Csontvázak, Zongorák és az Irigység

A screamo meghalt volna? A kérdés hat-hét éve folyamatosan felmerül, Amerikában ugyanis ekkor vált biztossá, hogy a 2002-2003 környékén még bandákban, újító szándékban, műfaji keveredésekben annyira gazdag színtér sosem lesz olyan népes és termékeny, mint korábban volt. Szerencsére azért a tengerentúlon is megmaradt egy underground mag, akik életben tartják a stílust, és ez a viszonylag nagy fordulatszámon pörgő európai szcénával, valamint az ázsiai (kimondhatjuk: japán) zenekarokkal kiegészülve azért képes kitermelni éves szinten néhány említésre érdemes lemezt – tavaly konkrétan az év egyik legjobb lemeze is a műfajból került ki, de volt élet a Saddest Landscape-en túl is, erre következik most három példa.

 

WE WERE SKELETONS

We Were Skeletons
(2010, Topshelf)

Mivel laza 4500 mérföld választ el a többek közt a srácok által is fémjelzett Lancaster DIY-színterétől, így szégyenszemre csak a self-titled második albumukkal ismertem meg a We Were Skeletons-t, pedig a szerzői kiadásban megjelent Summers c. debütkorong nem jött volna rosszul a Hot Cross feloszlásának évében: a trükkös gitártémák által vezetett screamo/punk ugyan még annyira se volt letisztult, mint a Fall of Troy első anyaga, viszont a tördelt riffek és a kaotikus kiabálások kölcsönöztek egy különös bájt a lemeznek. A folytatást már a Topshelf gondoskodó kezei adták ki, és ha már felhoztam példának Erak régi bandáját, akkor megállja a helyét az a párhuzam is, hogy ez az ő Doppelgängerük. Nem tisztultak le annyira, hogy túlpolírozott, vagy hangulattalan legyen ez a kilenc dal, viszont sokkal emlékezetesebb témákat írtak, hallgatóbarátabb dallamvilággal, valamint sokkal közvetlenebbül idézik meg a régi Hot Cross hangulatát. Szinte megállás nélkül pörögnek a zenészek, Rafael pedig egy-két énekelt sort se enged magának, csak néhány kellemesen technikás gitárkiállás alatt szusszannak, de mindig visszatérnek abba a nagyon szerethető káoszba, ami az „otthonuk”. Meglepő módon pont a két leghosszabb dal a legjobb, a Kids és a This Destroy Us olyanok, mintha egy begorombult Kidcrash-et hallanánk, ráadásul poszt-rock elemek nélkül tényleg szinte csak a Kidcrash tud manapság élvezetesen kitölteni egy ötperces dalt egy screamo lemezen. Ha néha-néha egy kis dallamos éneket kipróbálnának, az pont kipótolná a hiányzó színeket a lemezről, mert tényleg csak egy pici hiányzik ahhoz, hogy az új Hot Cross-t köszöntsük bennük (mondjuk a dalcímekből ítélve ők tökéletesen érzik magukat így is, és amíg a hallgató is, addig ez tényleg csak az egyik szőrszálnak a hasogatása Diaz szakállán). 8.5/10

PIANOS BECOME THE TEETH

Old Pride
(2010, Topshelf)

