Mike Patton – Peeping Tom

Nem kell ahhoz zenerajongónak lenni, hogy bármit is tudjunk Mike Patton-ről és az ő rendkívül széles palettán mozgó munkásságáról: elég csak felemlegetnünk a Faith No More-t, a kilencvenes évek talán egyik legnagyobb hatású zenekarát, akik zseniálisan ötvözték a hip-hopot (és a funky-t, s a lista még hosszú) a metállal. Nem is tudnék olyan lemezt mondani, ahol a legendás csapat ne alkotott volna nagyot, és valljuk be, ez legfőképp Patton úrnak köszönhető, aki hangját – akár a kaméleon – olyan változatossággal, és egyediséggel használja, hogy én bizony jópárszor elgondolkoztam azon, de jó is volna egy kicsit Pattonnek lenni. Nemde?

A Faith No More szakadt végül – bár véleményem szerint épp időben. Kiadták az „Album of The Year” -t, végigcsináltak egy jó hosszú turnét, sőt, pályafutásuk alatt Budapesten is játszottak háromszor, így igazán nincs már min sírnunk. Igaz, azért jólesne végignézni egy hamisítatlan show-t így jó pár év után, hiszen a ’91-ben megjelent Brixton Academy-s felvételek is jól bizonyítják, ezek a srácok tudtak valamit élőben is. A szakítás után aztán mindenki elindult a saját útján, de nyilvánvaló volt, hogy itt is az erősebb kutya elve fog győzedelmeskedni: ahogy a szintén legendás Police zenekar szakítása után a legtöbb hangsúly Stingre összpontosult, a Faith No More vége után a reflektor legfőképp Patton irányába mozdult el, aki valljuk be, nem habozott sokáig. Nyitott egy független, világméretű terjesztéssel működő kiadót, az Ipecacot, ahova leszerződtetett egy sor zseniális bandát, mint Dälek, Kid606, vagy az Isis, és nekikezdett vagy nyolcvan side-projectnek, amelyekből talán a noise műfaj legbetegebb mélységeibe hatoló Fantômas-t, illetve a Mr. Bungle-t tudnám megnevezni. Persze a többi zenekarát sem lehet elhanyagolni, de a sor hosszú, én pedig már így is sokat beszéltem Patton előéletéről.

Patton már az ezredforduló óta tervezte a Peeping Tom elkészítését. A nagy mű azonban csaknem hat évet váratott magára, igaz az első hírek a projekt elkezdéséről csak a múlt évben érkeztek, amikor kiderült, a sok side-project mellett valahogy mégis időt szakít az anyagra. De, hogy mi is az a Peeping Tom? Először is, egy 1960-ban készült horror-klasszikus, Michael Powell rendezésében. A film bár mai szemmel nem egy felkavaró dolog, kult a maga nemében, és van olyan beteg és pszichopata, hogy Mike Patton erről nevezze el lemezét, illetve tulajdonképpeni zenekarát. De még mindig nem adtam arra választ, mi is az a Peeping Tom. Patton popzenéje. „Nem hallgatok rádiót, de, ha bekapcsolom, ilyesmit szeretnék hallani.” – ennél pontosabban talán én sem fejezhetném ki jobban mit is fed ez az album. Egy igazi poplemezhez azonban vendégelőadókat is szerzett Patton, olyan ismert zenészek segítik az anyagot, mint a Massive Attack, Rahzel, vagy Norah Jones.

Öt másodperccel (Five Seconds) nyit a lemez, Patton vokáljával, némi beteg noise téma aláfestésével, a refrénre pedig nem is találok szavakat. Összességében egy korrekt szám, amely egy amerikai DJ, Odd Nodsam közreműködésével készült. A következő szám egyben az anyag első kislemeze, amely a „Mojo” címet viseli. Ütemes, benne pár hamisítatlan Patton féle énektémával, a keverés pedig zseniális. A számban Rahzel működik közre, aki mellesleg Björkkel és a Crystal Method-dal is megfordult már pár helyen, emellett Patton egyik jobbkeze, több élő perfromanszban is résztvett már, s a szám refrénjében elhangzó „Oops, I did it again” pedig egy zseniális reflektálás Britney Spears popkirályné számára. Amon Tobin neve talán ismerősebb lehet a naprakészebb zenehallgatók számára, Tobin ugyanis rendkívül érdekes mixtúráját hozza létre a zenének, DJ-ként tulajdonképpen drum & bass elemeket kever jazz-zel és némi szambával. A „Don’t Even Trip” címre keresztelt szám amúgy szintén nagyon érdekes, fülbemászó refrénje van, és erre még rátesz a kellőképpen betegen használt sampler is. A „Getaway” című opusz Kool Keith rapper köreműködésével készült, Patton csak r&b énekeseket utánzova nyávog, közben bekapcsolódik némi gangszta elem is – persze csak nojzosan. A lemez egyik általam legjobban várt része a Massive Attack-kel készült szám, amely a „Kill the DJ” címet viseli – talán az album egyik legkellemesebb része, felismerhetően ott van a teljes Massive Attack keze a dologban. Patton fülbemászó témákat énekel, néhol rappel is, a mű néhol már kaotikus. A Bebel Gilbertoval készült „Caipirinha” egy kellemes, latinos őrület pattonos tálalásban. A „Celebrity Death Match” amolyan Gorillaz utánérzés Mike Pattonnel, ütemes, kellemes. Amire nagyon régóta kíváncsi voltam – vagy talán kiváncsiak voltunk rajtam kívül pár százer emberrel – a „Sucker”. Ez Norah Jones és Patton közös száma volna, amelyről már rég találgattam, előre elképzeltem, vajon milyen is lehet, de eredményként teljesen mást kaptam. Kicsit csalódás is, de aztán többszöri hallgatás után megtetszett. Túl sok dolgot nem csinál Norah Jones, dúdolgat, nyögdécsel, liheg, elmond pár sort, bár szavam nem lehet, mivel tökéletesen beleillik a lemez hangulatába. A számba már nem, talán több dologra is használhatta volna az énekesnőt Patton, úgyhogy számomra egy kis negativum az anyagból. A lemezt a „We’re not alone” zárja le, egy kicsit metálosabb, elektronikusabb vonalát erősítve az albumnak. Befejezésnek tökéletes, amúgy egy amerikai kollektíva, a Dub Trio remixelésében hallható.

Összességében mi a véleményem? Igazából erről a lemezről nehéz kritikát írni, mivel Patton egész munkássága, egyénisége összpontosul benne vendégzenészek segítségével. A lemezt Patton írta, de eladni már a nevek fogják. Kellemes, ütemes, néhol vad, néhol lágy: mindenből kijut az egész anyagra. Végighallgatva már kezdi megérteni az ember a címválasztást is, néhol tényleg olyan, mint egy klasszikus, bénázós horrofilm, pszichotikus ebéddel vegyítve, amelyben a fő fogásokat Patton zabálja meg. Az már egy másik kérdés, hogy ez a hajdani Faith No More fanatikusainak hogy jön majd be. Bár azt hiszem sokuknak már a Fantômas is sok volt. El kell fogadniuk, Patton most éli második gyermekkorát, szórakozik, kiéli a művészetét, s talán majd egyszer visszatér a metál felé. Addig is, ahogy ő nyilatkozta: „Jelenleg Peeping Tomomat élem”.

Értékelés: 10/8