Még mindig van élet a föld alatt – körkép a Grindrise Fest 8-ról

grindrise-lastcharge

Évekkel ezelőtt a Grindrise fesztivál neve jóformán egyet jelentett a hazai, és főleg a fővárosi keményzenei underground virágzásával; a BPRNR-korszak utáni új reménységek nemzedékével; mindazokkal a zenekarokkal, akik az ezredforduló környékére jellemző hangzások helyett már inkább a különböző -core végű és azokhoz közeli stílusokat igyekeztek meghonosítani itthon, több-kevesebb sikerrel. A maga idejében komoly színtérformáló hatással bíró, a későbbi bulikon már külföldi bandákat is felvonultató brand négy évvel ezelőttig volt a budapesti klubélet állandó tényezője, aztán a sorozat abbamaradt – hogy most, 2017-ben hirtelen feltámadjon, és újra megmutassa, hogy a föld alatt most is zajlik ám az élet. Igaz, hogy az eredeti széria fellépői közül sok csapat időközben feloszlott, de ugyanígy alakult is egy csomó ígéretes banda, akik múlt szombaton néhány régi visszatérő névvel összefogva be is vették a Dürer Kert három terme közül a két kisebbet. A buli olyan érdeklődést generált, hogy a szűk félezer belépő az este során mind el is fogyott, újfent bebizonyítva, hogy a külön-külön viszonylag bizonytalan lábakon álló underground hardcore- és metálbandáknak igenis megvan a komoly közös célközönsége.


grimcity

Bár egy fesztiválon elsőnek kezdeni mindig nehéz feladat, a Grimcity megdöbbentő magabiztossággal és lendülettel csalogatott be mindenkit a sötét rengetegbe, ahol egy pillanat alatt áldozatokká váltunk. Mindez persze a meglepően nagy számban megjelent közönségnek is volt köszönhető, akik a korai kezdés ellenére is vevők voltak a srácok hardcore-alapú, sötét, mocskos és lendületes műsorára. A fővárosi banda elemi erővel tolta ránk a védjegyüknek számító baljós hangulatot, aminek remek alapot adott a többnyire az egész fesztiválra jellemző élvezhető és arányos hangosítás. A csapat új számai kifejezetten jól működtek élőben, ugyanúgy, mint a műsor gerincét adó csapkodó, koszos régebbi dalok, vagy a sötét középtempós tételek, sőt, a szettet tovább színesítve az Orient Fall frontembere, Buzás Krisztián is felugrott a színpadra, hogy előadja a srácokkal a Restless című közös számukat. Meglehetősen tömény fél órát kaptunk a bandától, akik ismét bebizonyították, hogy a színtér üde színfoltjaként egyre nagyobb figyelmet érdemelnek. (Simon Ferenc)

grindrise-wishes

“A Wishes a mosolyod, a jókedved és az önbizalmad, mint ahogy azoknak is az, akik csinálják.” – szól a 041-es terem programját nyitó budapesti dallamos hardcore-banda ars poeticája, és tényleg semelyik másik fellépő nem is tudott annyi jóízű mosolyt kiváltani a közönségből, mint ők. Habár a zenekar alig fél éve állt össze, ez korántsem jelenti azt, hogy újonc arcokról lenne szó: a tagok korábban olyan bandákban nyomták, mint a néhai Velvet Stab vagy a One Reason to Kiss, és az új formációval is gőzerővel tolják a szekeret, a fővárosban gyakorlatilag minden hónapban lenyomtak egy bulit az alakulás óta. Ez a rutin pedig meg is látszik, a srácok kiállását a magával ragadó, feszes lendület és az olajozott koreográfia jellemzi, az élen Major Szabolcs basszerrel, aki rögtön így 8 óra magasságában el is vitte az este legtöbbet mozgó zenésze címet. Kész egyszemélyes show a srác, aki ha nem a mikrofonnál játssza a banda második frontembere szerepét, akkor a közönségben körözve ordítja a sorokat torka szakadtából, vagy legalábbis alapjáraton is örökmozgó búgócsiga módjára pörgeti maga körül a hangszerét a színpadon. Ilyen látványosságok mellett pedig a műsor hangulatának még az sem szabhat megálljt, hogy a játszott dalokat gyakorlatilag az egy szem klipes dalon kívül senki nem ismeri. Az első sorokban így is bemozdultak már az arcok, még jobban is, mint a csapat eddigi koncertjein, de valószínűleg igazán csak akkor fog beindulni a Wishes szekere, ha jövőre végre kihozzák az első lemezüket. (Völgyesi)

