2009. augusztus 8.
A Zenei zanza legújabb részében két tavalyi, illetve három frissebb lemezt szeretnék röviden bemutatni nektek. Bár az én összeállításom talán nem olyan változatos, mint Demo és Malibu kollega korábbi cikkei, azért remélem örömmel fogjátok olvasni ezt is.
United Nations
A United Nations névre hallgató underground szupergrupp afféle fantomprojektként működik: jogi problémák miatt az egyetlen hivatalos tagja Geoff Rickly, a Thursday pacsirtája, ám állítólag – többek között – Converge, Glassjaw és The Number Twelve Looks Like You tagok is részt vettek a lemez rögzítésében. A tavaly szeptemberben megjelent bemutatkozó lemezük (melyet elméletileg idén egy újabbnak kellene követnie) alig fél órája 2-3 perces, elsöprő lendületű és fogós dallamokban gazdag screamo szerzeményeket vonultat fel. Az agresszív, engem leginkább az Orchidra emlékeztető vokál mellett elszórva dallamos énektémákat is hallhatunk, melyek sokat hozzátesznek a zene hangulatához. A színvonal végig egységes, jobbnál-jobb dalok sorakoznak a lemezen, de a No Sympathy for a Sinking Ship – The Shape of Punk that Never Came („Dennis are you listening?” – hello Refused!) kettősét, illetve a Filmed in Front of a Live Studio Audience című dalt muszáj kiemelnem. Előbbi kettő tökéletes példa az elsőrangú dallamok és a lenyűgöző, mindent szétfeszítő energia elegyére, míg utóbbi a lemez „balladájaként” az egyik személyes kedvencem. Egy szó mint száz, nagyon erős lett a United Nations debütálása, remélem tényleg lesz folytatása!
Awake?
A metalcore műfaj egyik úttörőjének számító Zao három, többnyire hallgatással és inaktivitással eltöltött év után idén tavasszal végre megjelentette kilencedik nagylemezét. Az Awake? producere Tim Lambesis (As I Lay Dying) volt, kinek produceri ténykedése nem sok jót ígért, ám szerencsére nem faragott Dan Weyandtékból egyszerű breakdown-huszárokat. A hangzás az eddigi legizmosabb, legtisztább, a hangszeres megoldások és a dallamok terén leginkább talán a The Funeral Of God lemezzel rokonítható az új korong, és a dalok is nagyjából olyan színvonalon mozognak, mint a 2004-es lemez szerzeményei (bár nekem az a dalcsokor egyelőre jobban tetszik). Ahelyett tehát, hogy az előző, The Fear Is What Keeps Us Here című lemez sötét, zajos, koszos világát vitték volna tovább, egy Parade Of Chaos – The Funeral Of God vonalon mozgó lemezt kaptunk a Zaotól, kellemes énektémákkal, húzós rifekkel és jónéhány erős dallal. Az Entropica slágeres refrénje, a Human Cattle Masses Marching Forward súlyos darálása és a záró Quiet Passenger Pt. 2 csodás elszállása egyaránt megdobogtatták szívemet, és a pár gyengébb dal felett szemet hunyva elégedetten konstatáltam, hogy a Zao visszatért.
