Metal zanza I.

Bár minden elszánt próbálkozásom és igyekezetem ellenére sosem sikerült elhíresülnöm metalszeretetemről, azért minden évben találok még én is pár olyan albumot, amikről érdemes írni – legyen az ajánlás, kihívás, vagy illendőség. Így aztán nem is volt nehéz megtölteni egy egész zanzát olyan lemezekkel, amelyek a metal különböző területeiről, és ismertségi szintjeiről érkeztek. Ugyan underground magazin vagyunk, de azért meglepő, hogy a cikk szerint a legjobban pont a két legkevésbé ismert banda teljesített! (a cikk amúgy azért nem a Másvilágba került, mert eddig is csak szerkesztési/formai okokból volt ott, és valahogy nem helytálló, ha a zene nem “evilág” egy zenei magazinnál – emellett pár apróbb változtatást is eszközöltem a felépítés terén)

EAST OF THE WALL

Ressentiment
(Translation Loss, 2010)
9/10

Kétség sem fér hozzá, hogy ma a progresszív metal két legnagyobb neve a Dream Theater és a Tool. Előbbi a klasszikus metal rajongóinak nagy kedvence, utóbbi pedig az „alternatív” vonalból nőtt ki egyediségével, és mindkettő elég szép rajongótábort állított maga mögé. Az, hogy 2001 óta nem adtak ki jó lemezt, nem probléma a műfaj szempontjából, hiszen elég sok „trónkövetelő” jelentkezett, de az biztos, hogy ezt a népszerűséget egyik új zenekar se tudta még megközelíteni sem. És a minőségre is kevés pályázó akad, még szerencse, hogy megalakult 1996-ban a… The Postman Syndrome. Jó, elég a terelésből: a 2002-es, Terraforming című albumuk (melyet négy évvel később a Tool megközelíteni sem tudott) után feloszlott zenekar utóélete elég komplikált, az East of the Wall az egyik utódzenekar, akikről már akár hallhattatok is két évvel ezelőtti, Farmer’s Almanac című lemezük apropóján. Ha be kell lőni a zenekart a progmetal logikus módon sokszínű palettáján, akkor egy enyhén poszt-metalos, a progresszivitást nem csak a követhetetlen gitártémákban, hanem a váltásokban, sokszínűségben kereső zenekarra gondoljatok. A bandának sikerül az, ami a fenti két zenekaron kívül leginkább csak a Burstnek és a The Oceannek jött össze: amellett, hogy hangszeresen is a stílus krémjében van, képes hangulatot teremteni (ebben azok a poszt-metalos ízek nagyon hatásosak, akár a Callisto neve is beugorhat a svéd és német zsenik mellett), és hiába lépi túl a Ressentiment az egy órát, a dalok alkut kötnek a hallgatóval: mi nem ásítunk, ők meg nem bámulják a köldöküket. Így aztán a 13 tételt tényleg élvezet végighallgatni, az ügyes tiszta ének/üvöltés váltások, a valóban előremutató, és egyedi, gyakran váratlan megoldások úgy szórakoztatnak, ahogy kevés metal album tud, és a Fleshmaker, az A Long Defeat, vagy a nyitó The Ladder olyan dalok, amelyeket kevés metal zenekar tud írni: emlékezetesek. Az már tényleg külön öröm lenne, ha le tudná valaki szervezni őket az EU-turnéjuk kapcsán, elvégre már jártak itt hasonló zenekarok, nem kis visszhangot kiváltva, szóval a két színtér közt működik az átjárás.

Konklúzió: az East of the Wall a Burst tanait szem előtt tartva olyan ügyesen lavírozik két elég telített műfaj, a poszt-metal és a progresszív metal közt, hogy még a közelébe sem kerülnek annak, hogy a két (dob)szék közé essenek. Ajánlott: azoknak, akiknek nem kell szótár a progresszív szó helyes megfejtéséhez.

