Slipknot – Iowa

Ostobaságnak tűnhet, de ha már egyszer szóba hoztam, nézzük a kapcsolódási pontokat a ’Peachy-vel. Tehát a Slipknot mindent elsöprő sikerű self-titled bemutatkozása után két évvel később készült el a folytatás ugyanazon producer közreműködésével, Ross Robinsonnal. Az új alkotás elődjéhez képest itt is még sötétebb, zordabb és keményebb lett, ami a debütálással együtt a rajongók legnagyobb kedvence a mai napig. (Itt meg is jegyezném, hogy nálam azért inkább az első lemez a favorit.)

Na de foglalkozzunk akkor magával a muzsikával most már! A rövid intrót követően atombombaként berobbanó dal már címében is egy kor(szak)nak és magának a zenekarnak is egy meghatározó szlogenévé vált, miszerint People=Shit, ami mind a mai napig igen helytálló és ikonikus jelmondata világunknak. Ezután egy újabb himnikus tétel, a Disasterpiece szakítja szét az agyunkat, ami egy évvel később címadója (Disasterpieces) lett egy fantasztikus dvd kiadványnak. Majd jön a My Plague, ami egy (újabb) győzedelmes himnusza lett a zenekarnak, hiszen ennek hatására egész biztosan még az is tisztában lett azzal, hogy mi is az a Slipknot, aki egyébként még véletlenül se hallgat még csak hasonló zenéket sem. Miért is? A Resident Evil filmzene albumára is felkerült a nóta, méghozzá igencsak kitüntetett szerepkörben, hiszen egy olyan hivatalos videóklip készült hozzá, amiben a koncertfelvételek mellett a film több jelente is helyet kapott. Nos igen, elég erős kezdése ez az albumnak. Úgy „slágeres” az összes dal, hogy közben a brutalitásmérő már réges-rég darabokra hullott. Az Everything Ends után ismét egy örökzöld himnusz következik (The Heretic Anthem), aminek az „if You’re 555 then i’m 666” sora egyértelmű koncertfavorit, amikor több tízezer ember énekli torka szakadtából eme frappáns kis sort. A Gently enged először némi lélegzetvételhez, lassan hömpölygő, pincemélyről bugyborékoló, kézzel fogható sötétségével, hogy aztán az utolsó egy percre újult erőre kapva, gyorsvonatként gázoljon át a hallgatón. És már itt is az újabb gigasláger, a Left Behind, aminek a klipjét nincsen metalos, aki ne nézte volna meg kaján vigyorral a képén már több százszor legalább!

Ezen a lemezen már jelentős mértékben szerepet tudott vállalni a dalírási folyamatban Jim Root gitáros is, hiszen 1999-es csatlakozásakor már majdnem teljesen készen volt a debütáló korong. Egyébként Joey és Paul volt a két fő dalszerző, sőt mi több, egy nemrégiben készült interjúban Shawn odáig ment, hogy (kis túlzással ugyan, de) egész egyszerűen Paul Gray egyszemélyes mesterműveként aposztrofálta a lemezt. Maga a folyamat nem volt egy leányálom, Joey alkoholproblémái, a többiek drogproblémái mellett az is szerepet játszott a totális Háború kialakulásához, hogy jóformán egy percnyi szünetet se hagytak maguknak a srácok az első album felvételeit, majd az azt követő intenzív turnézást követően. Így aztán nem meglepő, amikor a legnegatívabb formában nyilatkoznak az akkori időszakról, sőt, odáig mennek, hogy azt mondják, semmi, de tényleg semmi örömüket nem lelték az Iowa lemez elkészítésében.

„Amikor az Iowat csináltuk, gyűlöltük egymást. Gyűlöltük a világot, és a világ is minket.”

Két viszonylag rövidebb dal (The Shape, I am hated) következik a sorban, tipikus Slipknot szerzemények, de ezután ismét egy karakteresebb, különc darabot üdvözölhetünk, ez pedig a Skin Ticket. Nagy kedvenc. A felépítése, az, ahogy kibontakozik az egész, a félelmetes hangulat, majd a felpörgetés és a totális katarzis a szám második felére, egyszerűen zseniális az egész. Corey elkínzott énekét pedig még Jon Davis is megirigyelhetné, haha. A folytatásban érkező New Abortion és Metabolic viszont már kicsit soknak tűnhet. Lehet, hogy a kevesebb több elvét kellett volna itt alkalmazni, annak ellenére, hogy egyébként nincsen konkrét bajom velük, csak itt már nem érzem a kezdeti tüzet annyira. Arról nem is beszélve, hogy ekkor még hátra van az epikus végszó, a 15 perces címadó tétel, aminek vezérfonalát egyetlen basszustéma, pokoli zajok, és Corey beteges előadása teszi emlékezetessé. Az énekes teljesen meztelen volt a felvétel alatt, miközben összehányta és törött üvegdarabokkal vagdosta magát. Mindez pedig a legjobb teljesítmény nyújtásához szükséges állapotba kerülés végett.

A nu metal korcs gyermekeként lehetne talán a legfrappánsabban aposztrofálni az albumot (persze teljesen pozitív értelemben), amihez egész biztosan szinte mindenkinek fűződik valami élménye. Direkt provokáció volt a banda részéről a sátánista jelképek folyamatos használata ebben az időszakban. Sokan ki is akadtak a dolgon, de valójában az egész egyfajta hatalmas fuck you volt a média (és az idióta emberek) irányába. A rongyosra hallgatott self titled után a már említett hossz, töménység miatt is kicsit nehezen adta meg magát a korong, de a kiemelt dalokra a mai napig igaz, hogy kivétel nélkül kiváló darabok, élőben pedig nem is lehet kétséges, hogy mennyire meg tudják mozgatni az embert. A Left Behind 2002-ben, a My Plague pedig 2003-ban még Grammy díjra is jelölve lett.

Most pedig nézzük milyen bónuszokat rejt az újrakiadás. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy szinte semmit! Hogy miért? Az eredeti dalcsokorhoz még hozzácsapták a My Plague (New Abuse Mix)-et, ami nem tudom kinek jelent újdonságot, hiszen ez szerepelt a Resident Evil Soundtrackjén is. A kettes lemez a Disasterpieces koncertvideó hanganyagát tartalmazza. Ez most komoly? Ki az aki még nem látta a DVD-t? És (már bocsánat), kit érdekel az egész egy audio CD-n 2011-ben? Egyedül a 3-as korong rejthet érdekességeket magában: a négy videóklip [My Plague, Left Behind, The Heretic Anthem (élő), People = Shit (élő)] melett ugyanis egy egyórás film is helyett kapott Shawn rendezésében. Ez utóbbi a trailerek alapján valóban érdekes is lehet, de nem mondanám, hogy ettől egy kötelező vásárlás lenne a reissue. De persze újszülöttnek minden vicc új, így aki esetleg nem ismeri még a szóban forgó lemezt, annak érdemes beszerezni, de egy igazi fan már hosszú évek óta rendelkezik ezeknek az „extráknak” a java részével.