Linkin Park – Meteora

A sikersztori kezdete

2002-ben történt, hogy először éreztem azt valakivel kapcsolatban, hogy minden nap látni akarom, és körülbelül ekkor éreztem először úgy egy dallal kapcsolatban, hogy minden nap hallani akarom. Az In the End volt ez a dal, a lemez pedig, amin megjelent, a Hybrid Theory (HT), ami ekkor már két éve a boltok polcain figyelt, sőt, az eladott példányok száma ekkor már bőven meghaladta az öt milliót. A lemezt hallva nehezen érthető, miért nem kapkodtak utána a kiadók, hiszen az egész anyag hihetetlenül slágeres: persze ha jobban belegondolunk, egyaránt bele volt kódolva a világsiker és a „két szék között a pad alá” forgatókönyv, arról nem is beszélve, hogy konzervatívabb ügynökök és producerek könnyen lehet, hogy nem tudtak vele mit kezdeni azokat a részeket hallva, melyek leginkább ovisok hisztizésére emlékeztettek (erre még rátett egy lapátra a banda kiállása is, aki ugyanis tizennyolc év fölött kibírja anélkül, hogy egyetlen mosollyal jutalmazná a One Step Closer klipjének akaratlan humorfaktorát, az valami egészen egzotikus kultúrkörből jöhetett). Végül a Warner kockáztatott, és nem is kellett csalódniuk, így természetesen a folytatásba is beszálltak. A Meteorát már nagy várakozás előzte meg, én is tűkön ültem, amikor bejelentették, hogy érkezik a Somewhere I Belong klipje: aztán persze sokan pofáraesésként élték meg a lemezt, főleg azok, akik a slágeresség mellett az egészen kemény hangzás miatt is szerették a debütöt (mondjuk csak addig gondoltuk úgy, hogy ez a metal, amíg le nem pörgettük a God Hates Us All-t meg a Reinventing the Steelt).

Persze sokan voltak, akik ettől függetlenül is kitartottak a banda mellett, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a Meteora is brutális eladásokat produkált (összesen tíz millió ment el belőle, ami ugyan kevesebb, mint fele a HT teljesítményének, de nagyságrendileg nem sokban marad el például a ’Bizkit legjobban fogyó albumától, a The Chocolate Starfish’-től), a Numb Jay-Z-vel közösen újravett verziója pedig tovább öregbítette a csapat hírnevét. Olyanok is sokan voltak, akik elfordultak a bandától, és keményebb hangzásokat fedeztek fel: a LP sok metalrajongó „kapudrogja” volt az ezredforduló környékén, tömegekkel szerettette meg kifejezetten ez a banda a torzított gitárra épülő zenéket. Ugyanez nyilván elmondható a legtöbb kortárs nu-metal és alternatív metal zenekarról, és a többségüknél érthető is, hogy gyakran csak átmeneti rajongást tudtak kiváltani, a LP viszont ebből a szempontból (is) más egy kicsit.  Egyszerűen megfejthető a varázsa a Kornnak, a Slipknotnak (addig sosem tapasztalt keménység és dekadencia, ami ideális kiegészítője az életkorral együtt járó lázadásnak) vagy a ’Bizkitnek (világbajnok ritmusszekcióra épített vegytiszta hatásvadászat, ami nagyon tud szórakoztatni, de másra nemigen képes), addig a LP — már csak a zenekar utóéletét tekintve is —, zenei és hangulati síkon első hallásra egyszerű, mint Rob Bourdon dobverői, viszont a banda legjobb produktumaiban igencsak el is lehet mélyülni, és ha az ember odafigyel, komoly zenei értékekkel a kézben bukkanhat elő a kincskeresésből. (BG)

