségem többször is egy színpadon állni az Ignite-tal, ami hatalmas nagy megtiszteltetés amúgy. Az egyik kedvenc storym velük, hogy egy zágrábi koncert után odajött hozzam Brett, a bőgős, aki végignézte a bulinkat, és a következőt mondta nekem: „iszonyatosan jó koncert volt, nagyon tetszett, és neked meg olyan hangod van, mint Chester Benningtonnak a Linkin Parkból, csak jobb, mert tökösebb!!” :D Majd koccintottunk egyet és segítettem nekik felszettelni.”
„Az Ignite zenekarral aznap ismerkedtem meg, amikor azt is megtudtam, hogy kiment a fecske a divatból. Emlékszem, amikor megérkezett a strandra a gyerekkori cimborám és odaadta a Place Called Home albumot, amit én egy ültő helyemben 4x végighallgattam. Azon a discmanen, amin egy éktelen nagy kopott Insane matrica volt. Most már meggyőződésem, hogy az Ignite mindig csak 1 bpm-mel gyorsabb, mint én, úgy általában. Az Our Darkest Days lemez döbbentett rá, hogy a U2 zenekar lassan vette fel a Sunday Bloody Sunday-t, és a MÁV hiányosan játssza az Ignite dalát az állomáson. Ha futni mennél, meg se próbáld a banda nélkül! Akinek pedig nem jön be az Ignite, azoknak annyit üzennék, hogy hallgassák hangosabban!”
„2006-ig minden egyes új Ignite-anyag jelentős szerepet töltött be az életemben. Elég sok idő telt el a „Place Called Home” óta, de hát, ahogy mondani szokás, jó munkához idő kell… Háát, megérte várni! Emlékeim szerint először valami közlekedési járművön hallgattam meg a lemezt, s majdnem headwalkoltam a jelenlévőkön. Amint vége lett, agresszíven kutattak gitáros ujjaim az újrajátszás gomb után. 2006-ra már felnőttebb fejjel, kevésbé elragadtatva tudtam nézni zenei produkciókra, elemezni, átlátni azokat, ennek ellenére újra rajongónak éreztem magam, mint a régi szép időkben. Ezek után mindenhol jól jött az anyag, edzés közben, meló közben, hazaúton, trolin, autópályán, házibulikon, sorban álláskor, báár, utóbbinál beláthatatlan következményei lehetnek a megnövekedett energiaszint miatt. :) Az Our Darkest Days volt az utolsó löket számomra, hogy elkezdjek dallamosan énekelni „tanulni”, gyakorolni. Talán egyetlen kritikával lehet illetni ezt az ominózus lemezt, ez pedig a hangzás. Ugyanakkor! Ennek ellenére nagyon egységesen szól, ki van találva, szakít így is. Az Idoruban volt szerencsém együtt turnézni Japánban az Ignite-tal a lemezbemutató turnéjukon 2007-ben, és személyesen megismerkedni velük. Másik nagy élményem tavaly nyáron történt, mikor is toltam velük egy próbát Budapesten, mivel Nick kiválása után tervben volt a helyettesítés. Érdekes volt együtt zenélni gyerekkori nagy ikonokkal, immáron felnőttként, releváns muzikalitással. Az új Ignite-anyag is remek lett szerintem, bár tény ami tény, többet kell hallgatni, hogy beüssön.”
„Az első hardcore-lemez volt, amit hallottam, máig tisztán megvan, hogy hogyan, kin keresztül kerültem kapcsolatba vele. Akkoriban kezdtem deszkázni és a helyi boltban voltam, az első Vans cipőmért, kb. 15 évesen. A boltos, Homér ezt nyomatta. Elcsíptem egy beszélgetést közte, és egy srác között… Ignite, új lemez, magyar származású énekes, ’56-os témájú szám, stb, stb. Nagyon megfogott, egyrészt – ez most ennyi idő elteltével visszagondolva vicces – a tiszta ének miatt, egy érdekes hidat képezett az addig hallgatott zenéim és aközött, amit a szüleim toleráltak, másrészt a mondanivaló máig a kedvenc zenekaraim köze emeli az Ignite-ot. Szövegeiben szerintem nagyon jó példa ez az album arra, hogy a hardcore elfogadó nézetei mellett szépen megfér az identitástudat.”
