Doomriders Vs. Boris – Long Hair and Tights (2LP Split)

Tracklist:

01. The Long Walk (Doomriders, LP1, A-oldal)
02. Deathbox
03. Hell Roaring
04. Mercy
05. Black Thunder
01. Blackout (Boris, LP1, B-oldal)
02. Pink
03. Woman On The Screen
04. Nothing Special
05. Ibitsu
01. Worthless (Doomriders, LP2, A-oldal)
02. Sirens
03. The Chase
04. Fuck This Shit
05. Ride Or Die
01. Just Abandoned My-Self (Boris, LP2, B-oldal)
02. Farewell

Hossz: 60:08

Kiadó: Daymare Recordings

Webcím: Ugrás a weboldalra

A dögös és mocskos rock ‘n roll bázisú muzsikákban az a legszebb, hogy bármelynemű előadó anélkül lehet sztahanovista (s egyben megrögzött zenélni vágyó egyén), hogy arra bárkinek is egy rossz szava lenne; ennek persze függvénye, hogy adott x paraméterű zenekart a közönség – és lehetőleg a sajtó is – kellőképp elismerje, valamint hogy saját köreikben képtelenek legyenek hibázni. Ezért jó érzés kézbe venni a Doomriders és a Boris két bakelitből álló split lemezét, hiszen a vájtfülű zenehallgatónak bele sem kell hallgatnia, úgyis tudja, mire számíthat az elkövetkezendő egy óra keretein belül.

A Converge kistestvéreként számontartott Doomriders (megj.: Nate Newton, az anyazenekar basszusgitárosa érdekelt ebben a bandában gitáros/háttérénekes poszton – BHC.) egy őszinte ars poetica felkonferálásával nyitja meg az első korong A-oldalát, mely Jebb Ryley szájából nemes egyszerűséggel így hangzik:

“We are Doomriders from Boston and we play rock’n roll!”

A zenekar Black Thunder című debütalbumának 13 szerzeménye közül 10 felcsendül ezen a két lemezre osztott élő felvételen, melyben szerencsére a nóták nem burkolóztak új köntösbe, inkább az eredeti hangzáshoz képest mégjobban kikerekedik azok feszessége, és hangulata: vaskos és mocskos megszólalás jellemzi a Doomriders koncertjét, sok gitárgerjedéssel, minimális kontaktussal a közönség irányába (Jebb felkonferálja a dalokat, de ennyi talán elég is), és rengeteg puritánnak tetsző, zsigeri – és feelinges – megoldással. De emiatt szeretjük a Doomriderst! És az olyan szerzemények, mint a nyitó The Long Walk, a Ride Or Die (mely egy-az-egyben lopta el és transzformálta a Hypocrisy Apocalypse c. szerzeményének főriffjét, de efelett hunyjunk szemet, valószínűleg csak a véletlen játékáról van szó), vagy személyes kedvencem, a Black Thunder minden hallgató arcára elégedett mosolyt fognak varázsolni. Az első bakeliten találhatók a schlagergyanúsabb (tehát pörgősebb) nóták, a második korongra a doomosabb megközelítésű szerzemények kaptak helyet, de ez mitsem vesz le a zenekar erejéből. Reméljük, minél előbb újra hazánkba látogatnak Nate Newtonék, jó lenne élőben is megérezni ezen dalok erejét.

A Borisszal már nehezebb dolga van egy zenehallgatónak, pláne ha elsőként ezt a felvételt hallja a japán triótól, mintsem a zenekar legnépszerűbb albumát, a Pinket. És ez a nehézség nem a zenekar muzikális megoldásaiból fakad, hanem abból, hogy egy Boris koncerten olyan koszos, és zajos megszólalásnak lehetnek fültanúi az érdeklődők, hogy azt egy hangfelvevő képtelen hitelesen megörökíteni, és jelen esetben is erről van szó. A hangulat itt is kellőképp emelkedett – jómagamnak volt szerencsém látni őket májusban az Isis előtt, és közel azonos szettet hallhattunk akkor is -, érződik minden egyes pillanatban az, hogy egy nagyon dögös és táncraperdítő zenekar játszik, akik nem kerülik az őrültségeket sem, de akkor is nehéz átszellemülni a recsegő-ropogó felvételekre. Kapaszkodót talán a pörgősebb nóták jelenthetnek, mint a Pink, vagy a Just Abandoned My-Self, de igazából mindkét Boris által feljátszott B-oldal egy-egy megállíthatatlan dalfolyam; még a sokadik hallgatás után is inkább tűnnek ezek a felvételek rögtönzött örömzenei jammelésnek (…”Yeah!” “Húú!” “Vó-ó-ó!”…). mintsem következetes dalcsokornak, de idővel ez is letisztul. S azért azt sem szabad elfelejteni, hogy ennél a triónál nem feltétlenül az önfeledt jókedv dominál, hiszen éppúgy felbukkannak a kísérleti (s egyben drone doomhoz közeli) zajolások, lassú és őrlő gitártépések, ám ezen felvételen az érdeklődők megismerhetik a jellegzetes Boris-hangzásvilágot, valamint megbarátkozhatnak a túlsúlyban levő, vidámabb dalokkal. A lassabb, és zajban gazdagabb szerzemények egyébként keretbe foglalják a zenekar koncertjét, hiszen a bulit nyitó Blackout, valamint a záró Farewell kellő bepillantást enged abba, hogy zajokkal, és hanghullámokkal hányféle hangulatot lehet teremteni. A Boris nem tud hibázni.

Összességében ezzel a dupla kiadvánnyal senki sem tévedhet, aki ízes és dögös rock ‘n roll zenére kíváncsi, de a már jól bevált sémáktól kicsit eltérő megfogalmazásban. A borító Judas Priestripoffjáért pedig külön dícséret jár, hiszen éppúgy jellemzi a srácok mentalitását, mint a splitet: pimasz, friss, ámde tiszteletteljes és szerethető.

10/9,5.