Varázslat a stúdió mélyéről

Tinédzseréveink gyakran kiteregetett szennyesei azok a világhálón fellelhető megnyilvánulások, amik arról tanúskodnak, hogy miként keltett érdeklődést valakiben (életkortól függően) a Hybrid Theory vagy a Meteora aziránt, hogy mélyebbre ásson a gitáralapú, keményebb zenék világában. Ugyan valószínűleg csak töredékük jutott el végül odáig, hogy 2013-ban – mondjuk – a The Parallax tételei adják a mindennapok alapritmusát (jelen sorok szerzője például nem…), mégis nehéz lenne amellett érvelni, hogy ezek a lemezek megkerülhetőek lennének egy teljes generáció zenei életútját felölelő kisesszé kapcsán. Ami engem illet, a tűzkeresztséget 2002 elején a One Step Closer jelentette, illetve annak egy kicsit recsegő, magnókazettára rögzített változata, amit bámulatos hirtelenséggel követett az a jelenség, hogy az iskolából hazafelé, a buszon ülve döbbentem rá, hogy az In The End refréndallamát dúdolom folyamatosan. Ehhez képest már egészen más volt 2003 tavasza, amikor már a God Hates Us All vagy éppen a Digimortal ismeretében lehetett azzal a fellengzős butasággal felvágni, hogy az addigra lemezmilliomossá váló zenekar új hanghordozója a konzum-lázadás felháborító blaszfémiája, de végül csak fejet kellett hajtani az elődjével szinte percre pontosan megegyező hosszú lemez elképesztően fogós dalai előtt.

Mert a Meteora nem csupán tökéletesre csiszolta a Hybrid Theory-n a nagyvilág elé tárt hangzásvilágot, hanem egyúttal túl is mutatott rajta a részletekben megbúvó igényességével. A felületes szemlélő számára egyszerűnek tetsző dalszerkezetek ugyanis gazdag tartalmat rejtenek, amiről egyszerűen ordít a maximalista attitűdből fakadó precíziós törekvés, minek eredményeként minden egyes hangfoszlány pontosan ott van, ahol azt előtte elképzelték – apróság, de például a korong felvezetéséért felelős Somwhere I Belong-hoz összesen több mint negyven kórust rögzítettek. A Meteora hangsávjait annyiszor szedték szét, illetve rakták ismételten össze, hogy a korong végeredményében egy olyan filmhez hasonlatos, amiben egyszer sem látjuk a színészek élő produkcióját. A HT kicsit szeleburdi stílusmixelési kényszerét úgy tudták egységesebb mederbe terelni, hogy egyúttal kitolták a saját határaikat is, amit a közönség is díjazott, hiszen volt olyan időszak a zenetévék életében, amikor nem telt el úgy nap, hogy ne ment volna le legalább egyszer (az akkor teljesen atipikusnak számító) Breaking The Habit klipje, ami a Linkin Park további helyezkedését is meghatározta – de erről majd később. Ellenben az olyan dalok, mint például kicsit a korai Deftones hangulatát idéző Don’t Stay, a már táncolhatóan ritmusos Faint vagy a kétarcú From The Inside a skála másik végén helyezkednek el, és súlyosabb tételeknek is tekinthetők, mint bármi a debütről. Zárásként még megemlíteném, hogy a korábban említett maximalizmus már a külcsín kapcsán szembetűnővé válik, hiszen szinte a teljes artwork a tagok valamelyikéhez köthető; elég megnézni a Hahn által rendezett klipeket vagy a lemezhez csapott, 17 perces The Art of Meteora-t. (VE)

Hangulat és függőség

A alábbi bekezdés kiindulása kettős: Egyrészt vannak őszinte zenekarok, és van a Linkin Park, másrészt ettől függetlenül a Meteora egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény, megdöbbentő zenei utazás, és egy fantasztikus stíluskavalkád, ami persze azt is jelenti, hogy erősen hangulatfüggő, mennyire szereti éppen az ember. A Linkin Parkra nagyon könnyen lehet haragudni, hiszen az ezredforduló leghíresebb rockzenekara a Hybrid Theory-val átlépett egy határt: a már említett, kissé infantilis keménykedés mellett az amcsi zenekar addig sosem látott módon vetítette rá a popipar munkamódszerének egy szegletét a rock/metal dühös, erőt és gyakran nem kevés erőszakosságot sugárzó alapfogásaira. A dolog vége pedig egy olyan slágerlemez lett, amilyet azóta se látott a rockzene, viszont mindezt úgy érték el, hogy minden, de minden elem egyetlen dolognak lett alárendelve: Chester Bennington mindent elsöprő hangszínének és azonnal ragadó énektémáinak. Így aztán hiába lett slágeres a Hybrid Theory, relatíve kevés hallgatás után iszonyúan elfáradt, és előbb-utóbb a hangulati egységesség hiánya is kényelmetlenné vált a hallgatónak, hiszen az ezerféle műfajból összeollózott elemek túlságosan is a hatékonysági mérce alapján lettek kiválogatva, ez pedig a zenekar ifjúkorában még megakadályozta egy igazi arculat kialakulását.

