Forever in Terror – Restless in the Tides

Megismerkedésem az ohio-i FIT-ral nem volt túl rózsás. Első hallgatás után rögtön a süllyesztő mélyén kötött ki, mondván túlságosan is Unearth kópia az egész.
Majd néhány hét elteltével egyre több helyen olvastam dicshimnuszokat a lemezről, és úgy gondoltam, veszem a bátorságot és nekiveselkedek újra a Restless in the tides-nak.

Hát, mit mondjak. Mint oly sokszor már a múltban, az első benyomás ezúttal is hibás volt. A lemezt nem csak hogy rongyosra hallgattam azóta, de a 2007-es lemezdömping képzeletbeli dobogóján nálam igen előkelő pozíciót fog elérni az év végi zárásnál. Mindenképpen kiemelendő tény, hogy a srácok még csupán 19 (!!!) évesek, és 18 évesen már a Metal Blade-es kontrakton firkálták alá becses nevüket. Mindezek fényében azt hiszem nyugodtan nevezhetem emberfeletti teljesítménynek az alább részletezett produkciót!

A cd elindítása után mindenféle lacafacázás nélkül, azonnal támad a Destroy us, ami ahogy azt a címe is elárulja, pusztítás. Felsofokon. Egyszerűen zseniális kezdés, egy igazi epikus metal himnusz, ami remekül előrevetíti a ránk váró közel 1 órában várható tételek magas minőségét.
Tehát, ahogy az a bevezetőből is kiderült már, alapjába véve egy Unearth típusú zenéről beszélünk. Ez így egy elég csúnya megfogalmazás, de valahova tennem kell a zenét. Kőkemény gitáralapok (tekerések, breakdown-ok, szólok egyaránt szerves részét képezik a lemeznek), vérprofi dobbal a hátuk mögött, és egy erős, karakteres énekes előadásában. A lemez, épp az összetettsége és hossza (közel egy óra) miatt is több időt, hallgatást igényel, mint a legtöbb esetben. Habár vannak elsőre ütő dalok is, de szerencsére elég okosak a nóták ahhoz, hogy még x-edik meghallgatás után is lehessen mire figyelni, illetve újabb nüanszokat felfedezni. Ilyen például a visszatérő mániám, hogy “a legjobb témát csak egyszer, vagy csak nagyon kevésszer eljátszani” és akkor ott tuti a gatyábaszarás. Nos, Terror-ék remekül alkalmazzák ezt az elvet. Rengeteg a témahalmozás, és egyik sem gyengébb a másiknál, mindig tudnak még valamivel előrukkolni, még akkor is amikor már pedig nem várná az ember. De valahogy mégis sikerült emlékezetessé tenni a számokat. Tehát nem öncélú vagdalkozásokkal szembesülünk. Mindennek megvan az oka, helye, és ez így van rendjén. Ahogy a másodikként elhangzó Leviathan-ban is, ahol a szám derekán kapunk egy kőkemény breakdown-t is. Alább pedig a nóta egy megvágott verziójához készült klipet is meg lehet nézni.

