Periphery – Periphery

Tracklist:

01. Insomnia
02. The Walk
03. Letter Experiment
04. Jetpacks Was Yes!
05. Light
06. All New Materials
07. Buttersnips
08. Icarus Lives!
09. Totla Mad
10. Ow My Feelings
11. Zyglrox
12. Racecar

Hossz: 72:52

Megjelenés: 2010. április 20.

Kiadó: Sumerian Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Meshuggah térhódítását kár lenne vitatni, ennek köszönhetően az utóbbi években jelentősen megnőtt a svéd csapatból táplálkozó ifjonc bandák száma. Azt sajnos nem mondanám, hogy csak úgy záporoznak a jobbnál jobb lemezek, de azért az első hullám sem mondható eredménytelennek (Fellsilent, Textures). Idén egy újabb csapat nevezett a matekversenyre, ők a Periphery. A csapat motorja Misha Mansoor gitáros, aki Bulb néven egyszemélyes projektet indítva már megírta az album nagy részét 2005-től fogva. Munkái most is megtalálhatóak (YouTube, Myspace, Soundclick), az alap tehát adott volt: már "csak" egy énekes hiányzott. Az idézőjel használatát a 'korábbi tagok' rész magyarázza, hőseink három énekest is elfogyasztottak: Chris Barretto (jelenleg: Friend For A Foe), Jake Veredika, Casey Sabol. Nem tudom, mennyire mondható véglegesnek Spencer Sotelo jelenléte, az mindenesetre biztos, hogy vele vették fel az áprilisban megjelent self-titledet, melyet az Egyesült Államokban a Sumerian Records, Európában a Roadrunner gondoz. Lássuk a bemutatkozást!

Az Insomnia gyakorlatilag kiváló kezdés egy ilyen lemeznek: lendületes, a legfontosabb jellemzőket megmutatja, mégsem lövi le az összes “poént”. Azonnal feltűnik, hogy a hangzás a lemez legnagyobb hátrányaként bizony elég steril. A gitárok nem marnak, és a cinjáték is a eléggé háttérbe szorul, de ha engedsz a lemez sodrásának, akkor nem lesz vele különösebb probléma. A második The Walk váltott tekeréssel indít, amiből aztán egy tipikus modern metalos témán keresztül szépen kibontják a dalt. Itt hallható először a stílus védjegyszerű szólója, ám akinek ez nem tetszik, azt már most megnyugtatom; nem ez jellemző a lemez egészére, merthogy a későbbiekben hallhatunk hagyományosabb metal és kimondottan progos virgákat (lásd Racecar) is. A soron következő Letter Experimentben megint sikerül újat mutatniuk gépies énekdallamok formájában, valamint nem megyek el szó nélkül a kicsivel 3 perc előtti éles váltás mellett, mikor is a matekosan örvénylő agresszív kavalkádból egy nagyszerű gitárdallam és később tiszta ének tör elő, mint amikor egy kiadós vihar után a szürke felhők között megnyílik az ég. Nagyon jól áll nekik, hogy a Meshu’ meditatív és kicsit megfoghatatlan részeit e világi dallamokra cserélték le, sokszor futurisztikus hangszőnyeget csúsztatva alájuk a nagyobb hatás érdekében. A Jetpack Was Yes! álmos dallamok után megfontoltan halad tovább és érkezik egy emelkedett hangvételű, mégis szomorkás refrénhez. A hangulat megmarad végig, egyértelműen ez a lemez legérzelmesebb dala. Eleinte kicsit furcsa volt ilyen összetett zenében ennyire sok tiszta ének – némileg paradox módon is, de éppen ez adja a lemez pikantériáját. Ebből egyenesen következik, leginkább ez lehet a fő vélemény-elágazási pont a zenekarral kapcsolatban.

A Light és All New Materials talán kicsit egybefolynak, így, az album közepe felé. Korántsem gyengék, ezek inkább tipikusan azok a tételek, amiket a karakteresebb számok megismerése/megszeretése után tudunk igazán értékelni. A Buttersnips viszont egy olyan húzós témával robban be, amire az ember reflexből elkezd bólogatni… pontosabban kezdene, ha a gitár nem törne bele a ritmusba. Nagyon változatos 6 perc ez összességében, sok kiállással, ikerdallamokkal, sokszínű énekkel. Eddigre már felületes hallgatás mellett is fel kellett hogy tűnjön a számok végi elektronikázás és/vagy effektezett gitár levezetés, ami azért a tapasztaltabb füleknek is megnyugvást jelenthet. Nem tuc-tuc bevágásokra kell gondolni, csak minimál felpörgetésekre (itt-ott d&b mintákra), melyek egyébként kicsit megbújva gyakran jelen vannak az aktív játékidőben is. A legelőször nyilvánosságra hozott és azóta megklipesített Icarus Lives! a lemez legdirektebb darabja, nem is nagyon érdemes kommentálnom. Nézzétek meg a klippet:

A Totla Mad és Ow My Feelings standard, már a lemez eleje óta jellemző Periphery mozzanatokból áll: újabb meglepetés a Zyglrox személyében érkezik, elvégre a szerzemény az eddigi koncepcióból valamelyest kiszakadva inkább a klasszikus értelemben vett tech-metal jegyeit viseli. Igaz, a vége felé visszatér a megszokott ösvényre, hogy aztán szépen átcsöpögjön a záró negyedórás Racecarba, tökéletesen lezárva és összefoglalva az albumot, tipikus ‘utolsó’ érzetet adva. Több mint 72 perc agymasszázs, ami szerintem eleinte elég fárasztó, én is csak később békéltem meg a maratoni hosszal. Ez az album nagyon jól mutatja, igenis vannak még kiaknázatlan területek a határokon belül, meg hát lehet azokat feszegetni is. Jóval több ez, mint amennyinek elsőre tűnik, legyetek vele türelmesek! Kíváncsi leszek, vajon a(z elvileg) szintén idén debütáló TesseracT megint egy kicsit más irányból közelítve, tud-e majd csatlakozni.

9/10