Bob Mould – Silver Age

Bob bácsi ugyanis korát meghazudtolva sem a nyugdíjba vonulás tüneteit, sem kapuzárási pánikolást nem mutatva mozgat meg a Silver Age-en (találó név) olyan energiákat, amik alapján nem egy megőszült, professzori kinézetű urat, hanem mondjuk Dave Grohlt vizionálná az ember a dalok mögé. Eddig sem volt kérdés, hogy Mould is abból az alomból való, amelyik a halálig játszik (Rolling Stones, Iggy Pop, Motörhead, stb.), de kihozni egy ennyire a karrierjének a legszebb pillanatait idéző lemezt ennyi év zenélés után körülbelül olyan, mint mikor Lemmy-ék 30 év után minden rajongójukat falhoz állították a Kiss of Death acsargó slágereivel. Mould sokadjára mutatja meg, hogy egy szólókarriernek nem feltétlenül kell egy szál gitárra írt balladákból állnia, de a Silver Age egyből olyan, mintha legalább a Sugart kaptuk volna vissza: két annyira húzós slágerrel nyit, amikhez hasonlót talán utoljára a középső/késői Hüsker Dü albumokon hallottunk tőle, és utána is megmarad az örökifjú hangvétel és a sodrás, ráadásul a sokszínűségre sem lehet panasz.  A címadó egyébként a grimaszaival és tempójával az egyik legjobb szám, amit valaha írt, viszont az abban hallható morcos senior hangvétel nem terjed ki a lemez egészére: a dinamikus, powerpop dallamokkal teli rockdalok tartalmilag nagyon érdekesek, a „megszokott” mouldi témák mellett sokszor keserű múltidézésre és őszinte önreflexióra bukkanhatunk a sorok közt, melyeket még talán sosem énekelt el ilyen összeszedetten, stílusjegyei közül csak a legjobbakat megtartva. Ha nem vett volna részt már legalább féltucat klasszikus anyag megírásában, akkor felmerülhetne, hogy Bob Mould most, ilyen későn találta meg az igazi zenei hangját, de inkább csak arról van szó, hogy egy újabb életkorszakát foglalta egy hibátlan lemezbe. Ezzel a jelenlegi már a negyedik(!) évtized, amiben a maga nemében tökéletes albumot adott ki – ebbe azért gondolj bele, mikor legközelebb a „zseni”, vagy „legenda” szavakat akarod használni valakire. 9/10