Defeater – Empty Days & Sleepless Nights

Nem lehet könnyű manapság fiatal hardcore bandaként érvényesülni. Papíron ugye az egész közeg a befogadásról, az összefogásról szól, de nincs műfaj és színtér fennhordott orrok és sznobizmus nélkül, valamint az se tesz jót egy kezdő gárda esélyeinek, hogy mindenki a régi értékeket hiányolja, és követendő útként a gyökerek irányát, a szebb időket jelöli ki. Persze van néhány zenekar, akik a leggúnyosabb hangokat is játszva hallgattatják el, és második lemezük után már a Defeaterről is elmondható, hogy rátaláltak arra a receptre, amire a Have Heart, vagy a Sinking Ships is: a zenei képzettség és a szándék mellé kellenek még dolgok. Szenvedély? Jó, ha van. Fantázia? Ajánlott. Alázat? Kötelező.

2008-ban kihozott a nem meglepő módon bostoni társaság egy olyan albumot, amivel egyből fel is iratkoztak a műfaj nagy reménységeinek listájára. A Travels az újsulis hardcore-ba extra adag szenvedélyt, érzelmi töltetet, koncepciózusságot, és egy addig még nem igazán látott/hallott monokróm melankóliát ültetett, a noir hangulat pedig meghozta nekik a sikert. Tavalyelőtti EP-jükön sem hagyták abba a történetmesélést, a blues-os hangulat ráadásul még erősebb lett, az új lemez írásához pedig már az egyik legfelkapottabb hardcore bandaként kezdhettek hozzá. Amit viszont nem hallani. A fiúk kicsit vissza vettek a fakó fényképek világának hangulatából, de csak azért, hogy most már tényleg pattanásig feszüljenek a dalok a bőven screamo albumokat idéző szenvedélytől. Derek már az első másodpercekben világosan közli a hallgatóval, hogy nem ezek lesznek élete legfelhőtlenebb percei, és ezzel az in medias res kezdéssel, valamint a már korábban bemutatott, 7”-es folytatással erősebben indít az album, mint az előző kiadványaik. Annak ellenére, hogy ismét sztorizás megy (alapjában véve kissé nehezen átérezhető hazai viszonylatban a háborúba menő apa és családjának tipikusan amerikai története, de úgy adják elő, hogy a végén külön kis megkönnyebbülés, hogy nálunk ez nem mindennapos), a történet nem megy az érzések közvetítésének rovására, a tíz dal végére pedig az egyik legjobban elsülő konceptalbum válik az Empty Days-ből.

Ugyan a szövegvilág az, ami miatt évek múlva is emlékezni fogunk a korongra, zeneileg is vannak kiváló megoldások, maradandó dallamok (a White Knuckles refrén alatti témáját érdemes külön kiemelni, de amúgy öröm hallani, hogy mennyire kihasználja egy hardcore banda a két gitárosát), még ha maguk a nóták kicsit össze is folynak. Azért ez ellen is dolgoztak Derekék, nem véletlenül került fel egy La Dispute-öt idéző Empty Glass az albumra, de ott van a „záródal”, a White Oak Doors is, ami a tökéletes válasz lehetne a „miért könnyes a Bane pólód?” kérdésre. Igen, direkt van ott idézőjel, és nem, nem véletlenül hagytam le fentebb az albumcím második felét, ugyanis a banda elég fura megoldással egy extra, akusztikus EP-jel még megtoldotta a lemezt – a tizedik dal érzelmi tetőpontja után én ez teljesen szükségtelen volt, lehetett volna ingyenes, digitális megjelenés, vagy bónuszanyag, de így, hogy ez a lemez része, nem hagyja, hogy az igazi finis utáni metsző csend megtegye a hatását. A dalokkal amúgy olyannyira nincs gond, hogy kb. évente egyszer születnek ilyen jó akusztikus darabok (az I Don’t Mindot hallva Dallas Green is csettintene), pont ezért kár az, ahogy a banda használta őket.

A Defeater nagyon ráérzett arra, hogy vannak még a műfajban lehetőségek, sőt, hogy van igény arra, hogy jöjjenek új, sallangmentes ötletek, nem megszokott hangulatok. Ha a Travels mellé teszem, gond nélkül megállja a helyét (szó szerint, mivel a borító ismét remek lett), ha pedig versenytársaihoz mérem, akkor látszik, hogy nincsenek versenytársai. Nem azért, mert mindegyiknél jobb lenne, hanem azért, mert nem száll ringbe egyik irányvonal képviselőivel sem, helyette inkább megpróbál számos műfaj rajongóinak egy újszerű élménnyel szolgálni. És ez maradéktalanul sikerül is nekik, még ha a bookletet többször is fogjuk elővenni, mint magát az albumot.

8/10