A fekete vér nem válik vízzé – prog/tech/instrumentális lemezajánló

Dan Sugarman – Centersun

Az egykoron a deathcore-iskola éltanulójának számító As Blood Runs Black tavaly óta, ha nem is oszlott fel, de legalábbis az inaktivitás homályába burkolózik. Nem így a csapat szólógitárosa, Dan Sugarman, aki az utóbbi hónapokat egy instrumentális szólóalbum megírásával és felvételeivel töltötte el, majd februárban különösebb hírverés nélkül ki is adta a Centersun címre keresztelt hatszámos anyagot. Stílusát tekintve az ABRB-nél jóval technikásabb, progresszívebb, egyszersmind futurisztikusabb cucc ez, ami sokkal inkább a Sumerian Records húzónevei által képviselt irányvonalhoz közelít, már csak a vizuális körítését tekintve is – abban viszont hajlamos hasonlítani az anyazenekar utolsó két lemezére, hogy néhol nagyon hiányzik belőle egy nagy adag fogósság.

Sugarman az album dalaihoz – kvázi stilisztikai követelményként – jó néhány gitáros cimborát is felkért némi vendégszólózásra, a dallistán olyan nevekkel találkozhatunk, mint Francesco Artusato (Devil You Know/ex-All Shall Perish), Scott Carstairs (Fallujah), Angel Vivaldi és James Norbert Ivanyi – róla mindjárt szót ejtünk bővebben is, mert egyszerűen muszáj, de előbb még következzen a Centersun streamje:

James Norbert Ivanyi – Aphasia / The Matter Circumvention

Szóval mit tesz az egyszeri magyar prograjongó, amikor egy James Norbert Ivanyi nevet lát featelni egy lemezen? Utánanéz, ki is ez, aztán rövid úton leesik az álla. Egy félig magyar, de Ausztráliában, Sydney-ben élő fiatal gitárosról van szó, aki eddig két EP-t adott ki (Aphasia – 2013; The Matter Circumvention – 2015, alább beágyazva; és heteken belül érkezik a The Usurper című harmadik is), de már ezeken is egészen sajátos és megkapó hangzásvilágot alakított ki magának, amit nehéz bárhova is beskatulyázni. Hangulatilag a sötétebb tónusok a meghatározóak, de a zenei eszköztárat tekintve a szerzeményekben egyaránt megférnek az akusztikus bontogatások és a modern, tekerős vagy épp szaggatott riffelés is, de több alkalommal találkozhatunk zongorával vagy vintage szintihangzásokkal, sőt, még hegedűvel is. És a legszebb az egészben, hogy Ivanyi mindezeket az elemeket dal- és lemezszinten is olyan íveken képes összefűzni, hogy a végeredmény egyáltalán ne essen szét, hanem épp ellenkezőleg, kifejezetten egységesnek és jól kigondoltnak hat.

Ha nagyon támpontokat kellene felhoznom, néhol (különösen a fentebb linkelt darabban) határozottan Steven Wilson újabb szólólemezei jutottak eszembe, de ugyanígy említhetném az Opeth könnyedebb dolgait, aztán Jeff Loomist, vagy akár a The Facelesst is, Ivanyi szólójátékával kapcsolatban pedig inkább maradjunk csak annyiban, hogy valami elképesztő. Öszességében tényleg minden szempontból abszolút a saját ligájában játszik a srác, amivel nekem személy szerint az év eddigi egyik legkellemesebb meglepetését okozta.