Jonny Craig Bukowskit idéz, és popzenét játszik

Érdekes dolog a Jonny Craig-mérleg: az egyik tálcára az elmúlt évek amerikai undergroundjának olyan kiadványait tehetjük, mint a Dance Gavin Dance két Downtown Battle Mountainje, az Emarosa két pazar albuma, és talán még az Isles & Glaciers, valamint az első szerzői kiadványának néhány dala (I Still Feel Her Pt. 3; 7 AM, 2 Bottles and the Wrong Road) is felférhet oda. Azontúl, hogy ő volt az egyetlen tinikedvenc a Myspace-korszak alkonyán, aki Zemlinskis-tincsekkel kavarta fel a gyomrokat, mással is kitűnt a közegéből: bár a szövegei és stílusa alapján ő is pont akkora nyálgép volt, mint az összes tisztán éneklő emocore énekes, de azzal, hogy az Elvis- és Jagger-féle hagyományokat ápolva rajongott a fekete zenéért, pontosabban a soulért és az r&b-ért, sikerült kiemelnie magát a tömegből. Persze mindig ott volt mögötte egy Will Swan, vagy egy ER White (vagy egy Brian Southall), de ettől még az ő r&b-s, szívből rekesztett énektémái lazán eladtak két zenekart is.

Nem mondhatjuk, hogy emiatt tönkretette a világsiker, mivel egyik banda se lett több, mint underground kedvenc, de a démonai ettől függetlenül megtalálták: pénzlopós, drogos, átverős, kuncsorgós botrányok sorozatával vágta haza a hírnevét, és rakatta ki magát kétszer a DGD-ből, egyszer pedig az Emarosából. Ez alapján úgy tűnhet, hogy a mérleg pozitív oldalán csupa zenei dolog van, míg a másik oldalt elsősorban a függőségéből eredő dolgok nyomják le, azonban amikor úgy döntött, hogy újabb szólólemezén már popban próbálja ki magát, úgy tűnt, ez megváltozik. Mert hát lássuk be: a The Lives We Live egy végtelenül közepes dal volt, hiszen pont az az izgalmas stíluskontraszt tűnt el vele, ami miatt érdekes volt az, ahogy az emocore bandákban énekelt. Az „idegen” közeg nélkül ugyanis nagyon gyorsan kiderült, hogy egy teljesen átlagos, a The Weeknd kiadványok utáni ingerküszöböt még csak nem is látó r&b énekes, és innentől a nevén kívül szinte semmit nem tud felmutatni, hogy mégis miért érdemes meghallgatni a Bukowski-idézet után elnevezett Find What You Love and Let It Kill You EP-t. Pedig számára jelenleg a szóló a jövő: megvan a helyettese mindkét bandájában, ráadásul a szakmát tőle eltanuló Tyler Carterrel (aki szólóban pont ellentétes utat jár be, lásd: Side to Side vs. Collins Hill) már az ügyeletes r&b mániás Rise-rocker is meglett. Nyugodtan el lehet ugyan könyvelni, hogy az új DGD és Emarosa albumnál is téma lesz az, hogy Jonnyval azért jobb lett volna, de mindkét helyettese van annyira kompetens, hogy ezek a hangok ne lehessenek erősek. Kérdés: mire elég ez a 28 perc (amiből a rajongók három kattintással nagylemezt is tudnak csinálni, hiszen három olyan dal vezette fel, amelyek nem kerültek fel rá: 1/2/3)? Dolgok konstatálására.

• Jonny Craig nem fog ezzel befutni, hiszen mégis kit érdekel ez a megcsappant rajongótáborán kívül, mikor nemrég jelent meg a Kiss Land, ami egészen más szinten játszik szexzenét? Hogy Craiget saját idézetével pirítsuk: „I have a queen, why would I settle for a fucking maid?”
• Nem csak a klipes dal, hanem az egész popzene lett, és az azzal kapcsolatos megállapítások állnak erre is. Ha botrányok nélkül, a hallgatók szimpátiájával fog egy ilyen vállalkozásba, akkor talán az emberek szemében felértékelődne a meglévő kapcsolat miatt (tudod, mint mikor az Alexisonfire miatt elhiszed Dallas Greennek, hogy a negyedik szólólemeze „nem is olyan rossz”), de így maximum azokat fogja csak kiszolgálni, akik bírják az ilyen zenét, csak viszolyognak a mainstreamtől és a kereséstől.
• Ahhoz képest, hogy egy Drake-verze milyen kifogástalan dinamikával épül be egy-egy Weeknd dalba, a rap (vagy csak Kyle Lucas?) megöli Craig zenéjét. Ugye közreműködött ennek a srácnak az egyik számában, ő meg viszonozta a dolgot, de ezzel sikerült elérnie, hogy az egész egységes I Still Feel Her-széria egy nagyon csúfos ötödik résszel folytatódjon.
• Még mindig van annyi a hangjában, hogy törődik Craiggel az ember, ugyanis amilyen bénán tudja előadni magát, annyira erős és jó hanggal bír. Többször megmutatta már, hogy az r&b új hangneme is jól áll neki, és így, hogy a színtér kirakta, a Rise kirakta, már-már elképzelhetett az ember egy igazi hálószoba mixtape-et fülledt hangulattal, néhány felkorbácsoló kitöréssel. De nem, maradt a tinibugyiknak izzadás.

Ha valamit el akar érni, váltania kell. Vagy vissza kell térnie a gitárzenéhez, és csinálni egy olyan zenekart, amivel vissza tudja szerezni azt a piacot, amit valaha uralt (ehhez mondjuk találnia kell egy fent említett kaliberű zenészt maga mögé), vagy hagynia kéne azt a hiperszentimentális, a szenvedély két árnyalatával játszó, biztonsági stílust, amivel próbálkozik.  Ugyanis ez az, ami ha meg nem is öli, de hatástalanítja az új Jonny Craiget: ugyanazt csomagolja sokkal kevésbé szórakoztatóan, amit eddig is eladott nekünk. Nem, nem a MacBookra gondolok. Basszus, pedig már majdnem kibírtam.