The Ongoing Concept – Saloon

A srácok egy koncepció-biztos kártyához nyúltak: nem elég, hogy meleg iróniával beintenek az idei lemezek többségének, de egyben hangoztatják az eredetiség kérdésének kulcsfontosságát is. Az idahoi The Ongoing Concept ugyanakkor felismerte, hogy valami lehet úgy is eredeti, hogy már létezik, csak egy diverzifikált műfaj skáláján nagyon kis érdemben jelenik meg; a Saloon oda nyúl, ahol az Every Time I Die-t kenyérre lehet kenni, ahol a Maylene and the Sons of Disaster dalai ripityára törik a táncparkett felületét, s nem feledkeztek meg arról sem, hogy merész kísérletezéshez kellő őrültség is kell (Letlive, The Chariot). A Saloon dala markánsak, slágeresek, nagyon könnyen megfoghatóak, ennek különöse jót tett a koncepció eklektikussága: a zenekar nyilvánvalóan magáévá tette a MATSOD metalcore/southern rock panelrajzát, s az abban rejlő délies kisugárzást igyekeztek egy nagyon vadul seggrázós metal hangzás köré építeni. Ebben nagy segítségére volt a zenekarnak, hogy a fúziót az Every Time I Die is megközelítette, így az őrültebb pillanatokat, de főként a matek témák beillesztését a The Last Night In Town és a The Chariot diszkográfia útján remekül véghez tudták vinni. A lemez felütésének hangmintái a lemez címadójáig vezetnek, ahol a zenekar őrült metalcore témáinak súlyát inverz váltások, blues-os zongorafutamok szakítják fel, illetve ragadós refrének, Greg Puciato stílusjegyek és nem utolsó sorban táncgyakorlatok teszik teljessé az élményt. Az egyedi szájíz viszont igazán csak a következő daloknál csillan fel, a zenekar délies stílusgyakorlata itt jelenik meg igazán (You Are The One, Cover Girl,  Little Situation, Sunday’s Revival stb.) A klippes Cover Girl talán a legjobb dal a lemezen: bendzsós betétek, kemény ellentétes döngölések, páratlan váltások és Puciato-gyakorlat a felsőfokon; a TOC itt az év egyik legjobb dalát írta meg, szövegileg erőtlen, de zenei struktúrája az egyik legerősebb az idei metal mezőnyben. A Maylane and the Sons of Disaster rajongók az összes ujjukat megnyalják a Little Situation vagy Sunday’s Revival dögös témáin, a Failures & Fakes meg simán egy olyan rock dal, amit a rádióknak éjjel-nappal kellene játszaniuk. Az anyag második felében kerülnek elő az igazán érdekes dolgok, hiszen itt egy még az eddigiektől is idegen power ballada Sidelines jelenik meg, amely elsülhetett volna rosszul is (mondjuk úgy, mint egy Mayday Parade-dal), de annyira mégsem haragszunk érte; másrészt előveszik a szintit is a Like Autumnban, amelyben újra úgy darálnak, ahogy azt kell, s szépen elő is készítik vele a terepet a mathcore gyönyör Class of Twenty-Tennek, mielőtt egy nagyon érdekes dallal, a női vokált is foglalkoztató Goodbye, So Long My Life-al lezárnák az epikus történéseket.

Itt az év egyik legmerészebb és egyik legfrissebb érzetű lemeze, ráadásul a csapat az év egyik legeredetibb metal klipjét is összerakta, a Cover Girl kategóriája egyik legötletesebb darabja. Bátran ajánljuk őket azoknak, akik beleuntak az egymás után érkező kópiákba, hallani akarnak valami olyat, amely seggrázós, szórakoztató, ott van benne a tökös rockzene és a metal is, vagy éppen már kicsit unják a Letlive idei anyagát és valami más őrültségre vágynak. Nekik tökéletes lesz a The Ongoing Concept Saloonja. Kíváncsian várjuk, hogy lapot tud-e még húzni ebben a bizonyos western szalonban a csapat, s továbbra is képes lesz-e úgy körbebarangolni a különböző stílusokat, mint ezen a telitalálaton. Mi nagyon reméljük. 9/10