2011. december 18.
A mai tizenéveseknek igazán nem lehet okuk a panaszra, hiszen ami a mi gyermekkorunkban többnyire csak hazai reprintekben és legendákban, meg néha rajzfilmekben volt átélhető, az az internetnek és a hazai képregénykultúra (újbóli) kivirágzásának köszönhetően mind megnyílt előttük, akár közvetlenül, eredeti formában is. Ennek tükrében ahogy a képregényfilmek is elszaporodtak, egyfajta újhullámot elindítva az előző évtizedben, úgy egyre fontosabb követni azt, hogy mi is ez az egész, hogy is kell helyén kezelni, meg egyáltalán miért jó ez. Hiszen akárhogy is nézzük, így két közönséget kell kiszolgálni: azt, aki már évek óta ennek szellemében él, és azt, aki még nem is sejti, de ebben fog felnőni. Mindezek tükrében pedig négy idei képregényadaptációt veszek górcső alá: az önkritikus hangvételén felülkerekedő Amerika Kapitányt, a tesztoszterontól és szénaboglyáktól túlfűtött Cowboyok az űrlények ellent, a CGI-túladagolást kapó Zöld Lámpást, valamint a shakespeare-i köntösben tálalt Thort.
Amerika Kapitány: Az első bosszúálló
R: Joe Johnston
F: Chris Evans
7/10
Furcsa ez a „hátulsó pár, előre fuss” alapeset, amelyben „a bosszú első angyalát” (bárcsak így maradt volna!) mutatja be szélesvásznon az Avengers tagságából utoljára a Marvel stúdiója, ám erre valahol szükség is volt, hiszen a filmnek így roppant egyszerű dolga van: csupán be kell helyeznie magát egy elegáns visszatekintéssel abba a kontextusba, amit az elmúlt négy-öt év Marvel-filmjei építettek fel. Ilyen értelemben persze kérlelhetetlenül megjelenik egy olyan határátlépés, amely eredményeképp az Amerika Kapitány (is) elrugaszkodni igyekszik az ismertebb képregényes cselekményektől, ám a film legnagyobb erénye így is az, hogy mer viccet csinálni saját magából. Persze nem kell végletes példákban gondolkodni, de a rendezőség felismerte, hogy a világháború propagandája által megszületett nemzetvédő eszményt csak így lehet igazán élvezhetővé tenni napjainkban. Ez pedig sikerült is, mert bármennyi közhely is legyen a cselekményszálban – gondolva itt akár a baráti, akár a szerelmi kapcsolatra, hogy a „kis ember naggyá válik” toposzáról meg ne feledkezzünk az alapvetően aránytalanul kidolgozott akciószál mellett –, a végeredmény mégis összefonódik a Marvel-univerzum akkori jövőben, tehát mostani jelenben fontos sarokpilléreivel. Ezért örömteli látni, ahogy Stark papa sem különbözik fiától – a kiállításon bevágott piros ruhát figyeltétek? –, és hogy a viking mitológia már itt is megjelenik a náci okkultizmusban, bár bizonyos, hogy ennek megjelenítése nem ér fel mondjuk a Hellboy szövevényes világképével. De talán nem is kell, mert a Marvel filmjei elsősorban a mostani gyermekeknek, és csak másodszorban nekünk szólnak, ám így is kap kellő kikacsintást és csavart mindkét tábor ahhoz, hogy ha most lennénk 7–14 évesek, ugyanúgy ujjonganánk a mostani, szolidan helyeslő mosoly helyett. Ennél több pedig talán nem is kell: arra ott lesz az Avengers.
Cowboyok és űrlények
R: Jon Favreau
F: Daniel Craig
3/10
Amikor adaptációkról van szó, az egyszeri néző könnyen beleeshet abba az alaptalan hibába, hogy az újraértelmezett mű tükrében – és viszonyító ismereteinek hiányában – a meglévő forrást is leértékeli. Ez főképp a képregényfilmek terén tűnhet aktív problémának, hiszen a legutóbbi két Hulk-filmben is csak az láthat egyedül szépséget, aki egyébként szereti a képregényeket is, de van az a ritka eset, amikor mindez a megbélyegzés teljesen jogos. Ilyesmi a magyarul (még?) ki nem adott Cowboys and Aliens alapszituációja is, ami ugyan módfelett reménytelinek tűnhetett minden geek számára, hiszen Jon Favreau a Vasemberrel kellőképp bizonyított ahhoz, hogy Harrison Fordból is a legjobbat hozhassa ki, ám látszólag a legnagyobb labdák mégsem kerültek leütésre. Elvégre ha felszínesen közelítünk a filmhez, még akkor is csak annyiban maradhatunk, hogy Daniel Craig karaktere már annyira maszkulin, hogy képtelenség komolyan venni (főképp, hogy beszól Harrison Fordnak: ismétlem, beszól az eléggé háttérbe szorított Harrison Fordnak), és hogy egy alapvetően blőd sztorit a lehető legtöbb vadnyugati klisébe ágyazva kapunk meg, a sztereotip karakterekről és az amúgy szürke filmzenéről nem is beszélve. Ám ha mélyebben tekintünk a filmre, és nem alszunk abba bele a céltalan dialógusok és az aránytalan akciójelenetek mellett, arra jutunk, hogy a képregénnyel sem lehet minden rendben. Ezt az álláspontot pedig valahol tartom is, ugyanis a crossover – még ha bonyolultabb is a filmben tükrözött célirányosságnál – eleve csak egy olyan steampunk-közegben működött volna, mint amit az Álomháborúban kaptunk, ehelyett azonban olyan értelmetlennek tűnik az alapszituáció is, amit a spoilerlehetőség miatt nem bontanék ki, hogy az egyfelől kezet foghat a méltán emlékezetes The Happeninggel, másfelől aláírja azt, hogy nagyon rég láthattunk a moziban valóban érdekfeszítő földönkívüli invázióval foglalkozó filmet.
