Mutemath – Odd Soul

Nem tartom magam óriási rajongónak, hiszen a 2009-es Armistice-t se hallottam kettőnél többször, főleg az azóta kiadott EP-t, de mégis szép emlékek fűznek a bandához, hiszen elég egyszer szerelembe esni a már említett self-titled-el, és utána soha nem lehet őket elfelejteni. Imádnivalóan fülbemászó popzene sok-sok elektronikával, ami szinte az elejétől a végéig odatapasztotta az embert a lejátszóhoz. Ezekkel az érzésekkel ültem hát neki az Odd Soul-nak, amely végül akkora csalódást eredményezett, hogy egy hét pihenés után is csak a számat húzva sikerült újra nekiveselkedni. Persze történtek öt év alatt dolgok, hiszen tavaly októberben a banda (egyik) lelke, Greg Hill gitáros kilépett, illetve fel is nőttek azóta srácok, de ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért adtak ki egy nagypapás indie-pop lemezt, amit végighallgatni olyan élmény, mint vasárnap délután forma egyet nézni: várod hátha történik valami, de nem fog, és mire észbekapnál, már el is aludtál a monoton zajoktól.

Már akkor a fejünkhöz kaphatunk, amikor az első másodpercben olyan basszust tolnak az arcunkba, hogy a normálisan beállított ekvalizerünk valószínűleg könyörögni fog, hogy csavarjuk le a mély tartományokat. Ez jellemző a lemez egészére minden szempontból: iszonyatosan basszusközpontú lett az album, és emellet a keverés sem sikerült a legjobban, kell hozzá egy megfelelő hangrendszer, hogy teljes egészében tudjuk „élvezni” a lemezt. Így tehát a basszusgitár viszi a legtöbb dallamot a hátán az elektronikával és az énekkel egy szinten, a gitár pedig legfeljebb csak kiegészítő szerepeket vállal fel a dalokban, ami ugye betudható Greg távozásának. Emellett Paul Meany énektémái sem olyan virgoncak már, de szerencsére remek hangszíne, és néhány fülbemászóbb énektémája segít abban, hogy a többszöri hallgatás során valamicske kapaszkodót adjon az embernek. A dalokról csak összességében lehet beszélni, mert mindegyik ugyanazt az unalmat sugározza magából, talán a második Prytania kivétel ez alól. Nem az a fajta album ez, ami a háttérben elszólogat, hogy szinte észre sem venni, csak ha véget ér, hanem az, ami egy idő után idegessé teszi az embert úgy, hogy talán nem is tudja, hogy ettől lett ideges. Nincsenek kiugró pillanatok, vagy bármi amitől úgy érezhetnénk, hogy nem voltak elpocsékolt percek, amiket az album hallgatására szántunk. Egy olcsó pop lemeznek hat az egész, ami lehet, hogy még a rádióban sem állná meg a helyét.

Ettől persze tetszhet olyanoknak, akik a könnyedebb stílusokat preferálják, és úgy érzik, hogy minden lemezt hallottak már életükben, mert más esetben felesleges az Odd Soul-al foglalkozni. Messze elmarad a várakozásoktól, és a legtöbben a név miatt be is vehetik, hogy ez jó zene, de bármelyik rajongó a szívére teheti a kezét: ez egy unalmas, sablonos, semmitmondó album, ami sajnos még rövidnek sem mondható 50 perces hosszával. Öt év alatt minden erő és energia eltávozott a bandából, így nem merem megkockáztatni, hogy a jövőben bármilyen javulást várhatunk tőlük, de ettől függetlenül az esélyt megkapják. Ezt az albumot azonban lehetőleg kerüljük messzire, autóban pedig végképp ne hallgassuk, mert balesetet okozhat.

3/10