Sigur Rós – Kveikur

Az átlag zenerajongó Sigur Rós iránti szeretete nem meglepő, hiszen a dalaik a nyugtalanító atmoszféra ellenére olyanok, mint egy habos-babos, aranyszínű látomás,  miközben legalább annyira képviseli a dream pop/alternatív rock világot is a banda zenéje, mint a meditációbarát poszt-rockot. A keményzenék elkötelezettjei körében elért népszerűség már más tészta, itt a Sigur Rós poszt-rock színtéren betöltött szerepét kell megvizsgálni vennünk. A sok vitát kiváltó műfaj mezei képviselőit  könnyen el lehet intézni egy legyintéssel, miszerint egy poszt-metal zenekart hallunk riffek és üvöltés nélkül, Jónsi és legényei azonban ennél még a fentebb említett műfaji kikacsintások nélkül is sokkal nagyobb egyéniségek lennének. Gondoljunk csak Jónsi enyhén szólva szokatlan gitározástechnikájára illetve egész színpadi megjelenésére, nem egyszerűen feldolgozható énekstílusára, valamint arra a tényre, hogy a dalszövegek egy része egy nem létező, Hopelandic nevű halandzsanyelven íródott. A Sigur Rós tehát egyből felismerhető, markáns karakterrel bír, nem mellesleg gyönyörű zenét játszik — persze nem giccsmentesen, de ez nem is elvárás egy ilyen bandánál —, és ez elég is volt a műfajhatárokon túlmutató világsikerhez. De térjünk át az új albumra, ami alig egy évvel követi a tavalyi Valtarit, ami összességében egy szerethető lemez, ha eltekintünk attól, hogy túlnyújtották, és a végére elfogytak az ötletek. Ebből okult a csapat: a nagykiadós éra beköszöntével alapból egyre rövidebbek lettek a korongok, de ez most érte el a csúcspontját (nagyon helyesen). A lemezen hallottak feldolgozásához érdemes tudni, hogy ez az első Sigur Rós lemez a Von óta a multiinstrumentalista (bár ebben a zenekarban ki nem az) Kjarri Sveinsson nélkül. A zenekar albumról albumra változó zenei elképzelései miatt nehéz megítélni, hogy a kilépés mennyire befolyásolta a Kveikur hangzását, mindenesetre ez az izlandiak legkeményebb, legrockosabb, és egyben legpopulárisabb lemeze. A gyakran a Nine Inch Nails-re hajazó elektronikus effektek és a korábbi ambient énjüket idéző, zajos átkötések mellett a legtöbb dalban totálisan eluralkodott a befogadhatóságra törekvés, a monumentális hangszereléseket és nagyszabású dinamikai váltásokat pedig mértékkel alkalmazták.

Hogy ez mennyire baj? Semennyire, mert hangulatát tekintve a korong visszatérés a Takk… és az azt megelőző lemezek homályos zenei egyvelegéhez, de ezúttal nem lustácskán és merengősen, hanem soha nem hallott húzással (ennyi dob még egy Sigur Rós lemezen se volt). És pont a múltidézés és újításra törekvés összhangjának köszönhetően megszületett a legjobb Sigur Rós album a Takk… óta, mellyel nyugodtan kísérletezhetnek kicsik és nagyok, újoncok és veteránok. Elsősorban sötét szobában, kihalt utcán vagy vasútállomáson, lávamezőn vagy halászbárkán működik jól. 8/10