RADARE

Infinite Regress
(Shark Men/I.Corrupt, 2010)
7/10

A viszonyom a poszt-metallal amolyan poszt-metalosan sznob és liftező. A Neurosis-t szívesen felterjeszteném a világ legtúlértékeltebb zenekara címre (bár tudom, hogy a Joy Divisionnal nem lehet versenyezni), a Cult of Luna sosem tudott „megtalálni”, viszont például az Isis-t és a Rosettát nagyon szeretem, és a poszt-metal hatásokkal teletömött bandákat (The Ocean, Burst, stb.) is bírom. Mondjuk alapvetően a fenntartásaim a poszt-rockkal kapcsolatos ellenérzéseimből erednek: a „fel-le” dalszerkezet egy nagyon jó ötlet, csak épp önmagában nem elég a katarzisra, a beszippantásra. A német Radare is bizonyára úgy gondolta, hogy nem akar a sokadik ugyanolyan szín lenni egy lassan elhasználtnak minősíthető műfaj vásznán, ezért a négydalos bemutatkozó albumukon bevetették a titkos fegyvert: a harsonát. A fritz fiúk a maratoni dalokba ugyanis a basszgitáros jóvoltából fúvóst csempésztek, ezzel mentve meg attól a zenekart, hogy ne szülessen például a Nuskullon kritika róluk. Ugyanis azért maradjunk annyiban, hogy az első benyomása nem az az embernek az Infinite Regress-ről, hogy ez a harsonás Oceanic: nem, ez egy korrekt, debütálásnak erős-közepes stílusgyakorlat a műfajból, ami egy egyszernézős filmhez hasonlóan működőképes és élvezhető, de azért látni előre a legtöbb fordulatát. Ami miatt mégis szót kell ejteni róla, az az, hogy Matthias olykor abbahagyja a bőgőzést, felkapja a harsonát, és a legmelankolikusabb jazzbárok hangulatát megidéző fúvós betéttel dobja fel a dalokat. Persze ez „csak” egy ötlet, de annyira illeszkedik a lemez hangulatához, és annyira meg tudja dobni a dalok értékét, hogy végül a nagyon okosan nem csak egy nótában elsütött harsona lesz az, ami miatt úgy emlékszünk vissza az Infinite Regress-re, mint nagyon jó lemezre. Azt említettem, hogy az East of the Wallal ők is jönnének? Igen, nagy este lenne.

Konklúzió: ígéretes kezdés ez a német Radare-tól, ugyan a poszt-metal már kifutott, de ezekkel a jazzes hangulatú betétekkel túlélhetik a leszállóágat. A jövőjük abban lehet, ha egy plusz tag által hagyják ezt kibontakozni, avagy belenőni karakteresebben a zenéjükbe. Ajánlott: az újdonságra szomjazó poszt-metálosok közül is azoknak, akik szeretik elképzelni, ahogy whiskyt kortyolgatva beszélgetnek Louval, a csapossal arról, hogy szar az élet.

THE TONY DANZA TAPDANCE EXTRAVAGANZA

Danza III: The Series of Unfortunate Events
(Black Market Activities, 2010)
5/10

Amikor a The Number Twelve Looks Like You feloszlott, három dolog történt: elsőként a rajongók roppant szomorúak voltak, főleg mivel a negyedik lemez minden titkos kívánságukat teljesítette; más nézőpontból a világ egyik legrosszabb zenekarneve nem csökkentette tovább az evolúció során kialakult homlok-tenyér távolságot; és bizony azt is észre kell vennünk, hogy a legnépszerűbb „noisecore” (igazából kissé beazonosíthatatlan, széttördelt, grindos ihletésű metalcore szerintem) zenekar állt földbe, azaz üres lett a trón. Mivel érezhetően van igény az ilyen zenére, ezért bizonyára számos olyan zenekar száll majd ringbe, akiket pl. a #12 ihletett, de vannak azért régebbi motorosok is, például a kiváló hangzású névvel ellátott The Tony Danza Tapdance Extravaganza. A harmadik nagylemezre már háromfősre szűkült gárda nem okoz nagy meglepetéseket most sem, továbbra is ugyanazt a tördelt, néhol gitárnyaggatós metalcore-t játszák, amit eddig is, szóval akiknek az extrém nem is extrém, azok megtalálják a Danza III-ban is a számításaikat, viszont akik egy olyan jó lemezt szeretnének, mint a Worse Than Alone, azoknak valószínűleg tovább kell állniuk, hiszen azok az apró kis kreatív megmozdulások, amelyek azt a magasba emelték, most hiányukkal erősen érzékeltetik, hogy bizony, ez a lemez majdnem hatvan percre rúg. Valamiért többször is nekifutottam a korongnak, elvégre érezhetően több, mint extrém, technikás brutalitás, és végül talán a The Lost & Damnedben találtam meg azt a fogódzót, amely megmutatta nekem a lemez epikus oldalát. A számlapon lévő órák száma szerint 12 részre osztott albumnak ugyanis határozottan van egy ilyen hangulata is, elég csak a There’s a Time and a Place Forra gondolni. Sajnos ez azonban nem elég erős ahhoz, hogy mondjuk a(z amúgy a TTDTE lemezt is kiadó Black Market Activities-t irányító Guy Kozowykot a mikrofon mögött tudó (tudtok követni?)) The Red Chord lemezek mellé tehessem a pontszámát.