Zöld Lámpás
R: Martin Campbell
F: Ryan Reynolds
4,5/10
Őszinte leszek: nem értem a DC-t. Hozzávetőleg három éve került szóba először, hogy a Zöld Lámpás végre megkapja a saját filmjét, aminek érdekében a kiadó tényleg minden követ megmozgatott. Egész estés rajzfilmet írtak, készítettek külön showcase-eket, amiben felhívták a figyelmet több kapcsolódó szuperhősre is, a képregénysorozat is kapott egy kisebb rebootot (nem is beszélve a The New 52-ról), valamint felkészítették a rajongókat arra, hogy egy definitív, minden igényt kielégítő alkotásra kell számítani, és erre fel ugyanazt kaptuk pepitában, amit már eleve ismertünk. Ugyanis a Zöld Lámpás beleesett a túlmagyarázás hibájába: abba, hogy a meglévő előismereteket már túlzottan összeszedte az olvasótábor és az érdeklődő közönség ahhoz, hogy ismét azt akarja látni másfél órán keresztül, ahogy Hal Jordan teljes jellemfejlődése révén hiteles és erőteljes őrzője lesz saját galaktikus szektorának. Épp ellenkezőleg, mert a cselekménynek nagyjából ott kellett volna kezdődnie, ahol a történet véget ért, legalábbis ahol harminc perccel a záró főcím előtt felgyorsult. A film ennek jegyében csupán a kezdet kezdetét mutatja meg egy lecsupaszított világrendben, ez pedig azért is szomorú, mert épp elég kapcsolódó történet lett volna a meglévő korpuszban ahhoz, hogy egy izgalmas akciófilmet láthassunk. Csak hogy az egyik legutóbbi példát említsem: a Sinistro Corps Warban (SPOILER ALERT) az itt besárguló lámpásvezér saját hadsereget gyűjt a DC-univerzum legbetegebb gonosztevőiből és hőseiből, ami azért, lássuk be, más tempót és hangulatot kölcsönzött volna a filmnek, és ha már a hangulatnál tartunk, mindenképp szót kell említeni a borzalmas képi világról, ami gyermekkorom másolt VHS-eit idézi fel. Ugyanis ha 1996-ot írnánk, bizonyosan imádnám a Zöld Lámpást (főleg, ha a Szív TV-n láttam volna), de hogy 2011-ben még a fogtömések is új layert kapjanak, már jóval több a soknál, emiatt pedig egyáltalán nem lehet komolyan venni a filmet, ami épp azért fordul át gagyiba, mert Ryan Reynolds esküjén kívül semmi sem okoz hidegrázást a DC egyik legjobb szuperhősének első(nek tekintendő) kalandjában.
Thor
R: Kenneth Branagh
F: Chris Hemsworth
6,5/10
És annak köszönhetően, hogy 2011 gyakorlatilag az eredetábrázolások éve volt a képregényadaptációk felségterületén, Thor sem úszhatta meg saját gyökereinek bemutatását, ám a Marvel tizenkilencre húzott lapot azzal, hogy Kenneth Branagh kezébe adta a rendezést. Na persze nem azért, mert a Shakespeare-adaptációkban otthonos rendezőóriás annyira rosszul végezné a dolgát, hanem épp azért, mert félő volt, hogy egy számára idegen közegben be tudja-e lőni azokat az arányokat, amit egy nyilván shakespeare-i királydráma kerettörténetében igyekezne aszerint kibontakoztatni, hogy mindeközben a mitológia és a dráma szerelmesein túl mondjuk a képregényrajongók se érezzék úgy, hogy egy másfél órás Wikipedia-prezentációt láttak. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen Branagh nagyjából rá is érzett a helyes arányérzékre: az alkalmi problémák a logikátlan vágások és a helyenként kínos CGI mellett inkább abból adódnak, hogy a film akkora tereket akar megmozgatni az univerzumon belül, hogy épp az alábbi koncentráltság miatt válik valahogy kicsivé, indokolatlanul leszűkültté a játékidő tere. Persze az akciójelenetek a helyükön vannak, Thor királlyá érése is épp úgy kristályosodik ki az Odinálom (igen, így, egyben), ahogy azt egy alapvetően dramatizált közegben elvárhatjuk, és persze az archaizált humor, az egyéb képregényes kitekintések (Sólyomszem, Hulk, Amerika Kapitány, na meg Coulson ügynök) valamint a romantika sem marad ki a képletből, amihez Natalie Portman a lehető legjobb partner volt. Ennél a pontnál pedig rá is kell térnünk a színészi játékok kérdésére, ugyanis a mezőny elég kiegyeletlen a filmben. Antony Hopkins és Idris Elba mindenkin túltesznek egy adott jelenetben, és ez elég sok zavart okozhat az egyeletlen előadásmódokban, de Loki sötét kibontakozása, na meg a sajnálatos módon ismét túl hamar érkező, érzékelhetően nyitva hagyott befejezés még mindig kellő kérdőjelet hagyott a címlista utáni jelenettel együtt ahhoz, hogy az Avengerstől már most tudjuk, mit is várjunk. És reméljük, hogy még annál is többet kapunk.
