#Hírek
április 29.
2011. december 19.
Tracklist:
1. Driftwood
2. Golden Roots
3. Domino Sparrow
4. An Alpine Idyll
5. Black Tongues
6. Architect Vs. Avalanche
7. Dangerosaurus
8. Circa Now
9. Pioneers
10. Punkt.Aus?Ende!
Amikor egy német zenekar lemezéről van szó, mindig kénytelen vagyok beismerni, hogy az idevágó műfajok ottani helyzetéről milyen keveset tudok – pedig ugye Európa ötödik legnagyobb országáról van szó. Amíg ez Portugáliánál az ország méretei miatt annyira nem volt zavaró, addig Németország esetében már csak a közelség miatt is kínos probléma, így dupla öröm volt, mikor az évzáró uborkaszezon közepén sikerült rábukkanni az év eleji oldalindító káoszban megbújó City Light Thief nagylemezre. Akkor az azóta megboldogult Blackout Argument került a célkeresztbe, így a Laviinról írt kritika valamelyest keretbe is foglalja az új oldal első naptári évét. Természetesen ezek mind olyan erényei a lemeznek, amelyek az érdemi tartalomtól teljesen függetlenek, de Herr Zehetleitnerékhez, a Hirsch Effekthez és a Lantlóshoz hasonlóan debütáló nagylemezükkel ezek a srácok is az idei német kínálat színvonalát emelték, ugyanis a Laviinnal az év egyik legjobb anyagát szülte meg az Öreg Hölgy.
A szemfüles zenefüggők két évvel ezelőtt figyelhettek fel a kölni kvintettre, pedig saját bevallásuk szerint a zenekar története 2003-ig nyúlik vissza, de a basszusgitárost és a dobost csak 2007-ben találták meg, 2009-ig pedig a nem túl acélos „Whisk?!” névre hallgattak. A névváltás után jelent meg négydalos demójuk, a bemutatkozó, kétdalos Golden Roots EP pedig tavaly látott napvilágot, és a demoval egyetemben már egy nagyon ígéretes zenekart mutattak, akik egy év alatt elértek a „forrjanak ki” kritikusi kívánságtól az „írjanak több dalt” óhajig. Ennek lett az eredménye a tízdalos Laviin (észt szó, jelentése: lavina), amelynek kezdő taktusait hallva több zenekar is az ember eszébe juthat, de a Bear vs. Shark, az At the Drive-In, a Hot Cross, a Thursday és Anthony Green hatása nem mászik az ember arcába, csak szépen keverednek egymással egy itt-ott punkos, sok indie rockkal dolgozó, leginkább nagyon dallamos screamónak mondható egyvelegben. Ez alapján egy poposabb Escapado is az eszünkbe juthatna, ám az itt-ott (pl. a nyitó Driftwoodban) felbukkanó, korai Lostprophets-re emlékeztető dallamok, és a Golden Roots-ban, majd később állandóan megjelenő, Thomas Erakot (néha nagyon direkt) idéző gitártémák kellően egyedi ízt kölcsönöznek a fiúknak. A dalok nagyon koncertképesek, tele vannak ragadós sorokkal, tiszta énekkel, lendülettel és olyan apró megoldásokkal, amelyek miatt a gyakran négy perc körüli számok szinte elrepülnek. Ha nem lenne az egész egy alapvetően laza hangulatú, néhol kissé szertelen korong, akár dalonként külön is érdemes lenne kivesézni azt, ahogy egy tonna Fall of Troy hatásból egy poplemezt varázsolnak, de ez itt teljesen felesleges lenne. Ami viszont igazán érdekes, hogy pár éve a Lady Radiator, a Meet Me in St. Louis és a Tubelord is valami ilyesmivel próbálkozott (vagy akár a Tupolev Ghost is az eszünkbe juthat), de ilyen hatásos végeredménnyel nem csak ők, de tán még a Mutiny on the Bounty se tudott előállni, egyedül az A Voice Like Rhetoric-nak sikerült hasonló szintet elérnie öt évvel ezelőtt. Nagyon könnyed, de egy pillanatra sem bugyuta, fogós és szerethető korong a Laviin, ami kárpótolni tud mindenkit a Just Like Vinyl felejthető dalaiért.
Bár év elején biztos voltam benne, hogy a Detention lesz az év legjobb német lemeze, a Laviin dalaival idén egyetlen fritz kiadvány sem tudott versenyezni, és a nemzetközi felhozatal egy igen szép szeletét is maga mögé tudta utasítani. Ha még egy kicsit több egyedi ízt csempésznek a témáikba, a kontinens egyik legjobb zenekara is lehetnek, de addig egy kiadósabb EU-turnét illene leszervezni, hogy felhívják magukra a már rég megérdemelt figyelmet a kiadók és a hallgatóság részéről.
8.5/10
