Emarosa – Versus

Tracklist:

1. People Like Me, We Just Don't Play
2. American Deja Vu
3. A Hundred Crowns
4. I'll Just Wait
5. But You Won’t Love a Ghost
6. Say Hello to the Bad Guy
7. Cliff Notes
8. Mad
9. Gold Dust
10. Same Tight Rope
11. 1996 On Bevard

Műfaj: Rock

Támpont: Hands Like Houses, Slaves

Hossz: 40:15

Megjelenés: 2014. szeptember 9.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Amikor a Rise Records rájött, hogy az emo és indie zenében nincs pénz, a 'core-ban viszont annál több, 2006-ban létrehozta a teljesen új rosterét, amelynek az egyik alapköve az Emarosa volt, olyan nevek mellett, mint a Drop Dead Gorgeuos vagy épp a The Devil Wears Prada. Talán senki sem gondolta akkor, hogy a néhány demóval és egy EP-vel rendelkező csapat 8 évet meg fog élni, de ma mégis itt vannak és frissebbek, mint valaha.

versusKellett persze az is ehhez, hogy a mentálisan sérült alapító énekes Chris Roetter kilépjen a bandából és megalapítsa a nagyonkeresztény Agracefult, hogy aztán abból is kilépjen és létrehozza az anti-keresztény Like Moths To Flame-et. Helyére ki más, mint napjaink egyik legmegosztóbb karaktere, Jonny Craig került, akinek a drogos és bűnöző életvitelét két lemez erejéig tolerálták, ennek ellenére két olyan albumot tettek le az asztalra vele, amik az emocore-ba kóstolgató, de főként a rockosabb irányt megcélzó zenék között egy igazi kuriózum és mestermű lett. Bradley Walden neven talán nem ismerős senkinek, pedig a Squid The Whale élén két hibátlan EP-t produkáltak, így az új frontember bejelentése után nem maradt keserű íz a szánkban, talán jobban is illik a “nagy nevek” mögött megbújó bandához egy olyan ember, aki maga sem egy exhibicionista barom.

Azok, akik azt várták, hogy az Emarosa visszatér a gyökerekhez, valószínűleg csalódtak, mindenki más számára viszont egy kötelező hallgatnivaló a Versus. Bradley tökéletesen helyettesíti Jonnyt ének terén, és ha kicsit kevésbé karakteresebb is, ezt ellensúlyozzák a kiváló énektémák. Nem olyan tökös, mint amit a Squid The Whale-ben hallhattunk tőle, de ehhez a kissé kesergősebb, megfontoltabb zenéhez jobban passzol ez a vokál. Persze akármennyire is erősködtek a rajongók, hogy “Emarosa = Jonny”, a kiváló zenészek nélkül nem biztos, hogy vitte volna bármire is (ld. Jonny szólóprojektje).

Az album igazán változatosra sikerült, rögtön az elején három olyan dalt kapunk, amik a legutóbbi lemez legjobb pillanatait idézik, mind tempóban, mind zeneileg a topon van az egész. Innentől egy kicsit visszábbvesznek az iramból és néhány nóta kivételével sajnos egy kicsit belassul az egész. Sajnos, mert hiába remek szinte az összes dal, kicsit hiányzik az a tökösség, amit az első három dal után jogosan várna az ember. Érzelmes, persze, de valahogy ezt korábban meg tudták oldani anélkül is, hogy vontatottnak éreznénk néhány pillanatban. Szerencsére a már korábban beharangozott Mad újból erőt ad az egésznek, hogy az utolsó három dalra is végigüljük a lemezt. Mert simán végigülhető, élvezhető lett a Versus, és azt is öröm érezni, hogy nem csak egy háttérnótákkal feltöltött pénzeszsáknak szánták a srácok. Ha legközelebb egy kicsit jobban figyelnek az összhangra és a dalok elosztására, talán olyat hallhatunk, amit ebben a stílusban még soha. Ettől függetlenül így is elfoglalhatja a helyét a legjobbak között a Versus, hiszen van annyira modern és szerethető, hogy mindenki számára bátran ajánljuk.

8,5/10