2012. április 15.
Tracklist:
1. ‘Til The Wonders Rise
2. Arcane Effigies
3. Able Moving Hearts
4. On A Clear Day You Can See Yourself
5. Matthew’s Baby
6. Patient Spider
7. Turn To You
8. Dawn Soft Light
9. What Entails?
10. Luck
11. No Gods
A Sharks nevével először még 2010 nyarán találkoztam, mikor kiderült, hogy Chuck Ragan mellett ők lesznek az előzenekar a The Gaslight Anthem őszi európai turnéján. Ennek megfelelően meg is hallgattam debütáló lemezüket, amiről gyorsan kiderült, hogy nem is bemutatkozó album igazából, hanem az addig megjelent két EP, ami mellett még két új dal is található rajta. Bevallom két-három hallgatás után teljesen el is felejtettem őket, így a bécsi, Arenában tartott koncert napján inkább egy fagyira szavaztam a Gasometerben, mint rájuk, így az a koncert az utolsó két szám kivételével kimaradt teljesen. Azóta ők megjárták Észak-Amerikát is, ahol végigkísérték a Social Distortiont, akik a tavaly kiadott, Hard Times and Nursery Rhymes névre keresztelt nagylemezüket turnéztatták.
Mazochizmusnak tűnhet, de ha valami elsőre nagyon nem fogott meg, akkor mindig adok esélyt a következő anyagnak, nem egy olyan banda van, akit hasonló előélet után sikerült megkedvelnem, így most sem volt ez másképp. Mondjuk az nem kis meglepetés volt számomra, hogy egy angol punk-r&r banda (ténylegesen) debütáló anyagát a Rise adja ki: az a kiadó, akiktől akár még másfél éve is csodának minősült volna, ha valaha egy normális lemezt kiadnak, azóta viszont jobbnál jobb bandákat igazolnak. Vágjunk a közepébe: a Sharks-ról egyértelműen a The Clash fog eszébe jutni mindenkinek. A hangzás még hagyján, de az énekes, James Mattock hangja, és főleg énekstílusa annyira hajaz Joe Strummerre, hogy az összes kópia banda együtt is csak irigykedhet. A No Gods nyitódalának (Til the Wonders Rise) introjaként szolgáló nem túl bonyolult akkordmenetből, és annak hangzásából már előre hallatszik az a magabiztosság ami majd a lemez végére érve tetőzik be teljesen. A dal első hallgatása közben biztos voltam, hogy ez az egy nóta komolyabb dolog, mint amit ez a banda ezt a lemezt megelőző komplett munkássága felölel. Az album első kislemezének kiválasztott Arcane Effigies-nél talán egyetlen másik darab sem lett volna alkalmasabb erre. A szokásoknak megfelelően ehhez a tételhez készült a videoklip is a lemezről, nyilvánvalóan azért mert ez a legfogósabb szám a lemezen, így jobbat nem is választhattak volna egy „bemutatkozó” nagylemez promótálásához.
Egyszerű, mégis kiváló riff, még egyszerűbb dalstruktúra, de pont azért lett Brian McTernan (Hot Water Music, The Movielife, Darkest Hour, Texas is the Reason, Strike Anywhere, stb.) az album producere, hogy a középtempós, néhol pop-punkos dalokat mindent elpusztító himuszokká konvertálja. Az, hogy ez nem sikerült teljes mértékben nem az ő, és persze nem a srácok hibája. Valószínű, hogy kell még egy-két lemez, esetleg EP amíg ezek a srácok teljesen megtalálják a saját stílusukat, hangzásukat. Persze már önmagában is meglepő, hogy manapság egy angol banda elér valamit ezzel a stílussal, de lehetnek ők még jobbak is. Az Able Moving Heart ad nekünk egy már-már Gaslight’ szintű gitártémát, ami napokig megmarad, majd hirtelen, a legkisebb előjelek nélkül jön az album mélypontja. A negyedik daltól egészen a nyolcadik tételig egymás után következnek a töltelékszámok, amiket ha akkor hallgatsz, amikor nem csinálsz semmi aktív tevékenységet, előbb-utóbb biztos, hogy elalszol. Nem rossz dalok egyébként, ha figyel az ember rájuk, de az első, ill. az utolsó három dalhoz képest tényleg olyan hatást keltenek, mintha csak azért lennének ott, hogy tele legyen a lemez. Talán szerencsésebb lett volna most kihozni egy EP-t a jobb dalokkal, mert így nagyon felemásak az ember érzései ezzel az albummal. Mint ahogy fentebb már kiderült, az utolsó három dal kiválóan sikerült, és ezt nem csak az azt megelőző néhány dal lassabb tempója, és unalomba fullasztó hatása miatt, hanem tényleg jól megtervezett, és még jobban kivitelezett darabokról van szó. A What Entails?-ben hallható a teljes felvétel legfogósabb gitártémája, amire rátettek még egy emlékezetes refrént is. Telitalálat. Az utolsó előtti darab (Luck), egy remek rock’n roll szerzemény, amiből leginkább a háttérvokálokat lehet kiemelni, azokra érdemes figyelni. A címadó No Gods pedig szintén egy hangulatos, ügyesen megírt remek nóta, amely a lemez végén rákényszerít újra meg újra, hogy megpróbáld megszeretni az egész korongot.
A dalszövegeket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy hatásos, de cseppet sem hatásvadász, amelyben arányosan vannak összegyúrva a nosztalgikus, borongós, de mégis leginkább őszinte, és ezáltal könnyedén megszerethető témák. A frontember, James Mattock egy interjúban azt mondta, rá a legnagyobb hatással Charles Bukowski volt, van, és talán lesz is, ami mindenképpen pozitívum, legalábbis számomra, hiszen a kedvenc amerikai írómról van szó. Persze itt nincs szó olyan szintű szókimondó stílusról, mint amit a ‘mestertől megszokhattunk, de a már említett őszinte hangulat így is magával tud ragadni. Ha a srácok tudják tartani a kiadványonként mérhető fejlődési szintet, akkor azt hiszem nem kell őket félteni, hiszen előbb-utóbb képesek lehetnek majd kitörni az undergroundból is, hiszen Anglia nem túl gyakran ad a végtelenül unalmas britpopon kívül normális rock, vagy punk rock bandákat a világnak. Összegezve tehát érdemes erre a csapatra figyelni, mert fényes jövő állhat még előttük.
7/10
