Elveszett Lemezek #15: Buried Inside

Tracklist:

I. Prologue (0:23)
II. Racking the Skulls of American Golgotha (7:11)
III. Clockwork (Birth of the Chronophile) (4:44)
IV. Progress is Dead & Death is Progress (2:13)
V. The Fallacy of Wildlife Conversation (5:13)
VI. Kroc of Shit (3:36)
VII. Terrortourismology (6:59)
VIII. Epilogue (1:48)

Hossz: 32:07

Megjelenés: 2001. szeptember 1.

Kiadó: Cyclop Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

Azt hiszem, a kultikus státusz elérésének kulcsfontosságú összetevője a távolság, hiszen amit nem ismerhetünk meg teljes valójában, azt képzettársításainkkal igyekszünk magyarázni a józan ész szabályai szerint. Távolságból pedig az ottawai Buried Inside-nak épp elég jutott ki fennállásának tizenhárom évében, hiszen a kanadai színtér időjárásfüggő zártsága, a tagok emberi távolságtartása, valamint az ismeretlenség okozta kiszolgáltatottság együttesen eredményezték azt, hogy a banda egyszerre sugározott magából tekintélyt parancsoló tudást és bölcsességet, valamint taszító mizantrópiát. Hozzáállásuk pedig mit sem változott az évek során: inkább saját maguk csömörlöttek meg mindabban a miliőben, amit saját maguknak állítottak fel, mert az egyre nagyobb ismertség, valamint az ehhez tartozó elvárások nem fértek össze azzal a DIY-nemtörődömséggel, ami végül a zenekar vesztét is okozta.

Persze ez a spontaneitás a banda első két nagylemezén – amelyek lényegében megalapozták a Chronoclast áttörését –, tökéletesen működött, elvégre a zenekar saját evolúciója is azon az öntörvényűségen alapult, ami egyszerre kapcsolta össze a banda négy nagylemezét. Ez pedig nem csupán a zenei oldal változásában volt tetten érhető, hanem a dalszövegek folyamatos megkomolyodásában, már-már oktatói magaslatú igényességében is, ami kétségkívül egyedülálló karaktert kölcsönzött a zenekarnak. És ilyen szempontból ezért szerencsés az, hogy szeptemberben “tinédzserkorba” lép a Buried Inside leginkább átmeneti kiadványa, hiszen a dalcsokor épp annyira közelíthető meg a karakterfejlődés szempontjából, amennyire vissza is tekinthetünk rá a Chronoclast beható ismeretén keresztül. És ha úgy tetszik, mindkét szempontot érdemes szem előtt tartani, hiszen a Suspect Symmetry nemcsak a banda kakukktojása, hanem a színtér egyértelmű metalcore-átjárója a screamo és a sludge között, és talán épp ez okozza a megítélés nehézségeit is.

A PROLÓGUS

A zenekar 1997-ben alakult Ottawában, többnyire baráti indíttatásból, a cél pedig az volt, hogy a helyi hardcore/punk színtéren belül a Buried Inside lehessen az első screamo-banda, mivel a színtér DIY-mozgalmában ez épp annyira volt hiánypótló gesztus, amennyire arculatot is kölcsönzött volna a friss zenekarnak. Persze ez ebben az értelemben nem valósult meg, ugyanis a kaotikus és disszonáns screamo-elemek előszeretettel vegyültek első dalaikban olyan elsővonalas metalcore-elemekkel, amelyek az Acme, a Converge, vagy épp a helyi félisten Union of Uranus hatásairól tettek tanúbizonyságot. A srácok ekkoriban csak kisebb turnékat vállaltak be, nagyobb körökre nem volt lehetőségük, már csak azért sem, mert hanghordozójuk sem volt. Ez egészen 1999-ig váratott magára: ekkor jelent meg bemutatkozó nagylemezük, az In and of the Self, amelynek belső indíttatása nem a közönséggel szembeni megfelelés, hanem egy házi feladat volt. Bár ez elsőre elég blőd dolognak hangzik, valóban erről volt szó, mivel a zenekar gitárosa, Andrew Tweety a hangmérnöki iskolájában ezt a lemezt szánta vizsgafeladatnak: és bár e nélkül is meglett volna a hivatását igazoló okmánya, úgy gondolta, célszerűbb saját produktummal bemutatkozni ahelyett, hogy kapott feladattal bajlódott volna. A zenekar eleinte nem is akarta terjeszteni a hét dalos kiadványt, igazából csak a barátaik között osztogatták fű alatt, hiszen a srácok haveri bandáiból szinte mindenki közreműködött az egyes dalokban, amelyek többnyire még screamo-hatásokat viseltek magukon. Legyen szó csordavokálokról, vendégéneklésről vagy zongorázásról, aki számított a Buried Inside-nak, az helyet kapott a lemezen. Mindettől függetlenül a blues, hip-hop és country körökben mára Amerika-szerte elismert producer, Jason Jaknunas (NiLLa, Al Wood, Souljazz Orchestra) által kiegyengetett anyagot az egyik tag eljuttatta az 1997-ben alapított New York-i Matlock Recordsnak, így az első kiadványaik egyike lehetett az általuk terjesztett dalcsokor. 

