2011. december 26.
Idei utolsó mixtape-ünkben a hazai mixtape (és zanza) legjobb szokásához híven tíz itthoni kiadványról írunk kritikát, amelyek külön érdekessége, hogy akaratunkon kívül is mind szerzői kiadásban láttak napvilágot akár az internet, akár egyéb terjesztési útvonalak jóvoltából. Talán már ez is kellőképp érzékelteti, hogy 2011-ben itthon kiadói hátszél nélkül is érvényesülhet egy zenekar, bár ebbe nyilván beleszól a hangzás és a zene minősége is, amit a jelenlegi összeállításban igyekeztünk a lehető legszínesebben kezelni. Hiszen írunk olyan hazai anyagokról, akiket főoldalra szerettünk volna küldeni, csak mindig elmaradtak (Fish!, Turbo), olyan megjelenésekről, amelyek garantáltan felkeltik majd a figyelmed (Stiff Bastard, …and then You came), olyanokról, amelyek mindenképp új állomást jelölnek ki az adott banda működésében (Nova Prospect, Scarify!, Nadir), és olyanokról, akik az ismert hasonlat szerint „a mélyből érkeznek”, ám ez az állapot nem feltétlenül fog sokáig tartani, mert megvan bennük a lehetőség a kiugrásra (Hold On Through All, Black Hourglass, Lites & Cokes). Így hát a függetlenség és a változatosság jegyében kívánunk idén utoljára jó csemegézést tíz itthoni megjelenésből.
Lost Measure
(Szerzői, 2011)
8/10
A Turbo felbukkanása és felfutása az egyik legjobb dolog, ami a rádióképes magyar rockzenével történt az elmúlt elég sok évben, és ez még akkor is igaz, ha a múltidéző zenekarok nem túl eredeti dallamvilágát is az egyenletben hagyjuk. Ami mondjuk egy Ceremony-nál, vagy End Of A Yearnél egyszerű nosztalgiázás, az a Turbo esetében Magyarország sajátos rocktörténetéből adódóan egy ki nem mondott kultúrmisszió, amit szerencsére kezelnek a srácok olyan lazán, hogy ne hirdessék lépten-nyomon magukról, hogy ők akkor most a 70-es évek amerikai rockjának honi zászlóvivői. Más kérdés, hogy egy ilyen cím megtisztelő, ugyanakkor nagyon be tudja skatulyázni az adott zenekart, így a Lost Measure feladata az volt, hogy az amúgy közel hibátlan debütlemez után a srácok saját, nem időgéppel beszerzett erényeit domborítsa ki, miközben megtartja a sikert meghozó hangzás jegyeit. Ugyan az előző mondat nem volt több, mint kritikusi túldimenzionálás, de az új album mégis valami hasonló végeredményt mutat: bár továbbra is a 30-40 évvel ezelőtti ízek dominálnak, de ebbe mintha több szerzői bátorság szorult volna, legalábbis a retro rockslágerek megírása kicsit kikerült a középpontból (leszámítva természetesen a Neon Spines/City of Satellites kettőst), több a koresszencia, a jamhangulat, nincs is érdemi dal 4 perc alatt. Ennek megvannak a maga előnyei, például az, hogy nem durrogtat slágerkliséket a lemez, illetve az is, hogy a 70-es évektől elidegeníthetetlen pszichedéliát ők is felfedezték valamelyest (ezzel szépen ki is kerültek a Wolfmother hibáit), ám a helyenként rosszféle giccsbe hajló dallamvilág (City of Satellites) egy ilyen kellemesen elszállós lemezt nagyon ki tud terelni a medréből. Ezt leszámítva a Lost Measure elődjéhez hasonlóan remek lett, és ugyan hosszú dalaival és alacsonyabb slágerindexével nem lesz akkora kedvenc a rajongóknál, mint a self-titled, de határozottan pozitív az, hogy (és ahogy) le mertek térni a szinte kijelölt útról. (Jávorkúti)
The Dead Horse Rides Again EP
(Szerzői, 2011)
8/10
