Elveszett Lemezek #10: Every Time I Die

Tracklist:

1. Emergency Broadcast Syndrome
2. Jimmy Tango's Method
3. Here's Lookin' at You
4. Punch-Drunk Punk Rock Romance
5. Enter Without Knocking and Notify the Police
6. The Logic of Crocodiles
7. Pincushion
8. Nothing Dreadful Ever Happens
9. California, Gracefully
10. Shallow Water Blackout

Hossz: 32:22

Megjelenés: 2001. augusztus 14.

Kiadó: Ferret Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ismertségi csúcshoz érkezett a rovat, a sok elveszett lemez és alig ismert zenekar közül ugyanis jócskán kiemelkedik az Every Time I Die legénysége, elvégre az évek alatt szépen felküzdötték magukat a metalcore legnépszerűbb nevei közé. Legutolsó három lemezük elismerésre méltóan teljesített az eladások terén is, és több, mint százezer rajongója van a még mindig aktív bandának. Ez viszont nem volt mindig így, és igen sokat köszönhet a zenekar annak, hogy nem maradtak bemutatkozó nagylemezük, a Last Night in Town vonalán – pedig ha végignézünk életművükön, akkor a Hot Damn! által beárnyékolt album az, ami miatt igazán érdemes rájuk emlékezni.

Persze van abban valami gusztustalan sznobizmus, mikor állandóan egy-egy banda első lemezét emeli ki az ember csúcspontként, de azért vannak bőven olyan zenekarok, ahol az ilyen kijelentések nem pusztán a színtérpontokért történnek, hanem azért, mert a zenekar később elvesztett, vagy elhagyott valami olyat, ami korai éveiben még megvolt. Állandó vitatéma ez elég sok metalcore bandánál: mindig lesznek, akik szerint Minakakis és a Calculating Infinity felülmúlhatatlan a TDEP életműben, és kiadhat a Darkest Hour még hét albumot, akkor is a Mark of the Judas lesz a magnum opus, és néhol talán igazat is lehet adni az ilyen megjegyzéseknek, bár a legtöbb banda elsőre nem érzett rá a dolgok ízére (ld. Trivium, Eighteen Visions, Killswitch Engage, stb.). Az Every Time I Die viszont egyből tudta, hogy mit és hogyan kell csinálnia.

1998-ban egy testvérpár (az énekes Keith és a gitáros Jordan Buckley) alapította meg az azóta is szünet nélkül üzemelő zenekart, és Andy Williams gitáros hozzáadásával létre is jött a banda magját már tizenhárom éve alkotó trió. Miután megtalálták maguk mellé az évek alatt folyamatosan cserélődő ritmusszekciót, megszületett a Burial Plot Bidding War EP, ami már egyből kiadónál jött ki: 2000-ben a Goodfellow adta ki, 2003-ban pedig az Undecided hozta ki újra egy sokkal pózerebb borítóval (persze 2003-ra már a banda is sokkal “menőbb” lett). Egy basszercsere után pedig jöhetett is 2001-ben a bemutatkozó nagylemez, ami már az addigra felfutott Ferretnél jelent meg, akik épp igen jó évet írtak, hiszen abban az évben olyan albumok jelentek meg, mint a már emlegetett Skycamefalling nagylemez, vagy épp a debütáló From Autumn to Ashes. A Last Night in Town viszont ezzel a két albummal szemben egy igen sikeres és hosszútávú együttműködés kezdete volt, mely további három nagylemezt, klipeket, turnékat eredményezett.

