2008. október 31.
Azért be kell látni: játékot filmre adaptálni nem lehet könnyű. Ennyi félresikerült próbálkozást nem igazán lehet a tehetségtelen készítők számlájára írni, szóval az okokat máshol kell keresni: a játék, és a film hossza közti különbség, a játékok esetében szinte kivétel nélkül sokkal gyengébb sztori és karakterek (a jobb darabok, ld. Max Payne is csak a játékok közül emelkednek ki), aminek célja nyilván a könnyebb azonosulás, és az, hogy senki se akar 10 perces átvezetőket nézni, ahol ki lehetne bontani a sztorit, valamint az is buktató, hogy mégiscsak egy igen képlékeny dologból kell kész egészet varázsolni. Ez nem sikerült John Moore-nak, és társainak sem.
Mely szinte előre meg volt írva. Ha végigtekintünk az utóbbi 15 év játékadaptációinak során (a ’93-as Super Mario Bros.-al kedzve ugye), tulajdonképp igazán jó alkotás nem született, a legjobbak talán a Silent Hill, és a Postal lettek. Előbbi jól kezdődő közepes film lett attól, hogy a játékhoz persze nem nőtt fel, sőt, el is tért attól, utóbbival pedig Bollnak végre sikerült elérnie az „olyan rossz, hogy az már jó” szintet. Bizony. Viszont a Max Payne film készítői indulhattak azért annyi előnnyel, hogy a fentebb leírtak miatt a játék valamelyest közel állt a filmek világához. Úgy látszik azonban, hogy nem eléggé.
Hogy mi volt a gond? Legegyszerűbben talán a Hitman filmmel párhuzamot vonva tudnám lefesteni, hisz ugyanaz, mint ott: a forgatókönyvíró és a rendező olvasta, és nem játszotta a játékot, azontúl mindkettő eléggé kutyaütő a szakmában. A rendező eddig konkrétan két alsó-közép kategóriás (értsd: szar) remake-et hozott, meg egy elmegy szintű irreális lövöldözős-katonás cuccot, az író meg ezzel a filmmel kezdte az ipart. Plusz ott van a stáb: Mark Wahlberg már majdnem annyi rosszat kapott a fanoktól, mint anno Olyphant, hogy nem hasonlít, meg kicsi (mondjuk, ha hasonlót kellett volna keresni, konkrétan egy kéthónapos kokaintúrán átesett Johnny Knoxville lett volna a megfelelő ember nekik), pedig a gond vele az volt, hogy túl ismert arc. Aki ráadásul Jason Stathamhez hasonlóan minden filmben saját magát játsza.
Szívesen írnám, hogy a színészektől azonban jó is lehetett volna a film, csak pontpontpont, ám valaki mellett nem mehetek el: a Szökés című „Barátok közt fegyencekkel” sorozatban remeklő Amaury Nolasco színészisten itt egészen konkrétan rosszabb volt, mint vártam. Oké, a Szökésbe csak valamiféle véletlen folyamán kerülhet be jó színész, de legalább közepes szintet hozhatott volna. Nem tette. Tulajdonképpen minden egyes jelenete merénylet a jó ízlés és a rekeszizmok ellen, hisz a film első felében minden második jelenet csattanója az, hogy hogy amúgy ő is ott van, figyel felülről, és gonoszan mosolyog / nevet. Ne már.
Őszintén szólva nem merem leírni, hogy a film még ezek mellett is lehetett volna jó, ha követi a játék dramaturgiáját, hisz nem csak a sztorin változtattak: a játék alapját adó monológok szinte teljesen eltűntek, a rémálmokkal, a fanyar humorral, és a hangulattal együtt. Emellett akárhol is nyúltak bele a történetbe, csak romboltak. Megváltoztatták bizonyos események sorrendjét, raktak bele új karaktert (teljesen feleslegesen), Lupinonak olyan múltat adtak, melyet már a Film+ törzsnézői is összeráncolt szemöldökkel fogadnának, de állítom, hogy még mindig lehetett volna a film csak annyira szar, mint az új Pacino filmek. De neeem.
Ilyen borzalmas jeleneteket ugyanis rég láttam. De komolyan, szinte minden logikát nélkülözött a Valkűr szer szála a tömény, de besülő hatásvadászat érdekében, a lövöldözések meg… nem jönnek. Az elején egy majdnem badass, így viszont semmilyen durrogtatás van, aztán 40-50 perc múlva jön is a következő. Bullet-time? Egy vagy kettő van, plusz a szuperlassítás, de az is csak a trailerben működött, mert egy huszadrangú alabárdost szed le vele, úgy, hogy előtte-utána sehol nincs belassulás. Egymásra dobált, minden kohéziót nélkülöző jelenetsorok pedig voltaképp rosszabb eredményt dobnak ki, mint B-kategóriás, de legalább egésszé összeálló film.
Hogy a végére azért pozitívumot is említsek, van néhány: az egyik Mila Kunis, a másik meg Olga Kurylenko. De komolyan, kb. ennyi. Ja, meg a végefele van egy jelenet a toronyházban, ami moziban jó lehet, de mivel a trailerben már láttam, így semmit nem veszítettem. Ugye milyen kevés ez ahhoz, hogy ellensúlyozza például Max egyetlen álmának giccsfaktorát (elképzeli, hogy bemegy a házba, és a családja él és virul, mindezt úgy, mintha előttünk és mögöttünk is egyszerre lenne naplemente)?
Egy csillag.
Ui.: aki jót akar, nem várja meg a credits utáni jelenetet. Nem mondom el, miért, borzalmas.