dreadwolf

Őket követte az est házigazdája, a progos metalcore-ban garázdálkodó Dreadwolf, akik egy elkeseredett világvégével terhelték meg a lelkünket. Ebben segítette őket az este talán legjobb fényjátéka, és ha már ezt a díjat kiosztottuk, akkor érdemes azt is megjegyezni, hogy a Harmed mellett talán náluk volt a legjobb a gitárok hangzása is: mérgezett pengeként hasított az arcunkba a húrok tolakodó súlya, és a kipróbált zenészek összhangja sem hagyott kivetnivalót maga után. Átlagon felüli atmoszférát teremtettek a srácok, bár ez talán annyira nem is meglepő egy olyan bandától, amelynek a tagjai annak idején az Insane-ben és a The Sharon Tate-ben is megfordultak. Kéményes Péter frontembertől már megszokhattuk a magával ragadó, hiteles előadást, ami szemmel láthatóan jobban működött, mint az énekes legújabb szabadalma: a mezítlábas pitezés (“Soha ne pogózzatok mezítláb, kurva nagy hülyeség!“). A közönség teljes mértékben vette a lapot, arról a külön csapatról nem is beszélve, akik az első sorban vállvetve tombolták végig az Enigma EP és a készülő második kislemez dalait. Egyre kíváncsibbak vagyunk a közelgő anyagra, élőben működnek a dalok. (Simon Ferenc)

grindrise-orientfall

Ha egy szóban kéne leírni a Grindrise-veterán Orient Fall szettjét, az a bombasztikus lenne, úgy hangzásra, mint a srácok dalait és a kiállásukat tekintve is. Mintha a djentes progmetálban utazó banda egyenesen a Thy Art Is Murdertől vett volna mostanában színpadkép-órákat: sűrű füstfelhővel és a sötétvörös fényekkel vetítették előre a szettjük borult alaphangulatát, ami akkor sem foszlott szerte, amikor a hosszadalmas intrójuk után bevették a színpadot. Megdöbbentően böszme hangzással csaptak bele egy ismeretlen új dalba, és ahogy Buzás Krisztián énekes a fejébe húzott kapucnis terepkabátjában megjelent, hogy leordítsa a fejeket, arról szintén az ausztrálok frontembere, CJ McMahon képe sejlett fel előttem. Erős kontraszt ez a budapesti csapat tavalyi lemezbemutatójához képest, ahol Krisz még láthatóan lámpalázasan, kicsit összeszedetlenül konferálgatott – na, ennek most nyoma sem volt, emberünk végtelen határozottsággal uralta a színpadot, vagy akár a nézőtér első fertályát, amire az embertelen durva vokáljaival is csak ráerősített. Kis szépséghiba, hogy ehhez képest a tiszta dallamai viszont jóformán nem voltak sehol, sem a lemezen hallható többszólamú kimunkáltsághoz képest, sem pedig egyáltalán hangerőben – de tényleg nagyjából ez az egyetlen dolog, ami felől bele lehet kötni a srácok előadásába (na jó, meg a sokszor kivehetetlen gitárfutamok, de ezen a 041-es teremben rég nem lepődünk már meg). A bő háromnegyed órás műsor alatt főleg a tavalyelőtti nagylemez tételei követték egymást, ezek közül talán a New//Ark ütött a legnagyobbat, aminek a végén a Dreadwolfból Kéményes Peti is beugrott némi mikrofonba hőbörgésre, óriási sátánság volt. A Fractals dalai mellett még két új szám kapott helyet a programban (a második, ami hamarosan klipet is kap, különösen epikusnak hatott), zárásként pedig – a régi idők Grindrise fesztjeit megidézve – előkerült a Ravenholm című opusz is. Mindezt elöl már egészen komoly nézői aktivitás kísérte, wall of death-ekkel meg mindennel, szóval mindenképp az este egyik legerősebb buliját láthattuk itt. (Völgyesi)

