Esoteric – The Maniacal Vale

Az Esoteric-hez hasonló zenéknél általában három dolgot szokás emlegetni; hogy szuicid / depresszív, stb. hajlamokkal rendelkező egyének mindenképp kerüljék messzire, hogy a doom e vállfaja még a rétegzenéken belül is rétegzenének számít, s hogy a dobos a nagyarányú igénybevételből kifolyólag elmehet akár a sarki kocsmába is egy fröccsre, vagy lejátszhat egy komplett sakkpartit stb. két bávatag ütés között.
Az ötödik sor-, egyben harmadik duplalemezénél tartó birminghami banda rögtön a második dalban, a Beneath This Face címűben rácáfol a fenti kijelentések közül legalább egyre a monstrum első felében pár pillanatra blastbeatig gyorsuló tempójával. Vagy ugyanitt, ugyanezen okból említhetném meg a death metalos reszelést a Caucus Of Mindban, mely szintén szépen fel van vezetve, illeszkedik a haldokló vonszolásba, s még a szóló is elmegy. Ám ezeken túlmenően valóban csak a lassú különféle értelmezéseivel találkozhatunk a művön. Ugyan a ’92-ben alakult csapat a dark psychedelic doom skatulyát hozzám hasonlóan életképesebbnek (elég morbid szóhasználat) tartja magára nézve, az egybevágó hatáselvek miatt az Evokenhez, a Thergothonhoz, vagy a Skepticismhez hasonlóan ők is remekelnek abban, hogy a befogadó még a zavartalan körülmények közti hallgatáskor is nyugtalanul kezdjen fészkelődni a helyén. Megjegyzem, még egy ilyen, a maga közegében erős banda esetében is legalább annyiszor az unalom, mint a fenyegetettség és a dráma hatására. Mert hiába a Quickening emelkedett pátosza, a funeral doom jellegzetességei miatt — csigalassúságú, vontatott és nyomasztó kompozíciók, lidérces hörgés, gyászos riffek, atmoszférikus billentyűs részek, álomszerű hangulat — csak egy szűk mozgástér áll rendelkezésre; s a kínzó következetességgel kitartott monoton riffelés sokadszori hallgatásra inkább csak habarcs az igazán kiemelkedő pillanatok közt, lásd ugyanezen dalt a tizedik perc környékétől.

Ez persze mindössze annyit jelent, hogy e gyakran húsz perc feletti dalmonstrumokból többszöri hallgatás után is csak foszlányok, részletek rögzülnek; annál inkább bizonyul tartósnak az a képszerű hangulat, mely a hallgatás, elmélyülés közben jön létre, s a kizárólagos lényeget jelenti. Ebben a lelkiállapotban könnyű felidézni olyan momentumokat is, mint a több helyütt fellelhető jajveszékelő szólók (pl. The Order of Destiny), vagy a tisztán szép akusztikus blokk ugyanitt. A Circle magasztos, lágy kezdése a lemez egyik csúcspontja, a céltudatosan bontakozó, a brutális énekhangokkal kakofóniáig fokozódó dallam-örvény, mint a hegyek közt vadul és sebesen cikázó folyó a tengerbe érve elnyugszik, szétterül és átlényegül lassú, vészterhes témázássá. A Silence lágy, harmonikus pengetései játékosan torzulnak, gyorsulnak, fokozódnak, ahogy a dal halad előre, s az ártatlan pillanatoknak a reménytelen mélységbe hulló kiüresedett riffelés vet véget — a két szerzeményből kiragadott momentumok jó példái lehetnek, miért tartom dalszerzésileg előrelépésnek az idei művet a Subconscious Dissolution Into the Continuumhoz képest. Organikusabban következnek egymásból a témák, így a lépcsőzetes hangulatváltások sem kizökkentenek, inkább még jobban köréd fonják azt a baljós, nyomasztó, sokszor nem evilági misztikus aurát, mely az Esoteric világát jellemzi. Az Ignotum Per Ignotius-ban e stílus két ellentétesen ható alapeleme közül az eleinte felülkerekedő atmoszféra fokozatosan szorul ki a kérlelhetetlen, fájdalmas súlyosodás elől, mely kínzóan fonódik köréd, míg el nem hiszed, hogy a végzet nem valahol az út végén várakozik Rád, hanem már lopva kapaszkodik felfelé a bokádon. Így a Maniacal Vale nem csupán maratoni hosszából (bár a The Pernicious Enigma még ezen is túltesz) kifolyólag nem különösebben hallgatóbarát alkotás, hanem az állapot miatt is, amiben végül magadra hagy.

Konklúzió nincs, mert csak az számít, sikerül-e a kívánt érzésvilág magvait a hallgatóba plántálni, erre pedig tökéletesen alkalmas a The Maniacal Vale.

8 / 10
Fülelés:
http://www.esotericuk.net/
http://www.myspace.com/esotericuk