Egy megfáradt bagoly huhogása – Kvelertak-lemezkritika

Tracklist:

01. Dendrofil for Yggdrasil
02. 1985
03. Nattesferd
04. Svartmesse
05. Bronsegud
06. Ondskapens Galakse
07. Berserkr
08. Heksebrann
09. Nekrodamus

Műfaj: Black'n'roll

Támpont: Chrome Division, I

Hossz: 47:06

Megjelenés: 2016. május 13.

Kiadó: Roadrunner

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sosem felejtem el azt az áll-leejtős élményt, amikor 6 éve először találkoztam egy furcsa nevű norvég banda klipjével, ami azonnal rajongóvá avanzsált szinte az első hangoktól – ez volt a Kvelertak és a Mjød című számuk. A 2010-es self-titled lemezük egy kiemelkedően erős bemutatkozás volt, ráadásul szinte párját ritkító, mivel norvég nyelven adták elő black’n’roll témáikat, mely tulajdonságukat a mai napig megőrizték.  A hihetetlen méretű hype-nak köszönhetően elég jól pörgött a nevük, nagy népszerűségre tettek szert, ám volt egy duzzogó kis ellentábor is, akik szerint a derék norvégok zenéje egy akkora blöff, mint az őket övező hírverés mértéke. Sosem hittem volna, hogy magam is szép lassan átpártolok ebbe a táborba, de a vízválasztónak tekinthető harmadik album már nem tudta beváltani a hozzá fűzött ígéreteket…

kvelertak-2016-video

Amiben a Kvelertak debütáló albuma annyira erős volt, az a dalok felépítésében és fogósságában rejlett, játszi könnyedséggel keverték a black metalt a rockosabb témákkal, néhol megfejelve egy kis kötetlenebb témázgatással, de szinte számottevőbb üresjárat nélkül szállítottak le egy csont nélküli anyagot. A második album nem sok újdonságot hozott, a jól bevált receptet igyekeztek csúcsra járatni, becsempészve egyéb elemeket is. Voltak azon is remek pillanatok/dalok, de felütötte a fejét egy olyan jelenség, amit elég nehéz megfogalmazni – dallamosodásnak nem nevezhető, mert már az első lemezen jobbnál jobb dallamokkal operáltak, inkább a zenéjük módszeres kiherélésének lehettünk a tanúi. Pont az tette őket naggyá, hogy a horzsoló, black metal ihlette témákat sikerült közös nevezőre emelniük a Mötörhead-iskola pofátlanul fogós megközelítésével, a mérleg nyelve viszont fokozatosan a kettőnégyes rock lötyögés felé billent – igen, lötyögés, mert egyszerűen hihetetlen, amit a harmadik lemez, a Nattesferd 1985 című felvezető számában művelnek. A három gitáros felállásba annyian belekötöttek már az évek folyamán, hogy nem győztem hangsúlyozni, az első albumon mekkora szerepe volt a harmóniáknak, mostanra viszont valóban értelmét vesztette, nagyon sok helyen teljesen felesleges. Természetesen vannak most is zseni témáik, ahol villant a három hathúros, de komplett dalokat nehéz ilyen szempontból kiemelni.Kvelertak-Marius-Viken A nyers, vad megszólalás helyét átvette egy retró aura, ami az egész produkcióra rányomja a bélyegét. A kerekre csiszolt, okosan felépített daloktól eljutottunk a prog rockban dagonyázó, demós megszólalású témákig, amit a legelvakultabb fanok nyilván egy újabb lépcsőfoknak tekintenek majd, de mi sem jelzi jobban, hogy a norvégoknál elfogyott a puskapor, mint ez a baromi nagy hátraarc a retró rockba. Természetesen mindig is abból táplálkoztak, de korábban ügyesen a saját képükre formálták a végeredményt, ráadásul a Kurt Ballou-féle arcletépő hangzások után ez a tompa/erőtlen megszólalás sem hajtja az ő malmukra a vizet. Természetesen nem ennyire gyászos összességében a Nattesferd, vannak rajta zseni pillanatok, amik jelzik, nem felejtették azért el teljesen, hogyan kell fogós témákat írni, de ezek sajnos szét vannak szórva, és néhol annyira terjengős a megfogalmazás, hogy összességében inkább elvesz a végeredmény erényeiből, minthogy hozzáadna. Tökéletes példa erre a Heksebrann című tétel, ami rendkívül fogós dallamokat tartalmaz, de azért nem annyira, hogy 9 percig lehessen rajta témázgatni. Az átlagosan 5 perc körül tanyázó daloknak hihetetlenül jót tett volna, ha a “kevesebb néha több” elvét alkalmazzák és bátrabban lenyesik a felesleges maszlagot.

Ami a második albumon intő jel volt, mostanra problémává nőtte ki magát. Ettől függetlenül a Kvelertak még mindig egy érdekes színfolt maradt a skandináv bandák palettáján, meg aztán ki tudja, lehet élőben meg hatalmasat ütnek majd a Nattesferd dalai… otthoni hallgatáshoz viszont kevésnek érzem a lemezt, kár érte. 6/10