A székesfehérvári Stiff Bastardról azt hiszem, minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy Alba Regia egyik legaktívabb zenekara. Az intenzív koncertezésnek köszönhetően immáron egész masszív rajongótáborral rendelkeznek a srácok, és remélhetőleg most már egy stabil felállást is maguknak mondhatnak. A három számos új anyag hallagása közben elégedetten nyugtáztam, hogy megtérülni látszik a sok befektetett munka. Először is szembeötlő, hogy az első, szintén önerőből megjelentetett lemez óta jóval harapósabb és sokrétűbb lett a „Dead Horse Metal”. Ez nyilván a profibb hangzás érdemes is, de nem csak erről van szó. A dalok nagyon össze lettek rakva: a vaskos, Crowbar és Earth Crisis keménységű részek mellett a szellősebb, fogósabb dolgok is megférnek. Prepelicza Zoltán dallamos éneke véleményem szerint egy nagy-nagy pluszt ad a zenének, remekül kiegészíti Lukács Richárd üvöltését. A kettes dalban death metalos hörgés is hallható (Kelner Péter – Eradication/Meankind), az utolsóként felcsendülő, eddigi legszokatlanabb Stiff szerzeményben pedig Bodóczy Zoltán (Grand Mexican Warlock) hallatja a hangját. Rengeteget fejlődött a csapat az első kiadvány óta, amiről mindenki meggyőződhet, aki beszerzi ezt az igen király borítóba csomagolt EP-t. Most már csak egy hasonlóan nívós, második nagylemezre lesz szükség. (Falvay Gergely)
Sav
(Szerzői, 2011)
9/10
Az Óriás mellett a Fish! a másik oka annak, hogy a Turbo csak az „egyik legjobb dolog” a fenti mondat szerint a magyar rockzenében, hiszen első lemezükkel kvázi a nagykövetei voltak a gitárpopnak a budapesti undergroundban, a folytatás pedig felemelte őket az országos ismertségnek arra a szintjére, amire már rég rászolgáltak. Bő két éve a Csinálj Egy Lemezt! az év legjobbjai közt volt pimaszságának és pofátlan slágereinek köszönhetően, miközben azért egy kerek kis fakkjú volt a fél női nemnek és a fél országnak. Az ingyenesen kifogható SAV már címével is kéjes élvezetet ígért azoknak, akik vevők Krisztián szépen fogalmazva is pajkosan kritikus szövegeire, meg a fogós rockriffekre, és a címadó dal mar is legalább annyira, mint a White Limo az év legjobb rocklemezén. Erre aztán szépen érkeznek a slágerek, a 24/7, de főleg a Kellemetlen Vagy is potenciális rádiókedvenc, utóbbi a savak kémiai jellegével összeegyeztethetetlenül ragad például. A Mi Vagyunk Itt perceiben előkerülnek a régen dominánsabb funk ízek, amiből egy igencsak koncertkedvenc refrén kerekedik ki újra és újra, hogy aztán folytatódjon a savköpés az Egyszer Akarom pofánkba tolt gitárjával és snájdig kis agressziójával. A Foo Fighters többször is az eszünkbe juthat a lemez alatt, de a „Fish! a magyar Foo Fighters” bölcsesség alapját nem az áthallások, hanem inkább az egész banda zenei karaktere adja, ez a hol búgósan dallamos, hol meg mikrofonállványba rúgó, a humorra mindig kapható slepp. Az album pedig robog tovább, jönnek a slágerek, amelyek hol kicsit tipikusabbak a kelleténél (Szám a Semmiről, Ez a Dal), hol szemtelenül ötletesek (Mindenki Nyomja), hol pedig stílusosan lezárnak egy újfent remekül sikerülő albumot (Így Még Nem Elég). Szívesen zárnám azzal, hogy a jövőben én milyen irányt preferálnék részükről, de úgyis az lesz, hogy bármit csinálnak, a fülem rámondja majd, hogy „ez volt a lehető legjobb kimenetele egy új lemeznek”. Most is ez van, menjetek a francba. (Jávorkúti)
Minden nap háború EP
(Szerzői, 2011)
8.5/10