„We make honest music” – oké srácok, minusz egy pont, pedig még el se indítottam az albumot. Nagyjából így kezdődött a történetem a meghökkentő nevű Pianos Become the Teeth-szel, akiket szintén az általam már sokszor áldott Topshelf kiadó támogat, istápolva a bicegő amerikai screamo színteret. Baltimore legőszintébb zenekara az Old Pride előtt csak egy EP-jel és egy splittel jelentkezett, így a  lemez harminchat percére várt az a feladat, hogy a screamo krémjébe katapultálja a fiúkat, és a hype-ot elnézve ez sikerült is – a PBtT jelenleg a műfaj legünnepeltebb újonca. Felmerül persze a kérdés, hogy ez minek köszönhető, és hellyel-közzel meg is lehet őket válaszolni: az Old Pride borzasztóan okosan épít fel egy olyan szenvedélyes légkört, amihez leginkább a Saddest Landscape-et tudnám csak hasonlítani. A srácok mellőzik a követhetetlen témahalmozást, és a dallamokra utaznak, a gitártémák néha poszt-rockos disszonanciával, máskor a háttérben dolgozva húzzák fel körénk a hangfalakat, amelyek végképp összezárnak minket Kyle-lal, aki módszeresen aortán találja az embert soraival. A Jess and Charlie tempóemelése után a záró dalban azonban minden hangszál rezzenéstelen marad, mivel a srácok egy merész döntéssel instrumentálisan zárják az albumot – kicsit túlnyújtva nyolc percben, mindenféle screamo elem nélkül. Ez talán az album egyetlen gyenge pillanata, a hiányzó pontok másnak köszönhetőek: TSL-szerű csúcspontok, emlékezetes hidegrázások nélkül hajlamos összefolyni az egész, és leginkább a Pensive tanítanivaló építkező dallamai azok, amelyek igazán éles emlékként megmaradnak, így pedig a hype által közvetített túlzásokat mellőznünk kell, hiszen ez “csak” egy nagyon érzelmes és ígéretes screamo lemez, ami alapján mégiscsak kimondható: “They make honest music”. 8/10

ENVY

Recitation
(2010, Rock Action/Sonzai)

Annak ellenére, hogy elsősorban amerikai, és másodsorban európai műfaj a screamo, a poszt-rock fakultációs bandák atyaúristenei a japán Envy. A szigetország életstílusában pont annyi feszültség és monumentalizmus van, hogy értsék a poszt-rock minden apró részletét a helyi zenészek, nem véletlenül lett a Mono az egyik legnépszerűbb banda a stílusban, és nem véletlenül számít ma már hivatkozási alapnak az Envy. A kvintett 2001-ben adta ki mai hangzásvilágának első képviselőjét, az azóta a City of Caterpillar self-titled lemeze mellett a műfaj magnum opusaként elkönyvelt All the Footprints You’ve Ever Left and The Fear Expecting Aheadet, amelynek lábnyomába két albummal próbáltak azóta belelépni, az öt évvel ezelőtti Insomniac Doze például négyzetre emelte elődei hatásvadászatát, és olyan lett, mint egy üvöltve/beszélve előadott Explosions in the Sky lemez. Hogy innen hova tovább, azt senki sem tudhatta rajuk kívül, mindenesetre a Heaven in Her Arms felvette a sok éve szögre akasztott kesztyűt, így az Fukagawáékra maradt a feladat, hogy bebizonyítsák: tudnak olyat, amit mások nem. A Recitationön pedig kiderült, hogy tudnak is, meg nem is. Egyrészt nem tudnak, mert a bevált formulát követve spoken worddel, gyönyörű poszt-rock hangulatfestéssel, és nyers screamo részekkel építkeznek, másrészt tudnak, mert senki nem tudná ezt így utánuk csinálni. Hiába tűnik néhány dal eseménytelennek, a Last Hours of Eternity hét perce a legmelegebb szobából is kivisz minket a hóesésbe, hogy aztán a Rain Clouds Running in a Holy Night meglepően gyors tempója verjen versenyt a szívünkkel – igen, Coelho bizonyára hallgat Envy-t. A hatvanöt perc alatt amúgy elsütik ezt a párosítást még egyszer (Light and SolitudeDreams Coming to an End), szóval akár újításként is kezelhetjük a vidámabb, gyorsabb tempójú dalok megjelenését, de azért vannak annyira rutinosak a japán mesterek, hogy tudják: a sötétség sokkal metszőbb, ha néha megvillantják azt a fényt, ami sose lehet a miénk. 9/10