The Algorithm – OCTOPUS4

Vagy mégsem? Mi van akkor, ha már az előző koronggal is becsülettel próbálkoztunk, de már az is a kukában landolt? Nagy valószínűséggel az OCTOPUS4 is hasonló módon kerül eltávolításra; a francia duó semmin sem változtatott jelentős mértékben. A fő irányelv bizonyára a „fogjuk az első lemezt, kétszerezzük meg, majd toljuk ki a határokat” lehetett. Ez pedig rossz hír azok számára, akiknek ez az egész kimerül annyiban, hogy Malfoy a Harry Potter után ilyen rohadt nagy káosszal próbálja megkeseríteni az életünket. Ugyanúgy jelen van a mindent átjáró kísérletezés, az elborultabbnál elborultabb ötletek ritmusokba foglalásának szándéka – bár még az utálkozó pillantások közepette is tagadhatatlan, ez alkalommal egy sokkal kiforrottabb lemezt raktak le elénk. Az értékelés viszont nem ebből a szemszögből történik, hanem egy olyan bugyuta feltételezésből indulunk ki, mi szerint a Polymorphic Code egy egész szórakoztató darabnak számított.

A francia algoritmus kedvelői bizonyára már a számlistára pillantva óvatos bólogatás tüneteit tapasztalhatták magukon; ez alkalommal 12 szerzemény várja őket, a zárásért ráadásul egy kilenc perces tétel felel. Ahogy arra már fentebb kitértünk, az alapok a régiek: rengeteg komplex ritmus, tempóváltások, valódi dob, djent-szagú témák – elektronikus zenének már-már fel sem írható. Szerencsére azért nem elégedtek meg annyival, hogy újra ránk sózzák a korábbi lemezek tételeit, itt-ott egy picit kifordítva – pedig erre is van példa, ám újrahasznosítás helyett inkább a hangulat, illetve a szerzemények jellegzetes építőköveinek számítanak az ismerős megoldások. Emellett igyekeztek többször leültetni, majd teljes kapacitáson elindítani az eseményeket: sokkal gyakoribbak a kiállások, melyek általában változatos stílusokból merítenek. Az első hallgatáskor csak kapkodni fogjuk a fejünket ide-oda, hogy ez a téma most mégis hogyan került elő, pedig tényleg figyeltünk. Ezt főleg a meglepetés ereje mondatja majd velünk, ugyanis ezek a megoldások, valamint az átvezetések tökéletesen a helyükön vannak, nem keltik azt az érzetet, hogy darabos lenne a produktum. A legerősebb hatást ez alkalommal a 80-as évek szintetizátorhangzása, és az ehhez kapcsolódó dolgok jelentik; olykor szinte látjuk magunk előtt a borzalmas rózsaszín feliratokat, a különféle sportautókat, a tengerparton suhanó görkorcsolyás lányokat. Persze félreértés ne essék, nem alakultak át egy random szinti-pop zenekarrá, inkább hangulati elemek folyamatos, óvatos adagolásáról van szó. Ezek a lazább megoldások viszont ahhoz vezettek, hogy visszább szorultak az igazán döngölő, „durvább” témák, emiatt előfordulhatnak rövidebb üresjáratok, na meg van ahol a kelleténél jobban leül a hangulat – de összességében sikerült annyi kreativitást belezsúfolniuk ebbe a 12 szerzeménybe, hogy ezek miatt nem is tudunk rájuk igazán haragudni.

Minden a régi; meg persze hozzácsaptak még néhány egyéb helyről kölcsönkért elemet. Nem a fanyalgók megjegyzései alapján formálódott meg a végeredmény, sokkal inkább a korábban megnyert rajongók további kiszolgálása céljából. Ha mindez még így sem talál be teljesen, akkor háttérzenének; egyébként akár komolyabb hallgatásnak is beillik, csupán egy picit nyitottabb füllel kell nekiállni. Maradandó halláskárosodást biztosan nem fog okozni, ha meg nagyon rossz kedvünk lenne utána, együnk egy fagyit ebben a melegben. 8.5/10