grindrise-harmed

A Harmed debütáló fellépése ígérkezett az egész fesztivál egyik legnagyobb dobásának, ami be is jött, ugyanakkor itt mutatkozott meg először az is, hogy a jobbnál jobb koncertek ellenére sem sikerült teljesen hibátlanra az esemény lebonyolítása. Egyrészt a maga körül pár hónap alatt egészen komoly hype-ot keltett budapesti zenekar már akkor belecsapott a műsorába, amikor az Orient még be sem fejezte a sajátját a másik színpadon, másrészt pedig konkrétan olyan sokan voltak kíváncsiak a srácokra, hogy az a terem hátsó felében már egészen kellemetlen zsúfoltságot eredményezett. Oké, hogy a kisebb terem mindig trúbb, meg hogy sűrűbb tömegben jobban fel tud fokozódni a hangulat, de itt már tényleg olyan tolongásról beszélünk, hogy mindenképp jobb helye lett volna a fellépésnek a 041-ben.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a kisteremben ne lett volna jó, sőt, az irtózatosan sötét és kiábrándult hangvételű metálbanda egyenesen lehengerlő bulit nyomott. A Ghostship Recordings stúdióguruja, Tóth Gábor vezette csapat valami arcszaggatóan erőszakos hangzással forgatta fel a helyiséget, és nem, egyáltalán nem amiatt fogalmazok így, merthogy náluk már a pitező közönség, sőt, egy ízben a közéjük vetődő basszer mozgáskultúrája is bőven rászolgált erre a jelzőre. Egyszerűen akkorát szakít ez a páratlanul mélyre tekert riffelés, hogy az mindent felülírt: Spicze Levente szuggesztív vokálozását, Zsákay Mihály őrülten stenkes dobolását, a kisterem általában messze nem tökéletes hangzását, az embertömeg okozta frusztrációt, tulajdonképpen még magukat a dalokat is, amelyeket ugye náluk sem nagyon ismerhetett még senki, legalábbis az első két klipes darab, a 605 és a Not Myself kivételével, amelyeket nyilván jól bele is kaptunk az arcunkba. Rövid, velős és mocskosul intenzív szett volt ez, ami csont nélkül bizonyította, hogy igen, a Harmed tényleg méltó az őket övező hype-ra. (Völgyesi)

faminehillA kazincbarcikai faminehill némiképp kilógott a fellépők sorából, lévén a többiekhez képest egy dallamosabb vonalat képviselnek, ám a közönség reakcióit figyelve mindenképpen ott volt a helyük a névsorban. A dallamos hardcore és a modern metalcore mezsgyéjén lavírozó csapat változatosan szemezgetett az eddigi életművéből, az egészen régi daloktól (Last of His Kind) a már az új énekesükkel, a Heartlapse-ből átigazolt Rockov Milánnal felvett újabb számokig (Grave), és egy teljesen friss dalt is bemutattak a megjelenteknek, akik ahogy az egész este folyamán, úgy itt is hajlamosak voltak némi mozgással kifejezni szimpátiájukat. A faminehill szettjének kritikus pontjai ezen a bulin a tiszta énektémák voltak, melyek sajnos nem mindig működtek, hol a hangosítás, hol a hamis előadás miatt, ám ez szerencsére nem nyomta rá a bélyegét a teljes koncertre. A zenekar egyre növekvő rutinja egy kellően vastagon és erősen megszólaló összképet eredményez, ami bizakodásra ad okot a srácok régóta tervezett első nagylemezét illetően. (Simon Ferenc)

thelastcharge

És végre elérkeztünk az este talán legjobban várt fellépőjéhez, a két év után újra színpadra álló The Last Charge-hoz, akik mindenféle műkeménykedés nélkül annyira agresszív bulit csaptak a kisteremben, hogy arra rég volt példa hazai underground zenekartól. Nyilván nehéz egy nyolc zenekaros, két termes estén tökéletesen belőni az időbeosztást, ezért néha egybecsúsztak a fellépő bandák, ám a Charge legénysége jófejségből bevárta az előző banda koncertjének végét – hogy aztán a késve érkezők már a folyosóról hallgathassák őket, mivel a kisterembe ekkorra esélytelen volt beférni. Náluk végképp érdemesebb lett volna a teremcsere, mert erről a buliról rengetegen maradtak le a helyiség korlátozott befogadóképessége miatt.

