Húsz éve halott a trend

Tracklist:

pantera 1995

Pár napja a Chelsea Grin új száma kapcsán már felemlegettük, viszont most bővebben is szót kell ejtenünk egy lemezről, amely az egyetemes metáltörténelem összes remekműve közül is az egyik legkiemelkedőbb, és történetesen éppen tegnap húsz éve jelent meg az Egyesült Államokban. Egy olyan korszakban, amit széles körben a metál legsötétebb órájaként tartanak számon; amikor a mainstream média vagy ignorálta a műfajt, vagy minél inkább a föld alá igyekezett visszaszorítani; amikor a korábban példaképként tetszelgő zenekarok is sorra fordultak más, fogyasztóbarátabb irányokba, és a fáklyát csak néhány kivételes csapat vitte tovább. E csapatok között pedig ott volt az, amelyik egyszerre tartotta azt a bizonyos fáklyát a legmagasabbra és egyben ért el a saját alkotói csúcspontjára is, amikor 1996. május 7-én kiadta azt a lemezt, amelyik az atmoszféra és a zenei eszköztár irányaiból nézve egyszerre az életműve (de talán az egész korszak) legsötétebbje és legszínesebbje is. Igen, a Panteráról és a The Great Southern Trendkillről van szó.

Ez volt az a lemez, amelyen a pokol cowboyai a legbátrabban nyúltak a saját hangzásukhoz, és a leginkább kitolták annak határait, minden lehetséges irányba. Noha a Pantera szellemiségétől mindig is a lehető legtávolabb állt a finomkodás, mégis soha semelyik másik anyagukon nem merészkedtek olyan szélsőséges terepekre, mint itt – ezek a szélsőségek pedig rögtön a lemez elindításakor a hallgató arcába csapnak. A The Great Southern Trendkill címadó dalának ajtóstól a házba rontó felütése alighanem minden idők egyik legelsöprőbb lemeznyitánya, a légkalapács módjára aprító téma helyből kiüti az embert. Utána persze hamar előkerülnek a bandára jellemző kimértebb témák is, de a dal még a lassabb, leereszkedő, elhalkuló zárórészre sem veszít semmit a vehemenciájából. Mint ahogy néhány pillanatot kivéve az egész album sem – ehhez pedig Dimebag Darrell, Vinnie Paul és Rex Brown közhelyesen tökéletes összjátékán túlmenően az is nagyban hozzájárul, hogy a Trendkillnek még mai füllel és mércével is minden idők legjobban belőtt hangzású metállemezeinek a dobogóján a helye. Mindennek a tetejébe pedig ott van még Philip Anselmo is, aki szövegeiben a nyitány “kotródjatok, mi itt most odabaszunk”-mentalitásától a világgal szembeni megvetésen és a szuicid témákon keresztül egészen a konkrét világvégéig is eljut, mindezt végig a tőle megszokott baromi szuggesztív előadásmóddal, amihez a lemez több dalában még Seth Putnam néhai Anal Cunt-frontember háttéracsarkodása is hozzátesz egy lapáttal.

De a Trendkill nem csak az extrém és a brutalitás irányában vitte a legmesszebbre a Pantera hangzását, hanem drámaiságéban is. A Cemetery Gates és a Hollow óta tudtuk, hogy a zenekartól a képletesebb torokszorítás sem állt távol, ennek pedig szintén a ’96-os remeken hangzik fel a két csúcspontja. Az első a zenekar történetének egyetlen teljesen akusztikus balladája, az egy szál gitárral is hátborzongató Suicide Note, pt. 1 (ami után egyébként a második rész berontása talán még az album nyitásánál is nagyobbat szakít…), a másik pedig a Dimebag Darrell teljes életművének a koronájaként tündöklő Floods. A hétperces eposz egy, a világot bekebelező özönvíz témája köré épül, ami a dalszövegtől a bevágott esőzajokon át magukig a zenei alapokig minden lehetséges szinten átjárja a dalt, a csúcspont pedig az a féltávnál elővezetett szólócsoda, amire már tényleg nem elengendőek a szavak. Soha ember kezében nem sírt úgy gitár, mint Dime-nak ebben a bő egy percben – hogy a levezetéseként felhangzó másik, gyásszal átitatott mestermunkájáról már ne is beszéljünk.

Jó néhány dalt ki lehetne még emelni a lemezről, az irtózatosan tuskó alapriffel bíró War Nerve-től kezdve egészen az albumot záró, a csapat életművében példátlanul mélyre hangolva pusztító és egyazon főtémára épülő The Underground in America/Sandblasted Skin párosig, de a szavak szaporítása helyett inkább hallgassuk is végig a lemezt. Minden idők egyik legmonumentálisabb bandájának a legmonumentálisabb lemezét.