A KIADÓ

Ugyanakkor a kapcsolat nem volt gyümölcsöző, és nem is feltétlenül lehetett volna az, hiszen a srácokat sem érdekelte különösebben a terjesztés problémája, ők szívük szerint legfeljebb osztogatták volna az anyagot ahelyett, hogy a szerződésben foglaltak szerint pénzt kellett érte kérniük, ám a promóciós lefedettség elégtelenségének okán az együttműködés nem is tartott tovább ennél a dalcsokornál. Ennek persze más oka is volt, nevezetesen a kanadai Cyclop Media megalakulása, ami az eredeti koncepció szerint arra volt hivatott, hogy a helyi színtér előadóit támogathassa akár kiadás, akár koncertek terén. Egy komplett menedzsment állt tehát a banda rendelkezésére (ahogy nálunk a BPRNR látott el hasonló feladatkört), így a még mindig kevés koncertlehetőséggel rendelkező zenekar kapva-kapott az alkalmon, hogy egy új, bimbózó kezdeményezéshez csatlakozhat. Így lehetett a 2001-es Suspect Symmetry a kiadó második kiadványa, amely már mind grafikai külcsínét, mind hangszerelését, mind hangzását tekintve egy új szintet jelentett az In and of the Selfhez képest. Bár a felvétel ismét a Raven St. Studios falain belül zajlott (ez a felszerelés a Chronoclasthoz már nem bizonyult kielégítőnek, és utána sem tértek vissza ide), a végeredmény mégis sokkal meggyőzőbb, tisztább volt már csak a dalok minőségi fejlődésének köszönhetően is, és a Cyclop Media jóvoltából az anyag Európában is megjelenhetett bakeliten a német Reach With Protest (Raein, June Paik, Loma Prieta) gondozásában, szempontként kezelve a srácok screamo-gyökereit, amelyeket az új felvételen többnyire már nagyítóval kellett keresni.

BÖLCSÉSZ-METALCORE

A kiadványt pedig célszerű párhuzamba állítani a két év múlva megjelenő Burst-nagylemezzel, a Relapse-debüt Prey On Life-fal, amely hasonlóképp kapcsolóelemi funkciókörben tetszeleg máig a szintén feloszlott svéd zenekar életművében. A dalcsokor ugyanis markáns és sajátos átmenetet biztosít a korai éra zajos és dühös, crusty-elemektől sem idegen hardcore/metal-hangzása, és a későbbi, jóval epikusabb és sokrétűbb kiforrás között. A Prey On Life kulcsmotívuma a hangulati, valamint zenei előre- és visszautalás, ami a Suspect Symmetryben is megjelenik, hiszen egyes akkordok, ereszkedések és témák később visszaköszönnek majd a Chronoclast kapcsán is, ám erre a dalok kivesézése során térnék vissza. A különbség a zenei összhatás mellett annyi, hogy a Prey On Life ezt a kohéziót a lemezen belül mozgatja, ám mindkét bandát összeköti a dalszövegek érett intertextualitása, amit egy markáns, jellegzetes, ám sajátosan átmeneti zenei közeg fogad be magába. Hiszen ahogy a Suspect Symmetry disszonanciája egy olyan összefüggő és szerves egységet alkotó, lemezen belül is előre-hátramozgó zenei elemekkel telített lemezen teljesedett ki, mint a Chronoclast, addig a Burst a Prey On Life példáján merte egészen addig feszegetni tulajdon határait, amíg előbb az Origón a meglévő paneleket illesztették össze egy új arányban, kikacsintgatva a progresszív rockzene egyes elemei felé, amit a Lazarus Bird koronázott meg, hiszen a banda hattyúdala egyben a Burst életművének legösszetettebb kiadványa is lett, ám ennek érettségét a Prey On Life merőben nyitott, érett és gondolkodásra serkentő összhatása biztosította. 