Ahhoz képest, hogy most mi az Every Time I Die, annyira talán nem is meghökkentő a 2001-es változatuk, hiszen a New Junk Aesthetic kicsit megpróbált visszatérni a gyökereikhez (ami alatt ők persze látványosan nem a legelső lemezt értették, hanem a Hot Damn! dalait), iszonyatosan felemás végeredménnyel: az album olyan lett, mint valami béna próbálkozás a lemezen amúgy sem túl acélos Chariot lemásolására, miközben teljesen inkonzekvensen maradtak meg az 2003-tól 2007-ig egyre dominánsabbá váló southern és blues elemek. Gyakorlatilag a tökéletes bizonyíték az az album arra, hogy nyolc év után mennyire nehéz visszakerülni a nyeregbe, elvégre a banda korábban nem ezekben a fületlen-farkatlan metalcore dalocskákban utazott, hanem korának egyik legjobb mathcore brigádja volt. Igen-igen, amíg manapság a banda technikai színvonalát egy legyintéssel el lehet intézni, addig az ezredforduló táján egészen magas színvonalon űzték a Botch-féle ipart a buffalói fiúk, tördelt és összetett témáiknak kevés párja akatt szerte a színtéren. A hatásokról sokat lehetne beszélni, bár egy dolog elég egyértelmű: a legmeghatározóbb az ezredforduló előtti évek mathcore hulláma volt. Olyan bandákra érdemes gondolni, mint az elsőlemezes Dillinger Escape Plan, a korai Cave In, a Botch, a Deadguy, és az ex-Deadguyos Kiss It Goodbye, a Drowningman, vagy épp a szintén New York államból származó Candiria, illetve Buffalo miatt azért kötelező felvetődnie olyan neveknek, mint a Snapcase vagy például Scott Vogel egyik Terror előtti bandája, a Buried Alive.

„I hate this city” – nagy divat volt régebben filmidézetekkel kezdeni és/vagy teletömni egy lemezt (elég csak a Falling Cycle-re, a Red Roses for a Blue Lady-re, vagy az Eighteen Visions alapművére, a Vanity-re gondolni), és itt bizony ismét kultikus alkotásba sikerült belenyúlniuk a fiúknak, ez a mondat ugyanis Gwyneth Paltrow akkor még élettel teli ajkait hagyta el minden idők valószínűleg legjobb sorozatgyilkos témájú filmjében, a Hetedikben. A dal pedig úgy folytatódik, ahogy kell: egy gyönyörű, emészthető káoszba csap át, amiben ugyan ott van a „matek metal” széttörtsége, de a dal mégsem esik szét öncélú ritmizálásokra, a bandában már ekkor is volt egy kis „kommerszség”, egy kis Miss Machine. A máig remek szövegeket író Keith tiszta éneket is vitt a nótába (némi Glassjaw hatást is érezni az „Am I coming through at all?” sorban), ami tovább oldja a dal „Dillingerségét”. Mikor először hallottam a lemezt, a második dalnál már el is könyveltem, hogy mennyire zeneközpontú, technika-orientált az egész, de a szövegek olvasása teljesen mást mutatott, ez ugyanis azon kevés lemezek egyike, ahol igen magas instrumentális színvonal mellé szenvedély és érzelmes szövegek társulnak: „If you don’t wake up, I’ll have to stop kissing you”, vagy „They’ll know you’re mine by the fingerprints on your throat”. Keith sorai a Red Roses for a Blue Lady, vagy épp a Remembering Never szerelem-gyilkosság témakörét idézik, a Here’s Lookin’ at You pedig ezt emeli az utalások szintjére hollywoodi szövegvilágával: Jimmy Stewart, James Dean, Frank Sinatra, Marilyn Monroe és Audrey Hepburn is felbukkannak a kiváló váltásokkal, lassulásokkal, dallamokkal bíró dalban.