Konklúzió: se a Heavy Heavy Low Low, se ők nem elegek egyelőre ahhoz, hogy igazán szerethető „noisecore” zenekarrá váljanak, de legalább egy újabb lemez, amivel kapcsolatban egyszerre lehet felhozni az igényes és extrém jelzőket. Ajánlott: azoknak, akik szeretnék, hogy három őrült amerikai metalcore-ra sztepptáncoljon a dobhártyájukon.

NORMA JEAN

Meridional
(Razor & Tie, 2010)
6/10

Kétlem, hogy túl sok olvasó lenne, akiknek be kellene mutatnom a Norma Jeant: a modern metalcore egyik legfontosabb zenekara tucatnyi bandára volt hatással (gondolom az Underoath elég nagy név példának), és hiába ez a harmadik lemezük a nagy irányváltásuk óta, valószínűleg mindig is azzal a kaotikus hardcore/metalcore keverékkel fognak bevonulni a történelembe, amit az első két, a rajongók által legmagasabbra emelt korongon képviseltek. Én egészen más állásponton vagyok, biztosan azért, mert még sosem szórtam biboldóátkot Ross Robinsonra (oké, Korn, de emellett Glassjaw, At the Drive-in, stb.), és mert alapvetően dallampárti vagyok: a Redeemer egy nagyon jó, és nagyon különleges lemez volt anno, a The Anti Mother pedig annak hűséges folytatása. A 2008-as album azonban nagyon messzire került a kezdetektől, így nem volt olyan nagy meglepetés, hogy az új kiadvány kapcsán a madarak (akikről köztudott, hogy „kémek, és a fáknak jelentenek”) azt csiripelték, hogy belekacsint majd a visszapillantóba. Ha gyorsan le akarnám tudni a lemez értékelését, csak annyit mondanék, hogy sikerült lecsüccsenniük a két szék közé, de azért mindkettő szélét fogták rutinból annyira erősen, hogy ez ne legyen se feltűnő, se fájdalmas. A fiúk ugyanis vannak annyira tapasztaltak, és tudnak annyira dalokat írni, hogy akármit is adnak ki, azt ne lehessen rossznak nevezni, de sajnos azt, amikor valaki nem tudja eldönteni, hogy két irány közül merre menjen, és végül inkább a kettő közt lévő falnak megy neki, nem lehet többnek hívni, mint középszerűnek. Van ugyanis egy érezhető affinitás a Meridionalon arra, hogy visszatérjenek régi önmagukhoz, de ez, ahogy sokaknak, úgy nekik sem jön össze – más kérdés, hogy a régi és új fura egyvelege akár egy alternatív harmadik vonalnak is megfeleltethető, de a régi albumok ismeretében ugyanúgy szétesik a zene koncepciója, mint a borítóé. A lemez hangulata azonban elég ügyesen megmenti a dolgokat, az olyan dalok, mint a Deathbed Atheist képesek a „megfelelt” bélyeg fölé emelni az albumot, de azért korántsem lesz ebből annyi hallgatás, mint amennyit elődjei kaptak. Kíváncsi vagyok, innen merre vezet az út.