A DALOK

És az album nem csupán az eddig sejtetett összekötő szerepköre miatt érdekes, hanem azért is, mivel tulajdon metalcore-elemeit a két évvel korábbi debüt kilencvenes évekből táplálkozó panelei helyett olyan kaotikus benyomást keltő, feszült és disszonáns betétekre cserélte, amely többek között a korai Darkest Hourre, az Unearth-re és az As I Lay Dyingra is jellemző volt, igaz, többnyire más zenei közegbe ágyazva. Ugyanis a Buried Inside-nál kiemelt összetevővé váltak a kiábrándult dallamívek és aláfestő akkordok, amelyek változatos dobtémák és svédelt ihletésű csontdallamok mellett kelhetnek szárnyra, megtartva a debüt converge-iánus hangszíneit és kitartásait. Mondjuk ki: magvában a Suspect Symmetry kísérleti hangvételében és fojtogató légkörében kell keresni a Chronoclast alapjait, hiszen az akkordok közötti lépkedések, a vissza-visszatérő hangulatfokozások, a sokszínű hangszerelés, ami a bemutatkozó dalcsokor zongorabetétjét megörökölve a magyar származású Mark Molnar jóvoltából csellós és hegedűs aláfestéssel is gazdagodott, mind-mind biztosították azt a zenei elrugaszkodást, ami négy év múlva meghozhatta a nemzetközi elismertséget az akkor már Matt Bayles oldalán ténykedő zenekarnak. A zenei eltolódásnak – amiben azért helyenként megmaradtak a screamo-hangulatfokozásai: ilyen a Progress is Dead & Death is Progress, ezt örökölte tovább a Time as Imperialism – persze a dalszövegek terén is meglett a maga foganatja, ugyanis ahogy a Chronoclast az idő problémáinak rendeli alá tulajdon dalait, megvizsgálva azt több szempontból és filozófiai iskola felől, úgy a Suspect Symmetry lényegében ezt előlegezi meg társadalomtörténeti, -tudományi, valamint politikai felhangú kinyilatkoztatásokkal is. A booklet felépítése ilyen szempontból külön szerencsés, hiszen a dalszövegek alatt egy-egy kapcsolódó idézetet találunk, amelyek nemcsak kontextust biztosítanak a szövegnek, hanem lehetővé teszik azok kiteljesedését, továbbgondolását is. Technika és civilizáció, emberi természet és eredendő bűn, fogyasztói társadalom és kizsákmányolás, a lét korlátai és a halál szerepe mind helyet kapnak a szövegekben, amiket többek között Neil Postman, Lewis Mumford, John Livingston, Stephen Jay Gould és Albert Einstein gondolatai fognak közre. Külön érdekesség a Kroc of Shit című szerzemény, ami a McDonalds ellen szólal fel igen markánsan és határozottan (Ray Kroc alapította az étteremhálózatot), zeneileg pedig tartalmazza a Chronoclast egyik legizgalmasabb témájának magvát, ami igazán kibontakozni csak a következő nagylemezen tudott, és a Clockwork (Birth of the Chronophile) is gyakorlatilag az ars poeticáját nyújtja mindannak, amire a Buried Inside eleve elrendeltetett. 

EPILÓGUS

A megjelenést követően a banda hírneve elkezdhetett terjedni az államokban, valamint Európában is: ez épp elég volt ahhoz, hogy a zenekar többek között az EyeHateGoddal is megoszthassa a színpadot, ám a következő négy év nem csupán koncertekből állt, hanem a magánéleti és munkahelyi problémák megoldásában is. Már ekkor jelentkezett ugyanis az a ráutaltság, aminek értelmében a banda egyszerűen nem ért rá új dalokat írni, mert az önfenntartáshoz mindenkinek túl sokat kellett dolgoznia. A zenekarban ketten hangmérnökként, mások videotékásként, grafikusként vagy gyári munkásként helyezkedtek el, így nehezebb volt összehangolni a teendőket. És amíg ez a négy év eredendően jól hatott a Chronoclast egységességére, addig az azt követő népszerűséggel a banda nem tudott mit kezdeni: interjúik távolságtartó mivolta mellett pedig idővel megjelent egyfajta keserűség is, majd a Spoils of Failure is közel kétéves csúszást követően jelenhetett meg, ám a kiadvány felemás visszhangra lelt. Idő közben a basszusgitáros Steve Martin projektje, a Lovitt Recordsnál ténykedő The Grey is lehúzta a rolót, a Skullflower pedig eleve nem élt meg egy lemeznél többet, ahogy a párhuzamosan működtetett projektek többsége is így végezte, így a negyedik nagylemezt amerikai és európai turnék követték – ekkor már eljátszottak a srácok a gondolattal, hogy ennél több talán nincs már a bandában, így a következő év elején még tartottak egy kisebb búcsúturnét, valamint egy ottawai hazai búcsúkoncertet, és a Buried Inside azóta lassan el is foglalja kultikus státuszát, köszönhetően annak a ködös, ám kérlelhetetlenül értelmes és értékes miliőnek, ami körbelengte a banda minden mizantróp, megfáradt és lehetőségre szomjas megnyilvánulását.