Trap Them – Seance Prime EP

Ryan John McKenney énekes és Brian Vincent Izzi gitáros közös szörnyetegéről, a 2001-ben született Trap Them-ről már olvashattatok oldalunkon ; és az ott, akkor leírtak, miszerint a Converge gitáros Kurt Ballouval rögzítik ezt az EP-t, első Deathwish-es kiadványukat, értelemszerűen azóta már valóra vált tényként kezelendők. A csapat előző anyagát a kritika megírása óta is gyakran túráztatom a lejátszómban, az új dalok hallatán valószínűleg a Seance Prime is erre a sorsra kárhoztatik majd. Az idei öt számos EP továbbviszi a Trap Them zajos, mocskos, dühtől fűtött és pszichopata gondolatok által vezérelt antiszociális világát, melynek megismeréséhez a bandát eddig nem vágóknak tökéletes ugródeszka lehet az idei mű rövidebb hossza, és némileg szelídített irama miatt.

Persze semminemű finomkodás nem érhető tetten az új basszusgitárossal felvett (Scuba Steve érkezett Derek Black helyére) művön sem, hőseink köszönik szépen, továbbra is elvannak a kisebb klubok underground világában, nem célozták meg az Ozzfest színpadát. Pusztán arról van szó, hogy míg az előző anyagon többséget képeztek a szélsebes, grindcore-bázisú őrlések, ezzel szemben most jobban tendál a vad darálások és a szinte rock’n’roll-os intenzív középtempók aránya az egyensúly felé. Az első két dal ugyanis egyáltalán nem lép a grind tempók szennyel keretezett mezejére, szinte zajos, kis adagnyi Entombed-del kevert rock-os összképet mutatnak egyszerűbb, témaismétlésekre alapozott szerkezetük okán; igazi ösztön szülte sikálások, melyek azonban nem nélkülözik, például egy-egy gitártéma díszítésében, disszonáns hangjaiban, vagy pörgetésben, ütem-csúsztatásban megmutatkozva az agyasabb megoldásokat sem. Elvetemült groove-ok alkotják a Day 13: The Protest Hour gerincét, a dal úgy indul jellegzetes punkos gitárbúgással, vaskos, retkes basszus-pengetéssel, mintha szünet nélkül folytatódna a Sleepwell CD záró track-jéből, ekképp talál a Tisztelt Olvasó magyarázatot a 13.-ik nap jelölésre (a Sleepwell tucatnyi dala képezi az 1-től 12-ig terjedő halmazt). Két-három riffje és szinte ugyanaz a dobtéma ismétlődik újra és újra, a felismerhetőségüket érintetlenül hagyó kisebb díszítésekkel, a dal mégis elkerüli az idei The Great Deceiver lemez alkohol mélyére süllyedt fulladozó tompultságát, illetve a szintén kiadótárs Cursed itt-ott fellelhető erőtlenségét, köszönhetően egy adagnyi hardcore-os agressziónak, főleg Ryan torz üvöltésében érzékelhetően. Hasonló felépítésű a Day 14: Pulse Mavens, némileg több szabadsággal a gitártémák terén, picivel sűrűbb karaktert adva a dalnak a több váltással; még mindig a középtempó környékén kalandozva, zajos kiállásokkal megtoldozva egyenesen folytatódik elődjéből.

Innentől aztán fordul a kocka; Mike Sharp úgy esik neki a doboknak a Day 15: Citizenihilist-ben, mint egy idegbeteg, aki eddig is alig bírta türtőztetni magát, a gyors blast-olások közepette elég meredek ütemváltásokat is produkál, erőteljesen kikerekítve ezzel a Trap Them kaotikus oldalát; így csak kapkodja a hallgató a fejét az ismerkedés első köreiben. Jó nagy adag dinamikát is adnak a dalnak az itt már jobban előtérbe kerülő HC hatások, amúgy Tragedy módra, illetve a grindcore csapatok közül a Nasum az, kinek munkássága rányomta még bélyegét Ryan-ék alkotókedvére. A záró Day 17: Wafers and Wine of Sandblast Times esetében is ezek az összetevők figyelhetők meg, még inkább közelítve a Nasum-hoz, azonban előtte még kapunk egy depresszív leállásokkal, abból katartikusan kitörő üvöltésekkel, törzsi ritmusokkal is kísért húsba maró mocsaras riffelésű vonaglást The Iconflict címre keresztelve. Remek helyre tették ezt a lassabb tempóban fogant dalt, melyre simán be lehetne fordulni kiüresedett urbánus hangulata miatt, azonban szerencsére nem nyújtják túl, s utána még inkább hatásos az idei termés leginkább grindcore-os dala, a Wafers and Wine of Sandblast Times, melyet a hagyományosabb D-beat és grind tempók váltakozásából adódó energia feszít, s alig másfél perces hossza ellenére sem hagy hiányérzetet a hallgatóban.

A Trap Them tehát gond nélkül hozta az elvárt szintet, sőt remek anyag született, és azt is bizonyították, hogy rászolgáltak a zajosabb HC színtéren minőségi garanciát jelentő Deathwish Inc. bizalmára. Maximális pontot egyedül rövidsége, s a jópár egyértelmű hatás miatt nem adhatok rá, így: 9,4 / 10.

Ja, és a borítót az idén szintén lemezzel (No Salvation) jelentkező Coliseum énekes / gitárosa, a koponyamániás Ryan Patterson készítette – agyon nem erőltette magát, (lásd a zeneileg sem távol álló Coliseum MySpace oldalát) de legalább illik a zenéhez.

http://www.myspace.com/trapthem
http://www.deathwishinc.com/