Konklúzió: ugyan a lemez hallgatása közben ritkán voltam elégedett, de a végére eljutottam addig a végítéletig, hogy hiába kesergünk azon, hogy csokit vagy vaníliát kértünk, nem érezzük a két gombóc puncsot citromnak. Ajánlott: azoknak, akiknek a régi sok, az új kevés, avagy a Martini-ivóknak.

AVENGED SEVENFOLD

Nightmare
(Warner Bros., 2010)
3/10

Akármennyire is köpködik a „valódi” metálosok az Avenged Sevenfoldhoz (továbbiakban A7X) hasonló, rádióképes, kommersz zenekarokat a műfajból (lásd még: Bullet for My Valentine, Trivium, Metallica, stb.), azért a stílus sokat köszönhet nekik, hiszen rengeteg embert ezek a könnyed produkciók rántanak be a metalba. Ezért nem is véletlen, hogy hiába írt az A7X a Billboard-bomba robbanása előtt két kiváló metalcore albumot, az igazi ismertség csupán a slágerekkel és videoklipekkel kísért City of Evillel érkezett meg. Ne felejtsük el, azért a srácok nem csak a Seize the Day-t írták meg, a legtöbb daluk igazi metalhimnusz volt vérprofi zenészekkel és egy nagyon hatásos énekessel – ebből kaptunk egy kissé higított koktélt a self-titled lemez képében. Bár nem vagyok oda ezért a két korongért, a DVD-jük láttán el kell ismernem, hogy hihetetlenül el tudják adni azt, amit csinálnak, és ezért valahogy nem is tudtam rájuk haragudni, a siker jó dolog. Ezt csak a dobos The Rev gondolhatta másképp, aki bizonyára az ehhez kapcsolódó dolgok elől menekült a drogokba (itt azért már fülsüketítően kiabál a bullshit-szirénám), amelyek végül a halálát okozták, ami elég erőteljesen rányomta a bélyegét a Nightmare-re. Igen, jó hosszú lett a bevezetés, de valahogy a Nuskullon mindig kimaradt az A7X, így be kellett pótolni ezt is. Plusz az albumról korántsem lehet annyit beszélni, mint a srácok karrierjéről, hiszen a zenekartól, akiket ez az egész „repkedjenek a szólók és a melltartók”-szerű tökös hozzáállás cipel a hátán, elvette az élet a tökeit. Hogy mi maradt? Egy banda, akik immár a saját b-oldal minőségüket tudják csak hozni, mintha a Fear Factory adta volna ki az utolsó Mnemicet (igény szerint behelyettesíthető az ABR-Texas in July páros is). Itt nem arról van szó, hogy nem jók a dalok, mert az utóbbi időben se nagyon voltak azok, de már nem is működnek, amit persze ezen a népszerűségi szinten nem fognak megérezni (ismerjük ugye az elvakult rajongó embertípust) a fiúk, de azért az nem jó, ha A7X tetkó nélkül nem élvezhető egy lemez. Hiába profik még mindig (lásd Save Me, amúgy The Rev helyére Mike Portnoy került), nagyon elfelejtettek fogós metalslágereket írni, és máshoz meg már egy ideje nem értenek, ami nagyon kínosan meglátszik: a keményebb pillanatok üresek és csapkodóak, a lassabb dalok unalmasak és nagyon vontatott dallamokkal kínozzák a hallgatót. Valahogy olyan az egész, mintha írni akartak volna egy tényleg keményebb, súlyosabb, sötétebb lemezt, de a kiadó ezekre a nótákra pórázt, közéjük pedig balladákat pakolt. A God Hates Us-ban azért sikerül a régebbi, durvább énjüket felidézni, de ezt remekül feledtetik azokkal a Kid Rock slágerekkel, amik utána jönnek.

Konklúzió: akik szeretik az új A7X-ot, azoknak ott van a két utolsó lemez, de ezt ők is felejtsék el, és a zenekar is. Ajánlott: ha 15 vagy, utálod a diszkósokat, és legszívesebben a falhoz vágnál egy műanyag poharat mélyről feltörő dühödben.