A zenekarról nem sokat tudok (kivéve talán, hogy van egy ilyen nevű lengyel dolog is, ám az ipari betegségekben utazik)… csak két tagról van némi információm; Kovács Tamás, aki hajdanán főalakja volt a Corpus Albicans-nek, illetve a másik bandája Sutcliffe… ugyanebből a két bandából ismert Dalmadi István is (Ex-Antichrist), és Tamás még zenélt a Parasite Crowd-ban is. Kettőjük karakterének erős lenyomatai komoly szerepet játszanak a Lunatic Asylum zenei világában is, tehát death metálos dolgoktól nem mentes a dolog, haha.
A veszprémi brigád nem semmi anyagot hozott össze, gondolhatnánk elsőre, mely mind zenei megoldások, mind külsőségek terén az egyéniségre és az igényességre próbál törekedni. Megjegyzem, kisebb-nagyobb sikerrel csupán, de mindent együttvéve is jó kis produkció ez; a borító igényes, de már 100x lerágott témákat tálal, mindenesetre, ha a kezembe veszem, megteremti a maga hangulatát, szóval hatásos (kissé
Kör ízű, haha)!
A zene is valami ilyesmi, igazából az újítások elsődlegesen a hangszerhasználatban, és így evidensen a hangzásban vannak, amihez
Simkó Zsolt — didgeridoo hangszerével sokat farag, az amúgy némileg svédes középtempós, néhol be-beindulós death metálon, melyre
Pál Zsuzsanna varázslatos hangja olvad rá (néhol nekem már túl magas, s zavaró), amit kiegészítenek
Kovács Tamás öblös hörgései és vaskos riffjei. Az egész kicsit olyasmi, csak persze extrémebben, mint ha régi
Theatre of Tragedy-t hallanék, és sajnos a számcímek és a szövegek is hasonlóan beállnak a halál fogdosta fekete föld érlelte fájdalomba és sötétségbe…
Soós Gábor — dobok és
Dalmadi István — basszusgitár terén nem alkot semmi igazán nagyot, csak kiegészítik a zenekart, pontosak és játsszák, amit kell.
Szóval a zenében van egy adag törzsi folk hatás
Zsolt-nak köszönhetően, egy kevéske doom,
Zsuzsanna csilingelő hangja miatt (durván hasonlít —
Nell Sigland –
TOT) a gothic műfaj is kiveszi a maga részét, ahogy középtempós death vonulatok, s pár gyorsabb rész is helyet kapott, melyek azért annyira mégsem sebesek és önpusztítóak, hogy grindes témáknak tekinthetnénk.
A
Prison of Souls kezdése masszív és lehengerlő, nem tudom dorong van-e benne (gondolom nincs, csak én hallom/érzem úgy), de nagyon olyan volt elsőre. Szóval a zene hömpölyög, destruktív, a dobok death metálos lépegetéseket adnak,
Zsuzsanna hangja, pedig folyik egyik dimenzióból a másikba, kissé üres járat, s csak azt várja az ember, mikor lesz ebből a csont-temető vontatottságból valami igazán nagy építkezés, hiszen ennek léte már ott terjeng a levegőben. 1:45-től meg is kezdődik, itt mutatja meg a zenekar először igazi arcát, annyira zilált ez a rész, hogy az első
Meathook Seed jutott róla eszembe. Itt már helyet kapnak a gyorsabb, cséplősebb részek is, majd pedig a lépdeső alapokra kellemesen kitekert női vokál, mely most nem folyik sehová, egyszerűen csak hasít át az éjen… a végére visszatér pár lassabb és gyorsabb téma egyaránt.
A folytatásban főszerepet kap
Zsolt, mint kezdés; fura hallani ezt a varázslatos hangszert, a fémes gitárokkal keverve, mindenképpen egyedi és fura ötlet, azonban az erre ráépülő női vokál unalmas és durván túl magas… szinte örültem azoknak a részeknek, ahol csak úgy hasad a zene egymagában, mindenféle énektől mentesen. Szerencsére itt sok az üres járat, és viszonylag kevés a vokál, de az egész track egy kicsit semmitmondó, pár beindulós részt leszámítva.
A
Darkness Whispers kezdése is már bizalommal tölt el, thrashes lépegetés, építkezés, a penge szántotta mennyország meghasad, és hirtelen nem is értem… ez ugyanaz a CD, amiről az imént ment a
Dark End című dal?…
Nagyon jól eltalált death ízek, olyan érzésem támad, mintha a jó öreg
Benediction vagy
Gorefest szólna, esetleg még a gothic és death hatások között lépdeső
Atrocity, mely kapott egy kis női ráhatást (itt is egyértelműen érezhető a
TOT munkássága), s némi észak-ausztráliai őslakos fúvóst, haha. Nagyon faszán lépcsőző, középtempós, néhol be-begyorsulva: itt mutatja meg magát a zenekar igazán, minden a helyén, lépegetés a vérben, a fájdalomban, át a sötétségen keresztül, itt van némi
My Dying Bride íze is a beszélő vokálnak melyre depresszív pakolás megy rá, és húz le a mélybe…
Ez a dal egyszerűen hibátlan, már elsőre is komolyan magával ragadott (mindenképpen ebben az irányban kéne tovább mennie a veszprémi ötösnek), míg a
Prison of Souls-nak 3 hallgatás kellett, addig a
Dark End durván elment mellettem… mindenképpen érlelendő anyag, nem az a tipikus első hallásra belénk ivódó szépség! Végezetül persze tudni kell, hogy a srácok (és a hölgy), nem váltotta meg a világot, az örök vezekléstől és a bűntől, de nem is nyomta bele… témáikban semmi igazán nagy újdonság nincs, azonban, mint már utaltam rá, egy a metál műfajtól teljességében idegen hangszer behozatalával sok unalmas és már 100x halott témát dobnak fel, políroznak fel, igazán éterien újjá, csillogóvá, az amúgy is megfelelő zenei tudással rendelkező zenészek.
A koncepciót is érteni vélem, amit képviselnek, de jobban kéne felépíteni, kifelejtve az unalmas részeket, teletűzdelve fejbólogatós középtempókkal és gyönyörű, olvadni akaró refrénekkel… a másik: habár a didgeridoo nagyon egyedi hangzást képez, atmoszférája egyszerre törzsszerű és magában hordozza a kietlen urbánus éjszakai világát, mégis úgy érzem, ez a hangszer valóban csak hangzás- és hangulatteremtésre alkalmas, ennél sokkal többet nem hozhatnak ki belőle, hiszen egymagában teremt dallamot, de az is inkább csak egy érzésvilágra kiható belső szegmens. Azt tudnám nekik tanácsolni, hogy vigyenek bele más hangszereket is; dorong, citera… etc.
10/ 8,7
A zenekar honlapjáról letölthető a 3 dal borítóval együtt, ám aki igazi gyűjtő és nem sajnál érte 700,- forintot (+pkg) eredetiben is beszerezheti ezt a nem mindennapi, közel 17 perces anyagot.