It’s All Crazy! It’s All False! It’s All A Dream! It’s Alright
A NuSkullos berkekben mondhatni házi kedvencnek nevezhető mewithoutYou legénysége legújabb, rövid című lemezével meglepő zenei fordulatot vett. Bár már az előző, Brother, Sister című albumuk is elmozdulást jelentett a korai éra post-hardcore és indie határmezsgyéjén egyensúlyozó elegyétől, negyedik lemezükön szinte teljes mértékben szakítottak a múlttal. Az új lemezen a folk és az indie dominálnak, és a dalok nagyrészt csendes, békés alkotások, melyekben az akusztikus hangszerek és a kórusok jutnak a legnagyobb szerephez. A meseszerű jelző abszolút ráillik a lemezre, ráadásul a dalok szövegei is ezt az érzést erősítik. S hogy ez a váltás milyen dalokat eredményezett? Nos, ez egy jó kérdés. Vegyesek az érzéseim, ugyanis semmiképpen nem nevezném gyengének az albumot, főleg úgy nem, hogy a kezdő négy dal elég erősre sikeredett, és pl. a záró Allah, Allah, Allah is nagyon tetszik, ellenben egy-két dal egyszerűen unalmas, és akárhogy is nézem, ezen számok hallgatás nem nyújt akkora élményt, mint amilyet az előző három album dalai adnak számomra. Bár azt is számításba kell venni, hogy ezzel a lemezzel nyilván egészen mást akartak nyújtani a hallgatónak, s éppen ezért máshogy kell hozzáállni ezekhez az új dalokhoz. Összeségében véve tehát nem lett egy rossz lemez az It’s All Crazy! It’s All False! It’s All a Dream! It’s Alright, csupán más mint elődei, de meg tudom érteni azokat, akik csalódtak a zenekarban.
Monolith
Afféle kanadai szupergruppként jött létre három éve a Sights & Sounds névre hallgató banda, melynek tagjait a Comeback Kid, a Sick City és a Company X Audio soraiból ismerhetik a lelkes zenerajongók. Monolith című debütáló nagylemezük pár hónapja jelent meg, és ahogy olvasgattam szerte a neten a véleményeket, úgy tűnt, a hallgatók nagy részének elnyerte a tetszését a több mint egy órás lemez – ahogy az enyémet is. A kanadai ifjak egy olyan dalfüzérrel leptek meg minket, melynek nagyívű, sokszor grandiózus dalaiban a főszerep a nagyszerű gitár- és énekdallamoknak jut, s ehhez helyenként csendesebb, atmoszférikus pillanatok társulnak. A Sights & Sounds zenéje fiatalos, modern, progresszív ízektől sem mentes rockzene és post-hardcore keveréke, s hallgatásuk közben nekem többször is a kései Thrice zenéje ugrott be. (Vheissu, Alchemy Index – Fire) Amúgy érdekes, hogy az a furcsa gondolat fogalmazódott meg bennem a lemez többszöri meghallgatása után, hogy néhány szám lehetne kicsit hosszabb is, holott maga a lemez már így is túl hosszú nekem. Egy-két dalt talán jobban is kibonthattak volna, az utolsó két számot viszont nem hiányolnám ha nem lennének itt, de ez legyen a legnagyobb bajom. Az olyan dalok, mint a The Clutter, a Neighbours vagy a Night Train mind gondoskodnak róla, hogy még sokáig pörögjön nálam a lemez
Mahakali
Tavaly év végén jelent meg Jarboe, a mára már feloszlott, kultikus Swans egykori énekesnőjének új lemeze, mely a Mahakali címet viseli Káli indiai istennő után. (A Káli sötétet jelent, a maha szó jelentése pedig ’nagy’). A címválasztásból könnyen kitalálható, hogy mire számíthatunk: az egész lemezt belengi egy misztikus, sötét hangulat, mely keretként szolgál a daloknak. A több mint egy órás albumon – melynek elkészítésében számos neves zenész részt vett, többek közt hazánk legendás fia, Csihar Attila és Phil Anselmo – az énekesnő bátran kísérletezik hangjával, s egy olyan lemezt sikerült létrehoznia, mely egy mély, igéző, örvénylő hangfolyamként szippantja magába hallgatóját. Jarboe afféle sötét boszorkányként játszi könnyedséggel változtatja meg hangját egyik számról a másikra: ha kell, túlvilági hangon kántál, máskor émelyítően hívogató dalolásával babonázza meg hallgatóját, hogy utána rögtön a következő pillanatban a vért is megfagyassza az ereiben. Utóbbira a Sea of Blood and Hollow Screaming… című dal tökéletes példa – ehhez foghatóan sötét alkotást még nem sokat hallottam életemben, valami egészen hátborzongató hangulata van ennek a ’dalnak’. Nagyon nehéz hallgatnivaló a Mahakali, nem olyasfajta, melyet bármikor betehet az ember ha van egy szabad órája, de megéri ráfordítani az időt.