A kecskeméti Nova Prospect 2009-es nagylemeze óta tavaly egy ep-vel jelentkezett Hívójel címmel, ami után idén ismét egy ingyenesen letölthető kislemezzel rukkolt elő a csapat. Nem titok, hogy számomra egy nagyon kedves zenekarról van szó, akiknek bármelyik lemezét bármikor képes vagyok végtelenített lejátszásban hallgatni. Ez az a zene, ami úgy poppos, hogy mégis tökös, úgy fülbemászó, hogy mégsem gagyi. Egy igazi ínyencség a hazai palettán! Ennek megfelelően igazából túl nagy félsz nem is volt bennem, amikor elindítottam az első, címadó tételt, a Minden Nap Háborút. Egy igazi húzós Nova sláger ez, jó váltásokkal, stabil hangszeres alapokkal, egy jól kihasznált samplerrel, miközben Gabi éneke továbbra is a legangyalibb hang a füleimnek. Igazán érdekesen kezdődik a Végtelen Január, hogy aztán egy higgadtabb, balladisztikus tétellé terebélyesedjen, ami valószínűleg jobban kiteljesedhetett volna egy több dalos környezetben, de még így, ebben a formában is megállja a helyét. A Furcsa Dalt én csak kedves dalként tartom számon, mert valahogy olyan „kis kedves” hangulatú az egész. Szeretem. A negyedik, és egyben az utolsó új nóta A Szabadság Ára címmel itt debütált a Nuskullon a megjelenés előtt, és egy sokkal keményebb oldalát mutatja a Novának. Annak idején elég rendesen pörgettem végtelenített lejátszásban, és a mai napig ez a nagy kedvenc. A hossza többek számára is megkérdőjelezhető, én viszont nem is tudnám másképp elképzelni, nem érzem terhesnek egy másodpercét sem. Zeneileg és szövegileg is az ep legerősebb szerzeménye. A női csordavokál pedig egész egyszerűen elképesztő, egyszerre aranyos és sokkoló. A felvételek ismét a zenekar házi stúdiójában (Area 51) készültek, a végeredmény pedig továbbra is több, mint meggyőző. Bónuszként még a címadó dalt hallhatjuk a banda jó barátjának, Dylannek az újraértelmezésében. Nem vagyok sem hozzáértője, sem pedig nagy rajongója a műfajnak, de ez még engem is simán levett a lábamról. Nem igazán favorizálom alapjáraton a remixeket (tisztelet a kivételnek persze), de ez tényleg egy olyan újragondolás lett, ami a különösen jól sikerült kategóriába sorolandó. Zárásként pedig a Haza Hozzád akusztikus verziója csendül fel. Röviden tehát ennyi lenne a Nova Prospect 2011-es kiadványa tényszerűen elemezve, de remélhetőleg sikerült érzékeltetni, hogy ismét egy igazán értékes pakkot hozott össze a csapat. A jövő évre esedékes nagylemez pedig 2012 egyik leginkább várt albuma nálam! (Zahorán Csaba)
Restoration EP
(Szerzői, 2011)
7/10
Az Idea Implant-interjúban tettünk egy kisebb kitekintést a kelet-magyarországi színtérre, ám ott nem esett szó az …and then You came legénységéről, akik nem csupán hiánypótlóak a hazai színtéren, hanem egyben értékteremtők és -mentők is, hiszen zenéjük és üzenetük valóban egyedülállóvá teszi a debreceni zenekart. Elvégre a Restoration EP egy olyan keresztény értékrendű, egyben reális világnézetű és emberközpontú formációt tükröz, akik a metalcore világán belül igyekeznek érvényesíteni mindazon post-metal és screamo-fogásokat, amit az utóbbi évek tendenciózus nagyjaitól (Trenches, Hands és társaik) tanultak el, és alakítottak át saját formájukra. Mindemellett hangulatilag és zeneileg is igen egységes produktummal van dolgunk: a felvétel egyetlen hátulütője csupán a tapasztalatlanság, amely az egyes témák arányaiban és végső rögzítésében mutatkozik meg, ugyanis azzal lehetett volna még inkább kitágítani a Restoration világát, ha a gitáreffektek annak rendje és módja szerint önmaguk is változást szemléltetnek, és nem csupán közvetítik az egyébként remekül építkező dalstruktúrák kiteljesedését, valamint az egyes hörgések kevésbé gurgulázók és gyomorpártiak. És talán épp emiatt tűnik néhol szürkébbnek, legalábbis egyensúlyából kilendítettnek az összkép, holott hallani, hogy milyen lehetne a végeredmény és a megteremtendő atmoszféra, ám a Sellout záró kiállása és a Cain egésze méltán fémjelzik, hogy egy tehetséges, motivált és reményteli zenekarral van dolgunk, akiktől merhetünk sokat várni a következő kiadványon is, és ezt a jelenlegi pontszámban is megelőlegezem. (Bali Dávid)
Underground Heroes
(Szerzői, 2011)
