Meshuggah

Van ez a dolog. Úgy hívják, evolúció. Ez az, amikor a természet egy fajt következetesen fejleszt, vagyis inkább a faj fejlődik magától. Az evolúció lényege a következetesség. A kacsacsőrű emlős is okkal olyan, amilyen. És hogy mi a közös a Meshuggah-ban és a kacsacsőrű emlősben? Nos, a Meshuggah is okkal olyan, amilyen, és hosszú úton jutott el odáig, ahol most van, és most indítottak be egy hullámot. Egy olyan hullámot, ami miatt minden gitáros tinédzser fiú héthúros gitárt szeretne, hogy ők is részesei, pontosabban előfutárai lehessenek annak, amit mi manapság “djent”-nek nevezünk.

KEZDETBEN TEREMTÉ ISTEN…

Még a nyolcvanas években kezdődött a történet, akár hiszitek, akár nem. Umeå városában, ahol Fredrik Thordendal már 85-ben is aktív volt zenekarokban, igaz, ezek csak kezdeti szárnypróbálgatások voltak, majd miután 1987-ben megismerkedett Jens Kidmannal, – aki akkoriban még gitározott is – megalakult a Meshuggah. Aztán pár hét után fel is oszlott, majd újjáalakult, ezúttal már Peter Nordinnal basszusgitáron, és Niklas Lundgrennel a doboknál. Ez a felállás egy EP-t készített 89-ben, majd az akkori dobost Tomas Haake váltotta. Ez a felállás készítette el a Nuclear Blast által gondozott Contradictions Collapse-t, amin már érződött, hogy mi a Meshuggah koncepciója, még nem sikerült olyan markáns hangzást kerekíteni a lemezre, ami megragadhatja az ember figyelmét. Egyébként meglepően időtálló az album, nem értem, miért lett elfelejtve.

1992-ben Jens bejelentette, hogy szeretne csak az éneklésre koncentrálni, ezért beszállt az együttesbe Märten Hagström ritmusgitárosnak. Ez a felállás – a basszusgitáros Nordint leszámítva – tehát már nagyjából 20 éve együtt van, ami elég impresszív. Gyorsan fel is rántottak két EP-t (None 94-ben és Selfcaged 95 elején), és ezt követte még ugyanabban az évben a Destroy, Erase, Improve. Ennek a turnéján Nordin kiszállt egészségügyi okokból (amúgy a Machine Headdel turnéztak). Ez azonban nem akadályozta meg a svéd – immáron – négyesfogatot abban hogy egy csapásra berobbanjanak a köztudatba. Ezt az albumot tartja a közvélemény minden poliritmikus metalzene ősének, a kritikusok odavoltak érte. Ami amúgy nem csoda, mert az ikonikus Future Breed Machine, a szaggatott hardcore-os, és amúgy klipes Terminal Illusions, vagy Hagström jazzes agymenése, az Acrid Placidity mind-mind kiváló darabok. Ezeket kellett megtanulnia Gustaf Hielmnek, aki azonban csak három év múlva csatlakozott Fredrikékhez, addig Hagström lepitchshiftelt gitárja szolgált basszusgitárként.

