2010. november 1.
Néha nem is olyan könnyű összeállítani egy ilyen zanzát. Az ember próbál lemezeket gyűjtögetni, de vagy az van, hogy még ilyen keveset is nehéz róluk írni, vagy sokat kell az adott albumhoz pótolni - így aztán, ha nem ellenáll az ember, akkor a végén mindig úgy köt ki az írás, mintha ajánlók csokra lenne, és nem kritikáké. Eleinte például benne lett volna a Spraynard, de annyira rövid és annyira egy, már az ajánlóban lévő zenekar lightosabb verziója, hogy inkább hagytam - vagy ott a Coliseum, akik váltottak az új lemez kapcsán, szóval náluk meg bele kellett volna magam ásni a zenéjükbe meg a műfajba. Pedig tényleg nem egy örömködő pakkot akar az író, csak egyszerűen mindenki kevésbé lusta, ha olyan albumokról kell írnia, amiket szeret, amiket szívesen mutat meg másoknak. Nos, íme, ez a zanza (is) erről szól:
Not Like This
(Dead Broke, 2010)
8/10
Gondolom ismeritek azt az érzést, mikor egy új bandáról nem tudtok semmit, nem is hallottatok tőlük még egy hangot sem, de pusztán azért utánuk néztek, mert egy régi kedvenc zenekarból az egyik tag játszik benne. Így jártam én a Lattermannel és az Iron Chic-kel: a három lemez után a punk pantheonba költöző huntingtoni banda énekesének (és 2009-ig a gitárosának) új zenekara az Iron Chic, és nekem ennél több nem is kellett ahhoz, hogy érdekeljen a banda idei nagylemeze. Kiadtak már korábban egy demót és egy EP-t, amelyek azzal kecsegtettek, hogy Phil régi bandájától a búcsú bizony mégsem szólt örökre, újra élvezhetjük azt a fogós, dallamos, közösségi punkot, amiben annyira jók voltak. Az Iron Chic-nek kétszeresen is szupergrupp jellege van: egyrészt ugye egy kiváló zenekarról beszélünk, másrészt a Small Arms Dealer énekese is tag (sőt, még ex-Capitalos is van), szóval az ingyenes Not Like This kapcsán lehettek bőven elvárásai a punk szcénának. És maradéktalanul teljesítették is azokat, az album tíz dala pontosan olyan, mint amit egy Latterman-SAD házasságtól elvárna az ember, minden dal sláger, és minden pillanatát áthatja az a nyári lazaság, amit tökkel csak a punk tud visszaadni. Helyenként még emo-szerű témák is felbukkannak, elvégre az ilyen punkot mindig is a keserédes szövegek jellemezték, amelyek lehet, hogy nem a legpozitívabbak, de minden sor úgy van megírva, hogy azt egy pincekoncerten a haverokkal együtt üvöltsd. Teljesen fölösleges lenne dalokat kiemelnem, hiszen elég egységes a lemez, az egyhangúságtól apró, de nagyszerű momentumok mentik meg a dalcsokrot, és végül az egész annyira kerek lesz, mintha csak egy ki nem adott Latterman albumot hallana az ember. És a punk nagykönyve szerint ennél szebb bók kevés van.
Ink Stains & Incidents
(Fond of Life, 2010)
9/10
A punknak egy teljesen más vonalát képviseli az angol From Plan to Progress, hiszen amíg az Iron Chic a középtempóval kacérkodik, addig ezek a fiúk jóval nagyobb sebességre kapcsolnak, és bár úgy általában a műfajban ez nem mérce, de jóval technikásabbak is. 2008-ban már ringbe szálltak Evolution in the Wrong Direction című lemezükkel az év legjobbja címért, és szerintem sokaknál lazán zsebre is vágták azt, mert ez a kicsit a skatepunkkal kokettáló dallamos punk-hardcore kombó amellett, hogy könnyed és emészthető volt, még diktált egy olyan tempót is, amivel tényleg kevesen tudtak versenyezni – bár erről tehetett az is, hogy az az év nem volt túl erős a tágabb műfaj szempontjából sem, csak a Short on Time, az All or Nothing és a Lipona voltak említésre érdemesek. A tizenhétdalos Ink Stains & Incidents ettől függetlenül promóció terén nagyjából a semmiből jött, és hopp, lazán megugrotta elődje szintjét, olyannyira, hogy idén talán nem is jött ki jobb punk kiadvány – és a legjobb, hogy ezt már az első dalnál érezni lehetett. A rengeteg apró, felfedezésre váró megoldást kínáló lemez abszolút nem érződik soknak, a tizenhétből három tétel amúgy is átkötés, és bár 2-3 perces egy átlagos FPtP szám, vannak annyira jó dalírók és zenészek (tényleg pazar néhol a gitármunka), hogy lazán elrepüljön ez a 46 perc. Sőt, igazából kifejezetten jó az, hogy hosszú, hiszen a punk több vállfaját is bedobják a közösbe az angol srácok, és ennyire dallamos punk lemezt amúgy is ritkán hallani, főleg, mióta a The Lawrence Arms se a régi már. A tavaly kis hazánkat is meglátogató zenekar tehát nem hagyja, hogy az A Wilhelm Scream nagyon elkényelmesedjen a punk trónján, és ezzel a lemezzel nagyon magasra dobják a labdát – reméljük, hogy minél hamarabb bepótolják az idei, lemondott bulit.