N. P.
Azt hiszem, vétek lenne megkérdőjelezni a Nadir fáradhatatlanságát, hiszen a bandának még jóformán ki sem hűlt legutóbbi – és eddigi legjobb – nagylemeze, az Eco-Ethic, már az új sorlemez is az utolsó csiszolásain megy keresztül, és a kettő között még arra is volt idő, hogy egy egész kiadványt szentelhessenek Tauszik Viktorék legnagyobb ihletőik egyes dalaira. És ahogy legutóbb az As I Lay Dying esetében fejtettem ki a jó feldolgozás elvi nehézségeit, úgy most mindennek tükrében kell megállapítanunk, hogy az Underground Heroes nem egy iparilag lejátszott átiratokból összegyűrt lemez. Épp ellenkezőleg: az egyes dalokat (amiket olyan előadók jegyeznek, mint a Gorefest, az Earth Crisis, a Morgoth vagy a Strife) a Nadir karaktere rendszerezi egységessé, összefüggővé, ugyanis a zenekarnak volt kellő bátorsága és rátermettsége úgy hozzányúlni az egyes dalokhoz, hogy azok valóban új köntöst kaphassanak. Legyen szó áthangolásról, tempókkal való játékról vagy úgy általában a kisugárzásról, minden szerzemény és műfaj átértékelődött a felvételen. Az igazi underground-mutatót azonban nem ez vágja ki, hanem a tény, hogy a Nadir az egyes előadóknál nem a legtipikusabb dalokhoz, hanem a saját kedvencekhez nyúlt, és ahogy ez mind értékelendő és szép is, természetesen egyik felvétel sem váltja fel az eredeti források hallgatását. Inkább csak új perspektívát ad mindnek, hogy így is lehet, és így is megállja a helyét. Ennek tükrében pedig még mindig kíváncsian várom a soron következő új nagylemezt. (Bali Dávid)
For Better Days EP
(Szerzői, 2011)
7/10
Sajnos az utóbbi években a hazai hardcore-ban a hagyományőrzés nem feltétlenül kap akkora szerepet, mint amekkorát megérdemelne a biztos és következetes előre tekintés érdekében, legalábbis a SCHC prominens zenekarai és a hirtelen elcsendesült Shortcut mellett nem nagyon volt itthon más olyan zenekar, akire igazán lehetett volna számítani. A miskolci Hold On Through All azonban teljes átalakuláson ment át az elmúlt három évben, így a kezdeti metalcore és metal-berögződések elhagyását követően egy pozitív szellemiségű, egyszerre múltidéző és a második youth crew-hullám modernségét magán viselő bandává lépett elő, amely igazán reménytelivé éppen dalain keresztül válik. A zenekar márciusi kislemeze, a For Better Days ugyanis komplett történelemóraként is felfogható: megjelenik benne a nyolcvanas évek végének dallamosodó tendenciája, a kilencvenes évek keveredése az új iskolával, és mindez dalszövegeiben és akkordjaiban is teljes mértékig hiteles, élhető és szerethető marad. A felvétel négy szerzeménye önnön változatosságában is két utat sejtet a jövőre való tekintettel: az egyik a youth crew-tartás további kivirágoztatása, a másik a modernizált közeg előtérbe helyezése, de ha a jelenlegi arány megmarad, akkor is jól járunk. Egyedül a dobok néhol metalos színezete és funkciótlannak ható duplázásai azok, amelyek furcsán hatnak, de ennél nagyobb problémánk sose legyen a HOTA-val. (Bali Dávid)
Then Withdraw Gravity
(Szerzői, 2011)
7/10
