Pig Destroyer – Prowler in the Yard

Tracklist:

1. Jennifer
2. Cheerleader Corpses
3. Scatology Homework
4. Trojan Whore
5. Ghost Of A Bullet
6. Heart And Crossbones
7. Strangled With A Halo
8. Intimate Slavery
9. Mapplethorpe Grey
10. Evacuating Heaven
11. Tickets To The Car Crash
12. Naked Trees
13. Sheet Metal Girl
14. Preacher Crawling
15. Pornographic Memory
16. Murder Blossom
17. Body Scout
18. Snuff Film At Eleven
19. Hyperviolet
20. Starbelly
21. Junkyard God
22. Piss Angel

Hossz: 36:31

Megjelenés: 2001. július 24.

Kiadó: Relapse

Webcím: Ugrás a weboldalra

Visszatekintésünk következő epizódjában gyorsítunk a tempón. Nem is kicsit. A richmondi Pig Destroyer második albuma - azt hiszem, ezt túlzás nélkül mondhatom - alapjaiban rengette meg a grindcore-t, szó szerint. A 90-es évek vége/2000-es évek eleje amúgy is a műfaj másodvirágzását hozta, ekkor jött ki a Human 2.0, a Murderworks, vagy a Discordance Axis The Inalienable Dreamless-sze, amelyek cikkünk tárgya mellett talán a legnagyobb lökést adták a stílusnak. Ráadásul utóbbi kettő egy teljesen más perspektívából közelített a műfajhoz: a DA egy technikásabb, minden ízében experimentális albumot tett le az asztalra, ami a Pig Destroyerről kevésbé mondható el, de ez semmit sem von le az érdemükből.

A ZENEKAR

A Pig Destroyer 1997-ben alakult, miután Scott Hull gitáros kiszállt az Anal Cuntból (azért a 40 More Reasons to Hate Us-on hallhatjuk keze munkáját), és az Agoraphobic Nosebleed mellett valami komolyabbat is akart csinálni. Ehhez egy másik cybergrind banda, az Enemy Soil énekesét, J. R. Hayes-t és John Evans dobost kereste meg. A banda neve állítólag egy hullámvasút előtti sorban született, mikor a tagok azon agyaltak, hogy mi lehetne a legáltalánosabb név egy grindcore együttesnek. Egy demo után kiadtak egy splitet az Orchiddal, majd kijött a debütalbum, az Explosions in Ward 6. Ez még viszonylag szerényebb sikert aratott, de a 2000-ben kiadott 7″-es EP felkeltette a Relapse érdeklődését, és a Pig Destroyer odaigazolt. Még ebben az évben kijött egy split az Isis-szal, amire három Carcass feldolgozást vettek fel a srácok (az Isis pedig egy Godflesh dalt). 2001-ben John Evans dobos kivált, helyére Brian Harvey érkezett, na de lássuk, miben utazott akkoriban a Relapse!

A KIADÓ

Ugyanabban, mint most. A Relapse kötelékében 2000-ben olyan brigádok sorakoztak, mint a goregrind istenek, a Regurgitate, a Neurosis, vagy épp a már említett Nasum. Elmondható tehát, hogy a kiadó már akkor is az underground lelkes támogatója volt, és már akkor is elég széles skálán mozgott az érdeklődési körük. Érdekesség, hogy a Relapsenek pont 2001 júniusában nyílt meg az első saját lemezboltja, ahol ugye már be lehetett szerezni egy hónappal később a Prowler in the Yardot. Térjünk is át az albumra:

A LEMEZ

Elsőnek talán a lemez témájával érdemes foglalkozni: a PITY egy konceptlemez, ami egy szakítás után lévő férfiről szól, aki leskelődik a volt barátnője után (ez a szövegekből nem derül ki, de a bookletben le van írva emberünk szempontjából az “eltervezés”). Az album egy elég furcsa/ijesztő introval indul, amiben egy géphang olvas be egy, a nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas történetet (az itt szereplő Jennifer amúgy – aki egyben az ex’ is – egy Faust nevű német krautrock csapat hasonló című daláról lett mintázva), majd beindul a gépezet, és nincs megállás. Egy interjúban Scott Hull azt mondta, a Brutal Truth volt nagy hatással rájuk, mert ők írták le a munkamódszereiket, hogy hard rock témákat gyorsítanak fel 200 bpm fölé. Ez a felfogás érződik is a lemezen, a lassabb részek is eléggé hasonlítanak, de a helyenként fellelhető disszonancia és a teljesen spontán, grindcore sémákat nélkülöző (vagy azokat pazarul felhasználó, ld. Pracher Crawling) dalfelépítések miatt nem nevezhető számottevőnek. Az első 18 dalon körülbelül ugyanennyi perc alatt végig is repesztenek a fiúk, de a szigorú tempó és a kissé zajos hangzás ellenére is hatnak a dalok (Strangled with a Halo, Sheet Metal Girl, vagy a kedvencem, a mindössze 16 másodperces Evacuating Heaven).

 

Ezek után belassul az anyag. A Hyperviolet Bryan Harvey dobmunkájáról marad emlékezetes, na meg a végén az egyperces sípolásról. A Starbelly, ez a doomos tétel J. R. sikolyaival pedig talán az egész lemez csúcspontja, kegyetlenül el lett találva, mint ahogy a rövidebb Junkyard God után érkező záróakkord, a megklipesített Piss Angel is, bár a Jennifer történetét befejező monológ utáni 4 percnyi zaj már kicsit sok. Ha már az előbb megemlítettem J. R. Hayes-t, muszáj lesz kiemelnem, mert gyakorlatilag amit lehet, azt kihozza a hangjából (néhol azért rásegítettek egy-egy effekttel). A szövegei erre a teljesítményre még egy lapáttal rátesznek: a főszálon is remek szerzeményeket találunk (a Murder Blossom telitalálat), de a fősodorhoz nem feltétlenül kapcsolódó tételek (Strangled, Intimate Slavery) is megérnek egy misét. Mint ahogy az egész anyag is, mert bár közvetlen hatással nagyon kevés együttesre volt, de a színtérnek egy meghatározó pontjává vált vele a Pig Destroyer – és azok is maradtak.