Boysetsfire & Co. @ A38

A nyár egyik legjobban várt eseményére indulunk az árvíz után újra üzemelő A38ra. Először is a Bane alapvetés, akkor is számít a koncertjük, ha gyakorlatilag hazajárnak (már hétszer koncerteztek nálunk), másodszor (ahogyan a Paramore is) a Gallows ezen a napon játszik először Magyarországon, végül pedig a Boysetsfire feltámadása az, ami az egészet megkoronázhatja. Előttük a Shell Beach melegít, tőlük ezúton kérünk elnézést, mert lemaradtunk a koncertjükről. A program sűrű, a menetrend pontos, az elvárások adottak.

BANE

Néhány perccel azelőtt, hogy kezdetét vette volna a szinte már-már élő legenda státuszú bostoni Bane produkciója, épp szerb ismerőseimnek meséltem, hogy az eddigi nyolc alkalomból az A38-on egyszer sikerült őket elkapni, még 2005-ben a Comeback Kid, és a Pro-Pain társaságában, de az magasan a leggyengébb buli volt Aaronéktól. Persze ez nyilván nem jelent semmit. Vagy mégis?Sajnos megint nem igazán működött a dolog, és a hiba leginkább a színpad méreteiben keresendő. Egyszerűen túl nagy, és furcsa látni, hogy nem robban fel a közönség egy olyan szett alatt, ahol az Ali vs. Frazier című alaptétel indítja a bulit. Persze volt pár lelkes srác, de össze sem lehet hasonlítani a hangulatot a tavalyi bolzanoi, vagy bécsi, Arena kistermes bulikkal. A Kultit, vagy a gödöllői Trafót már tényleg meg sem említem. Pedig elhangzott itt rengeteg sláger: Speechles, Ante Up, vagy az utolsó EP-ről a The Bold and the Beautiful. A Can We Start Again, ill. a My Therapy alatt azért robbant a bomba elől rendesen, de egyszerűen a méretek megölték a bulit. Egy Dürer-kisterem a tökéletes helyszín ennek a bandának, bár itt ugye nem ők számítottak a fő produkciónak. Nekem mondjuk igen, de ez már egyéni szociális probléma. (Vincze Csaba)

GALLOWS

Pontosan 21:30-at mutat a rádiótelefon, amikor Wade MacNeil a továbbra is némileg megilletődött közönség első pár sorába hátal, és elindul a Gallows koncertje. Az első két benyomás az, hogy a mostanra teljesen elcartertelenedett zenekar egy gitárossal is határozottan jól szólal meg (persze attól nem kell félni, hogy egy második gitár nem dobna ezen), illetve, hogy Wade frontemberként egy igen vékony mezsgyén táncol egy punkelőljáró jelensége és annak (valamint “régi énjének”) paródiája közt. A koncert alatt szerencsére többnyire az előbbi felé hajlik a figura, bár azért akad egy-egy kínos pillanat (pl. a True Colours maszkban, a brit akcentussal való élcelődés). Szerencsére a rutin és a slágerek kihozzák a lelkesedést a közönségből, az az első sorokból szép lassan a küzdőtér nagy részét eléri, megmozdul a hajó. Ekkor már meg lehet könnyebbülni, végre élőben is hallhatjuk a Gallows fontosabb számait, bukás, aggály nélkül. A koncerten minden működik a folytonos állatkodásnak köszönhető állandó technikai zűrzavar ellenére is, a hajó nagyszerűen szól, a zenekar is jól érzi magát, a közönség pedig még jobban. Kivetnivaló nincs. Az este programja eléggé korlátozza a lehetőségeket, de ezt mindenki tudomásul kellett vegye a koncertre jövet, úgyhogy a rövid és hiányos setlist miatt sem lehet panaszkodni, viszont remélhetőleg a Gallows kap előbb-utóbb lehetőséget bővebben is bizonyítani (a budapesti közönség pedig tapasztalni), hogy ennek a felállásnak is van létjogosultsága. (Gellért Mátyás)

BOYSETSFIRE

Az újjáalakulás óta eddig mindössze egyszer, még két éve Belgiumban  néztem bele a Boysetsfire előadásába, de akkor úgy voltam vele, hogy láttam őket elégszer, ráadásul két, azaz kettő darab európai búcsúturné keretein belül is, így akkor két szám után hagytam az egészet, és őket áldoztam be kajálásra a ’11-es Groezrockon. Aztán a koncert előtt eszembe jutott, hogy szinte napra pontosan nyolc éve láttam őket a ‘hajón, és bár ott egy remek arconrúgástól elájultam, attól a koncerttől magától is teljesen el voltam ájulva akkoriban. Az új lemez Until Nothing Remains című dalával indult a móka, majd jöttek a jobbnál jobb slágerek, többet között Release The Dogs, Requiem, White Wedding Dress, vagy a személyes kedvencem, az Eviction Article. Aztán a szett felénél kezdett kicsit lejjebb venni a tempóból mind a zenekar, mint a közönség, kissé előtérbe kerültek – ahogy tanult kollégám fogalmazott – a “bugyinedvesítő balladák”. A koncert leginkább emlékezetesre sikerült része kétségtelenül a Handful of Redemption volt, amit nem kevesebb, mint háromszor kezdett el játszani a zenekar, mert általában a bal oldali gitáros, néha meg mindenki más kezdett össze-vissza játszani. Azért harmadszorra sikerült végigjátszani anélkül, hogy megálltak volna, pedig lett volna ok bőven akkor is. Ez a kis közjáték már-már azt éreztette az emberrel, hogy a banda egyik nyilvános próbáján vesz részt. Az eredetileg záróakkordként eljátszott Rookie után még visszatértek, hogy előadják az Empire-t, és az új lemez utolsó számát. Legalábbis állítólag az volt, mert az utolsó lemezt még mindig nem sikerült meghallgatnom, de a buli után azt hiszem, muszáj lesz adnom neki egy esélyt. (Vincze Csaba)