Oldalunk történetében, ahogy azt már megszokhattátok egynéhány alkalommal előfordult, hogy túlmerészkedtünk a metal és a hardcore határterületein és akár a hip-hop, akár az arra méltó elektronikus zenék világába kalauzoltunk el benneteket. Eheti hazai mixtape rovatunk egyik áldozata is a fentiekhez hasonlóan kuriózumként egészíti majd ki az alábbi kilences listát: a Lites & Cokes egy miskolci idm/electronic/shoegaze projekt, amihez hazai szinten hasonló próbálkozásokat már az egyetlen kiadványt megélt 41939 képében is hallhatunk korábban (csak, hogy a metal színtér felől közelítsek). A Magyarországon nem kifejezetten elterjedt sötét és mélabús számítógép zajok műfaja, azonban egyáltalán nem fedi le a srácok által elkészített nyolc számos bemutatkozó EP világát, elvégre a Then Withdraw Gravity nemcsak zajokból és véletlenszerű hangokból épít hangulatokat, hanem ezt megcsavarva önálló dallamokkal, többszólamú harmóniákkal operál és dalonként képes más és más kedélyű világokba elröpíteni minket, amelyekben – bár nem minden esetben, de – rendre felismerhető módon találkozunk egy főmotívummal, ami már a lemez második hallgatásától kezdve ismerősen cseng vissza és arra ösztönöz, hogy az EP rendszeres vendég legyen a lejátszónkban. „Stef” és “Angsturban” ideális dalszerző párosnak bizonyult és az alábbi EP egész egyszerűen folytatásért kiált. Kár lenne veszni hagyni egy ilyen projektet, mert, ha és amennyiben a jövőben egy kicsit többet ülnek még a dalokon, kicsit tovább érlelik az egyes szerzeményeket hipster promoképek gyártása helyett/mellett én megkockáztatom számukra az átütőbb underground nemzetközi sikert. Persze utóbbihoz nagyban hozzájárulhat majd a Sunny Studio által a Teeth & Smoke c. dalra készített bemutatkozó klip, amely olyannyira magasra tette a mércét, hogy számomra az év egyik hazai kedvence lett. Egy szó, mint száz: ha valaki kedveli a nyugodtabb, minimalistább elektronikus zenék világát, vagy akár komolyabb post-rock rajongó mindenképpen érdemes egy próbát tennie az alábbi EP-vel, amely meghallgatható és megvásárolható a srácok bandcamp oldalán. (Buzás Krisztián)
Shine For A While EP
(Szerzői, 2011)
5.5/10
Azzal, hogy az elmúlt másfél évben végképp kikopott a fővárosi klubéletből a Kék Yukas nu-metal (igen, ez elég pejoratívan hangzik, nem is véletlenül), kibontakozhatott egy olyan új hullám, ami a Subscribe eklektikus hozzáállásán felbuzdulva szeretné kitágítani a műfaj eleve szűk korlátait. Több ilyen formáció is létezik, legutóbb ezen rovat keretein belül épp a Cut The Crapről írtunk, ám náluk legalább másfél lépéssel előrébb látnak a Scarify! illetékes tagjai, akik a kilencvenes évek végi nu-metalt oltják bele egy alapvetően terpeszkedő és progresszívnek tételezett közegbe. Ezzel pedig nincs is probléma, ám egyelőre kicsit nagy fába vágták a srácok a fejszéjüket, ugyanis nem minden esetben tudják fenntartani az ember figyelmét hat-hét percen keresztül. A kislemeznek (ami mellesleg nagyon kellemesen, arányosan szól a saját korlátain belül is) abszolút csúcspontját adja a Westside című dal: ez bizonyítja a legjobban, hogy a háromperces terjedelem már tökéletesen fekszik a bandának, és a kevesebb több elve alapján ez a dinamikus, korábban modern metalnak hívott dobozka lehetne jó alap a teljes kiforráshoz. Ugyanis a Scarify! zenéjében egyszerre manifesztálódik a