ÉS LÁTTA ISTEN, HOGY EZ JÓ…

A köztes időszakban azért csak kidobtak egy EP-t (na meg egy splitet, amit szerintem inkább a kiadó erőltetett), amin remix, tábortűzi verzió és koncertfelvétel is akad. De ez csak előkészítette a terepet a harmadik nagylemeznek, amely a Chaosphere nevet viselte, és jóval gorombább volt, mint elődje, ennek megfelelően nem is kajálták annyira az emberek. Ennek ellenére fontos megálló ez is a zenekar életében, itt kezdték teljesen ni a tradícionális metal és hardcore hatásokat, és létrehozni saját, egyedi hangzásvilágukat (bár Jens Kidman őrült üvöltései, és a komplex dalszerkezetek addig is könnyen felismerhetővé tették a zenét). 2001-ben adott életjelet a zenekar, amikor korai demóikat Rare Trax néven újra kiadták. Ha másért nem, a War című tételért érdemes ezt a kiadványt is meghallgatni. Tomas Haake ekkoriban kezdett el először kísérletezni a Drumkit from Hellen (konkrétan pont a War az első dal, ami ezzel a programmal készült) , és ekkor szállt ki Gustaf Hielm a zenekarból. Ez annyiban nehezítette meg a srácok dolgát, hogy Fredriknek kellett a basszustémákat is feljátszani a következő lemezre. Ez a lemez a Nothing, amin aztán végképp sikerült egy olyan elidegenítő hangzásvilágot, aminek abban van az ereje, hogy nem vált ki érzéseket, hanem ezt az űrt próbálja meg minél jobban a hallgatóra kényszeríteni. Erre még a booklettel is sikerült rájátszani, ugyanis az nem tartalmaz semmit. Vagyis pont azt tartalmazza, azaz a svéd ingenting szót, ami magyarul annyit tesz (talán már rájöttetek): semmi. Itt egy új korszak kezdődött a Meshu pályafutásában, és ahogy egy fórumon olvastam 1-2 éve, ez az éra olyan, mint “egy tökéletesen tükörsima obszidián lap, amit az ember az egyik fülén betol, a másikon meg kihúz”. Nos, én nem tudok ilyen szép képeket kitalálni, de az biztos, hogy egészen egyedi hangulata van ezeknek a lemezeknek. Az ilyen apróságok, hogy a Meshuggah lett az első Nuclear Blastes zenekar, aki felkerült a Billboard 200-as listájára, ezzel a kiadó legsikeresebb alakulatává kinőve magát, már csak hab a tortán.

ESTE LETT ÉS REGGEL…

2004-ben ismét lett basszusgitárosa a csapatnak, ezúttal Dick Lövgren személyében, ezzel kialakult a mai felállás. És ez a felállás fél évet töltött a stúdióban az I című EP felvételekor, mely EP egy darab 21 perces remekműből áll (tényleg, az egyik kedvenc dalom tőlük). Ezt az anyagot akár előtanulmányként is vehetjük a Catch 33-hez, ugyanis gyakorlatilag az is egy dal, csak kisebb részekre szétvagdosva. Ráadásul Tomas Haake balesete miatt nem tudta feljátszani a dobokat, és itt jött igazán jól az a Drumkit From Hell nevű program, amit Tomas segítségével fejlesztettek, és a későbbiekben a rengeteg amatőr banda mellett Devin Townsend és az Agoraphobic Nosebleed (akiknek úgy tűnik, már soha nem lesz dobosa) is felhasználta. A 2006-os év a Nothing újrakevert és újrakiadott verziójáról szólt, bónusz DVD-vel, rajta koncerttel és klipekkel (New Millenium Cyanide Christ, Rational Gaze, Shed). 2007-ben a svédek visszatértek astúdióba, hogy egy évnyi vajúdás után (amiből 6 hónap állítólag a dalok betanulásához kellett) megszülessen az ObZen, ami egy picit visszavesz az előző évek kísérletező jellegéből (már ha a Meshuggah-nál lehet ilyet mondani) és visszatér a Chaosphere környéki metalosabb felfogáshoz. Ez a dalcsokor már az első héten 11000 példányban kelt el Amerikában, ami a Billboard lista 59. helyére volt elég. 2009-ben egy újabb koncert DVD látott napvilágot, majd két évnyi csend (ha a koncertektől eltekintünk). Egészen 2011-ig, amikor Fredrik elkotyogta, hogy idén már lesz új album, aminek még nincs címe. Aztán ősszel Marten Hagström bejelentette, hogy csak jövő tavasszal lesz új album, aminek még nincs címe. Akárhogy is, szerintem bízhatunk benne, hogy a Meshuggah megint abba az irányba fog menni, amelyik a leglogikusabb. Mert erről szól az evolúció.