In the face of the faceless, megkérdőjelezhetetlen METALHIMNUSZ, Mark Hunter részvételével a Chimaira-ból, de amúgy maga az egész szám őérte kiált, igazi Chimaira homázsokkal megspékelve a dal. Nem egyszerű falat 6 perces hossza miatt, de ez egy cseppet sem baj. Ez a triumvirátus rendkívül erősre és eklektikusra sikeredett, és a gyanútlan zenehallgató arra gondolhat, hogy csak hentelés lesz végig… De nem!
Jön a The chosen one, ahol a kezdő gitártémától kezdve a szívbemarkoló tiszta énekig minden annyira a helyén van, hogy bármikor ha meghallom heves idegrángás lesz úrrá rajtam, hogy azonnal széttörjek, leromboljak valamit a közelemben. (nem egy életbiztosítás, hogy szinte mindig biciklizés közben ér utol ez a dal:) ) Az ének egész egyszerűen gyönyörű szép, ámbár azonnal magában hordozza a felvetést, hogy ezt mennyire fogják tudni élőben visszaadni, mert ez a hangmagasság bizony már erősen kétkedésre ad okot! Akárhogy kutattam, nem találtam arra utaló jelet, hogy a zenekar bármelyik tagja vokálozna, így én Chris Bianchi előtt hajbókolok, hogy ha mindez élőben is gond nélkül megy. Reméljük!!!
A sláger után visszatérünk a parasztkodáshoz, féltávon következik a Shameless crucifixion, egyik nagy kedvencem a lemezről. Hogy igazán miért is, az majd később fog kiderülni (tudjátok — nüanszok). A dal aprít tovább a már megkezdett színvonalon, igazi koncertfavorit a számcímet kántáló refrénnel, illetve garantált a hatalmas circle pit-ek kialakulása. 2:45-nél érkezik el az atomkatarzis, legalábbis számomra mindenképpen. Igazából már az eddig felhalmozott témákból is össze lehetett volna tákolni egy dalt, de nem, ez nem erről szól. Tehát jön egy levezetés, majd a lemez legnagyobb témája, aminek építkezését érdemes megfigyelnie mindenkinek. A pergővel kezdődik a téma, amit (az ütemet) átvesz a gitár, illetve közben a pergőről lábdobos követésre megyünk át. Ez a matekos téma pedig egyszerűen mindent, de mindent visz!!! 2007 egyik legkomolyabb breakdown-ja! Egy kis betonozást követően, akusztikus lezárás hoz enyhülést. Igazán jól eltalált kis betét ez, mindenki kifújhatja magát egy picit. Egyszerűen gyönyörű amit pengetnek a srácok. (Nate Marti és Johnny Burke)
Az abszolút sláger az I'm not afraid of tomorrow, aminek a tiszta éneke megint csak világbajnok, csillagos ötös.Igazán eltalált slágerszám. Persze a slágert nem szó szerint kell érteni, de a refrén miatt ez a legemlékezetesebb dal, ami megmarad első hallgatás után az emberben. Itt is olyan témahalmozás és matekolás megy, hogy tényleg úgy kell összekaparnom az államat a padlóról. És ahogy a végén még egyszer visszatérünk a refrénbe az megint nagyon ott van.
Az Upon my Grave, All left drowning kettős ismét a darálósabb számok sorát gyarapítja. Itt már azért nekem is feltűnt, hogy az egyébként zseniális Nick Borukhovsky dobos kicsit túl sokat játsza a jól ismert death metal-os témát a tekeréseknél. Mondjuk számomra ez nem jelent akkora problémát, meg most tényleg mit játszon szerencsétlen, haha. Meg egyébként szerintem elég változatosan üti a számokat, viszont az biztos hogy ez a “tatatata” téma mindegyik dalban megtalálható.
Más, csak hogy nehogy kimaradjon a kritikából, a srácok nem állnak meg némi breakdown-os, egyszerű témahalmozásnál, okos szólókkal tarkítják a számokat.
Van itt minden a zenében, hardcore, metalcore, thrash, death/black, tehát minden ami jó! :) Hangzás tekintetében nagy örömömre szolgál, hogy nem atompolír, műhangzással van dolgunk, hanem nagyon is élővel. Don Debiase (Beneath the Sky) jól vezényelte le a munkálatokat.
Az idő esetünkben a zene oldalán áll, abszolút nincs okunk panaszra, minden dal megfelelő hosszú, nem enged unatkozni, ásítozni a lemez. Minden egyes perce sodró lendületű, izgalmas kavalkád. Azt hiszem az ilyesmire szokás azt mondani, hogy mestermű, nemde!?
Az utolsó előtti All left drowning lezárása egy hatalmas ökölcsapás, főleg az okos variálásoknak köszönhetően.

Nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, de ha 19 éves srácok ilyen debüttel jelentkeznek ebben a mai atomdömpingben, az mindenképpen becsületre, támogatásra hivatott minden jóérzésű ember részéről.
A kegyelemdöfést a lemez végén a címadó dal adja meg, ami egy hegedűbetéttel van megbolondítva, hogy mi hallgatók tovább sokalljunk, pedig már megint azt hihettük, nincs hová továbblépni. Hát van! Restless in the tides!!! Igazi masterpiece, minden hangjában, másodpercében. Igazából itt már tényleg felesleges minden szó, ezt meg kell hallgatnia mindenkinek. METAL!!! Így, csupa nagybetűvel, mindenféle címkék nélkül.
Az utolsó 3 percben hallható tenger hullámzása + gitár- és hegedűjáték mesteri befejezése ennek az epikus remekműnek.
Amint azt látjátok, lelkesedésem nem ismer határokat, remélem Ti is vagytok egy páran hasonló véleményen. Mert szerintem a 2007-es év egyik legfontosabb (és számomra egyben a legjobb) lemeze ez, és a legfigyelemreméltóbb newcomer bandája a Forever in Terror.

10/10 (szubjektíven és jó szívvel)
8/10 (objektíven és kötekedve)