kelet-európai megkésettség és a kurrens tájékozódás, hiszen van benne abból a hazai rockhullámból, ami még a BPRNR idején volt igazán bevett – ám annak a kreatív lendülete manapság is hiánycikk az itthoni viszonylatokban –, abból a továbbgondolt nu-metalból, ami csak új közegében képes lélegezni és létezni (noha az énekes Levente néha túlontúl modoros) és egy nyúlfarknyi metal és metalcore is bekerült a képletbe, ami kellő alapot biztosít majd egy olyan arculat kialakulásához, amit az Insane és a fentebb említett Subscribe közönsége egyszer fenntartások nélkül befogadhat. Egyelőre azonban csak annyi bizonyos, hogy van egy sokoldalú és motivált fiatal zenekar, amely törekszik a progresszivitásra és az összetettségre, ez azonban még igényel némi belső érést, amit nem is vitatok el, hogy egyszer bekövetkezhet, mert figyelemfelhívásra már elég az EP, de az önálló hallgatáshoz még egy kicsit kevés. (Bali Dávid)
I
(Szerzői, 2011)
6.5/10
A pécsi Black Hourglass neve elsőre mindenkinek ismeretlen, néhány tájékozottabb tekintet azonban bizonyosan felcsillan, ha a Hero.comot említem meg, ugyanis kritikánk alanya erre a nem túl szerencsés névre hallgatott, mielőtt kicsit megkomolyodott volna hangzásában és szövegeiben egyiránt. A srácok ugyanis nem mást találtak ki, mint azt, hogy egy dallamos screamo zenekart hoznak létre, ami még az underground undergroundjában is páratlan ötletnek bizonyult, hiszen ha végignézünk a nem túl népes színtéren, akkor inkább a kaotikus, keményebb hangzást preferáló együtteseket találunk. Az I dalai ezzel szemben sokkal inkább a La Dispute-féle vonalat választották (nyilván a hatásokat messzebbre is vissza lehetne fejteni, de azért 2011-ben ők a legkézenfekvőbbek, és nem a Saetia), azt annyival kiegészítve, hogy itt a hangszeres részek leginkább hangulatot építenek és/vagy alájátszanak a magyar szövegeket üvöltve elbeszélő énekesnek, ami miatt még egy jelentősebb poszt-rock csavar is van az egészben, hiszen a screamo-ban jelen lévő hardcore punk dinamizmus számottevő gyakorisággal kerül ki a képből. Innentől már csak az a kérdéses, hogy ezek mégis mennyire tudnak működőképes dalokká összeállni, és azt kell mondanom, hogy meglepően jó az eredmény: a fiúk ügyesen váltanak fókuszpontokat, játszanak a tempóval, játszanak a súllyal, és számomra az amúgy elég támadható beszéd-üvöltés monotóniája is inkább a kiadvány hatásához járul hozzá, mintsem hogy annak éléből vegyen el. No igen, az a bizonyos él az, amihez minden adott, ám a magyar szövegek miatt egyszerűen nem tud vágni, nem tud szúrni, ugyanis ott, ahol a lendület alábbhagy, fájóan előtérbe kerül az, hogy a lassan, szinte kántálva üvöltött emoid sorok ezen a nyelven mennyire nem működnek. Onnantól, hogy sebességbe teszik a dalokat, ez jóval kevésbé tűnik ki, viszont a lassú részek zeneileg túl sokat tesznek hozzá a számok hangulatához ahhoz, hogy elhagyhatók legyenek, így én mindenképp az angol szövegeket ajánlanám, az nem csak az esetlen percektől menti meg őket, de még a szövegekre is dob egy diszkrét fátylat, és így nem tűnnek helyenként olyannak, mintha valaki nagyon dühösen olvasna fel nekünk Babits „B-oldalak és Ritkaságok” c. kötetéből. (Jávorkúti)