A koncerten tudatosult csak igazán, hogy mennyire hiányoztak már a srácok, és az ő sajátos telepi beatdown / (metalos) hardcore masszájuk, ami lyukat ütött a mellkasunkon. Legutóbb a 2015-ös jubileumi Rockmaraton fesztiválon volt szerencsém a bandát látni, ám ez a szombati fellépés minden tekintetben rátoppolt az akkori produkcióra. A zenekar több korszakából is előkerültek dalok, több vendégénekessel és -gitárossal előadva, a közönség pedig gondolkodás nélkül partner volt ebben a nagybetűs hardcore-ünnepben. A Charge nemzetközi színvonalát számomra az is bizonyította, hogy mikor buli után floridai srácokkal beszélgettem a fesztiválról, ők leesett állal nyugtázták, hogy bizony egy magyar zenekar buliján voltak. A bandánál minden működött ezen az estén: arcba kaptuk a srácok szívét-lelkét, amiért cserébe csak annyit kértek, hogy mi is legalább annyira élvezzük/érezzük a koncertet, mint ők. A látottak alapján ez maradéktalanul teljesült. Öröm volt látni, ahogy a közönség ellepte a színpadot, és együtt üvöltötte a dalszövegeket; ahogy a gimnasztikások láthatatlan harcosokkal vívták a végtelennek tűnő csatákat; ahogy a zenészek beleadtak mindent, mintha nem lenne holnap. Ezt a precíz, mázsás, profi és bivalyerős kiállást kevesen tudják ilyen vehemensen előadni itthon, többek között ezért is lenne üdítő, ha egyre többet találkozhatnánk a The Last Charge-dzsal. (Simon Ferenc)

grindrise-silenthomes

Az este zárásaként az ear candy gitárjátékra alapozó Silent Homes vette be a 041 színpadát. A budapesti progmetalcore-csapat kicsit pórul járt a sereghajtó szerepkörrel, ők voltak az egyetlen banda, akiket ránézésre nagyrészt csak a haveri körük nézett meg, de a srácok ennek ellenére becsülettel lenyomták a bulit, és a családias jelleg miatt a hangulattal sem volt különösebb gond, a csekély érdeklődés ellenére sem. Azt viszont muszáj szóvá tenni, hogy az előadásuk mégis kicsit felemás érzetet keltett: a zenekar agya, a bal szélen pengető Mede Gyuri baromi ügyes gitáros, de a játékából még vele szemben állva is alig lehetett kihallani valamit, illetve – a stúdiófelvételekkel ellentétben – élőben néhol feleslegesnek érződik az ének is, de ezek még csak a kisebb gondok. A zenekar leggyengébb láncszeme egyértelműen a dobos, Juhász Sándor, aki jóllehet matekra, pontosságra stabilan hozza, amit kell, mégis annyira mereven és feszülten üti a cuccot, hogy szinte rossz nézni a játékát. Szóval egy kicsit még mindig kiforratlan a zenekar élő produkciója, viszont az este egyenletesen magas mérlegétől így sem maradtak el sokkal a srácok. Mi szurkolunk, bőven van még lehetőség a bandában. (Völgyesi)

Szóval ha tökéletesen éppen nem is, de mindeképp remekül és emlékezetesen sikerült a Grindrise Fest nyolcadik felvonása, ami után tényleg őszintén reméljük, hogy a most már kultikusnak nevezhető sorozat nem hal el megint, hanem új erőre kap. Ha így lesz, mi mindenképp ott fogunk állni mellettük.

Fotók: Bodnár Dávid