Így aztán, bár a Hybrid Theory sokak tinédzserkorát meghatározó durranás volt (emlékszem, amikor végre megszereztem, egy kis magnetofonról hallgattam a kazettára átmásolt lemezt nagyanyáméknál egy Csongrád megyei tanyán), utólag visszatekintve a Meteora utcahosszal veri elődjét. Akkoriban csalódást okozott, hogy a számtalan sláger (ezekből lényegében több van a lemezen, mint a hangulatmegalapozó és töltelékdalokból) mellett kevesebb a zúzás és a több kísérletezés, a hatások pedig még a HT-nál is szerteágazóbbak (persze ekkor még nem tudtuk, milyen irányt fog később venni a Linkin Park fejlődése). A csapat kicsit tuskó módon beeteti a hallgatót azzal, hogy két keményebb dallal nyit (Don’t Stay, Somewhere I Belong), ráadásul ezek már akkoriban is a Hybrid Theory-ról lemaradt daloknak tűntek, utána viszont az egész lemezen nem találni egy olyan nótát sem, ami kifejezetten a debüt alternatív metalját idézné, így aztán rövid úton minősült baromsággá a korabeli szaksajtó azon véleménye, hogy a Meteora nem más, mint a Hybrid Theory b-oldala. A kicsit botladozóbb kezdés után sorban kapjuk a jobbnál jobb dalokat, telepakolva elektronikus, alternatív rock, folk (itt elsősorban a shakuhachi nevű japán fúvós hangszer használatát lehet kiemelni a Nobody’s Listening-ben) és hip-hop elemekkel, utóbbiakat szerencsére sokkal ízlésesebben és kevésbé gátlástalanul alkalmazzák, mint a HT esetében, ahol az ember néha erős késztetést érezhet, hogy felszálljon egy repülőre, és elvergődjön három átszállással Kaliforniáig, csak hogy lekeverjen két pofont Mike Shinodának. És úgy általában elmondható, hogy kevesebb az a fajta görcsös igyekezet, hogy már a dal első nanoszekundumában belengessék a hallgatónál, hogy „figyelj, öcsém, mekkora sláger jön”, és ezt bizony az összkép nagyon meghálálja. Úgyhogy aki úgy gondolja, hogy a LP márpedig bóvli, de egyben azt is vallja, hogy ő maga igényes és nyitott zenehallgató, az pörgesse le párszor mai ünnepeltünket, és döbbenjen meg. (BG)

A boldogság nyomában…

A nu metal csillagzata már bőven leáldozóban volt, mikor is megjelent a Meteora, ami valójában csak kisimította a leszállóágra kerülő műfaj instabillá váló trajektóriáját. Így tehát az irgalmatlan lemezeladási mutató lényegében nem a trendhullám életét nyújtotta hosszabbra, hanem a zenekar túlélésének zálogává vált a komplett bukás után. Hiába érte később rengeteg kritika a Minutes to Midnight puritán hangzásvilágát, a Linkin Park olyan ligába került, ahonnan nehezen esik ki bárki is, akkor meg pláne nem, ha azért alapvetően jó dalokat ír továbbra is. Persze azt sokan elfelejtik, hogy kritika bőven érte őket azon időszak alatt is, amit az utókor csak távolba révedő, párás tekintettel képes felidézni, ráadásul a legtöbb kortárs zenekar nem mondhatja el magáról, hogy zökkenőmentes lett volna a váltás, hiszen a 12 millió eladott lemez nagyjából ott van, ahol a Meteora is trónol, illetve ott, ahol a Papa Roach vagy a P.O.D. csak fénykorában volt. Aztán természetesen ők sem kerülhették el a végzetüket, hiszen a későbbi lemezek inkoherens kísérletezései már nem tudtak megfelelően komponált slágerek formájában lecsapódni, ami a kereskedelmi sikereket sem hagyta érintetlenül. Ezzel együtt még mindig jól érzékelteti a korábbi diadalmenet grandiózus voltát, hogy egy közel kétmillió példányszámban gazdára lelt albumot, (ki ne tudná?) az a Thusand Suns-t a Linkin Park bukásként aposztrofálhatjuk. És ezen érdemben már a némileg gatyába rázott Living Things sem tudott sokat kozmetikázni. (VE)