There Will Be No Miracles Here
(No Sleep, 2010)
8.5/10
Egy igazán jó világban Chris Higdont pont annyira nem kéne bemutatnom, mint mondjuk Dallas Greent, de mivel ebben a csúnyában, amiben élünk, az Elliottot alig ismerik kis hazánkban, ezért elmondom, hogy egy kiváló emo zenekarról beszélek, akik kiadtak két, egyesek szerint három tökéletes lemezt is szomorkodós, de mégis erőteljes zenéjükből. Higdon volt a frontember, és már egy ideje várták az Elliott-rajongók, hogy mihez fog kezdeni, így az év elején megjelent, kétdalos Frontier(s) 7”-et nem kis várakozás előzte meg. Az új zenekar iránya pedig egyszerre volt megjósolható, és meglepő: ugyan Higdon már ingázott a poszt-hardcore és az emo közt, de ez az indie rockos poszt-hardcore eddig nem volt a repertoárjában. Ez a nagylemez viszont kiválóan bizonyítja, hogy egy igazi bűvésznek egész paklik elférnek az ingujjában. A 7” nótái és az album tíz dala kapcsán majdnem ugyanaz játszódott le, mint a Make Do and Mendnél: a The Plains és a Radiomine annyira belopták magukat a szívembe, hogy eleinte a remek című There Will Be No Miracles Here nem talált meg, de aztán az egész lemez által képviselt szomorkás, merengős, enervált hangulathoz még hozzáadódott az őszi levélhullás, és szép sorban megadták magukat az olyan kiváló szerzemények, mint például a Sea of Galilee – Abul Abbas – Bones hármas. Higdon hangja egészen hátborzongató irányba változott, engem abszolút az ex-Renee Heartfelt, jelenlegi Memorial énekes Pete Appleby-ra emlékeztet, ami hatalmas pozitívum. A lemez amúgy elejétől végéig egységes, és egy pillanatra sem unalmas, plusz van egy olyan sajátossága a számoknak, hogy ezekben a hónapokban lehetetlen ellenállni a vonzásuknak, így villámgyorsan az év egyik legjobb albumává nőtte ki magát a debütáló korong. Reméljük, legalább annyi lemezt megél a banda, mint az Elliott, és végül ők is eljutnak Budapestre.
You Are Beneath Me
(Deathwish Inc., 2010)
8/10
Páran talán tudják, hogy a fent említett emo műfaj reneszánszát éli néhány amerikai zenekar jóvoltából: ez az új hullám elsősorban az emo második érájából táplálkozik, ám van 2-3 zenekar, akik inkább a korai, pionír emo zenekarok hangulatát kívánják megidézni. A Brainworms, a Mouthbreather, vagy épp az End of a Year zenéjében olyan bandák elevenednek meg, mint a Rites of Spring, az Embrace, netán a Moss Icon, szóval mintha a nyolcvanas évek washingtoni színtere még mindig működne. A hardcore punkból kinövő emo(core) muzsikára addig nem volt igény, amíg a stílus folyamatosan jobbnál jobb lemezekkel, újabb és újabb hullámokkal jött, de amint földbeállt a dolog, megindult ez a remek kezdeményezés.Az eddig rengeteg splitet és két(?) albumot is kiadó, Cohoes-ban székelő anakronisztikus emo banda amellett, hogy ügyesen kerülgeti egy DC tribute zenekar látszatát, még fejlődni is képes: bár valószínűleg mindig az előző lesz a rajongók kedvence, de a You Are Beneath Me szerintem sokkal érdekesebb témákat és dalokat vonultat fel, 25 évvel ezelőtt is tökéletesen megállná a helyét – igaz, ez azt is jelenti, hogy eredetiséget csak nyomokbban tartalmaz. Az énekes Patrick Kindlon persze az, aki igazán eladja az egészet: tényleg olyan, mintha egy érzelmesedő hardcore punk énekest hallanánk annak minden hibájával és bájával együtt, teljesen egy MacKaye az Embrace-ben. A szövegei is nagyon jók, így aki esetleg kevésnek találja a 80-as évekből ránkmaradt korai emo kiadványokat, annak ők egy megtestesült álom, minden dalukból árad a Revolution Summer hamisítatlan atmoszférája, a Rites of Spring szertelensége, a Fugazi lazasága. Hihetetlen retro hangulatbomba, ami több hallgatás után sem veszít értékeiből, nem úgy, mint szinte az utóbbi évek összes hardcore punk kiadványa. De hát könnyű neki – nem ebből a korból való.