Úgy általában az egyik legnagyobb erénye a bandának az, ahogy a technikás tördeléseket félre tudják állítani időről időre, a tempót váltogatják, a hangulatot fokozzák: valahol továbbfejtéttek a Calculating Infinity-t egy olyan irányba, ahol a kicsit emózós dalszövegek, és a könnyebb emészthetőség dominál. Mintha ez lenne a hiányzó láncszem a Calculating’ és a Miss Machine közt, csak sokkal jobb szövegekkel és egy Dimitrinél sokoldalúbb énekessel: „You said my heart sounded like a payphone in the rain / distorted, distant, scrambled and desperate” üvölti Keith a Punch Drunk Punk Rock Romance-ban a nyitó dal témáját tovább fejtegetve, mielőtt belekezdene két szenvedélyes, beszélt sorba. Gyakorlatilag ez is egy olyan dal, aminek minden második sorát lehetne idézni, kiváló tananyag azoknak a kis Tumblr-lovagoknak, akik számára a Touché Amoré találta fel a jó dalszövegeket. A második percben egészen döbbenetes, ahogy szétesik a dal egy zajos masszává, majd újra összeáll, és kíméletlenül üt, vág, változik másodpercről másodpercre, hogy a végén az addigi üvöltés-beszéd duett mellé énektémák is érkezzenek, bizonyítva ezzel Keith zsenijét (a dalba besegít amúgy Howard Jones is, aki akkor még a kiadótárs Blood Has Been Shed énekese volt, és akitől még nagyon messze voltak a Killswitch-es idők). A befejezés pedig felteszi a koronát 2001 egyik legjobb dalára: „Now every electric star hums like a Telecaster / How punk rock is that? / You’re so oblivious / Baby, you’re my oblivion”. Négy és fél perc mennyei zaj.

Ez után kellett is a pihenés és az átvezetés, a kétperces Enter Without Knocking and Notitfy the Police instrumentális, Rush-t idézően tekergő pillanatai pedig tökéletesek is erre, kellőképp felcsigázzák az embert a lemez legcinikusabb, és talán legtöményebb perceire: a Logic of Crocodiles olyan kíméletlenül megy át az emberen, mint egy későbbi ETID szám sem. A Pincushion sem lassít, elképesztően tömény a dal első fele, ezért is esik olyan jól a kézifék behúzása és a tiszta ének előkapása, elvégre nem csak az számít géniusznak, aki átlátja a káoszt, hanem az is, aki meg tudja szüntetni – és létre tudja hozni újból. A breakdownokkal való bánásmódjuk pedig olyan, hogy ha ez 2011-ben jön ki, akkor világmegváltó lemezről beszélnénk a tufaparádé bandák közt, hiszen ez a banda képes húzni az embert, csalogatni, hogy aztán annyi breakdownt süssön el, amennyit nem szégyel, és közben az ember egy pillanatra se érzi Emmure koncerten magát. A Nothing Dreadful Ever Happens-ben a zongorás lassulás, és az „I didn’t survive the crash” ismételgetését talán nem is maga a dal, és az azt megelőző illetve követő bedurvulás emeli ki, hanem az előző hét dal: kiemelik egymást az ilyen pillanatok köszönhetően a tűéles kontrasztoknak. Egy nagyon bölcs döntéssel az album nem lassít le a végére, és a California GracefullyShallow Water Blackout inkább kizajongja magát a füleinkből, mintsem hogy elvegye a lemez élét – szerencsére ezeket már három perc alatt tartották, így unalmassá, egyhangúvá sem válik a finis.

Hogy mi történt ezután? Beindult a banda. A két évvel későbbi folytatás, a Hot Damn! már számottevő eladásokat is produkált, valamint felvillantotta a később a Gutter Phenomenon, majd a Big Dirty-n dominánssá váló southern és „badass” elemeket (utána a Last Night in Town 2004-es újrakiadásának borítója se volt piskóta). A Hot Damn! még egy elég erős lemez volt, de elindultak vele egy jóval könnyedebb vonal irányába, Keith rájött, hogy nagyon tud énekelni, és hogy jól áll neki a flanneling, így később már a He Is Legend és a Maylene and the Sons of Disaster lettek a kollégáik, nem pedig a Dillinger Escape Plan. Hogy ez mennyiben baj?  A Gutter Phenomenon még csak közepes lett (felbukkant amúgy rajta Gerard Way és Daryl Palumbo is, a My Chemical Romance és a Glassjaw énekesei), a Big Dirty (erre Dallas Green tévedt fel) viszont már teljesen felejthető lett, hiszen a He Is Legend mindvégig sokkal jobb dalokat írt, a Maylene’-ben meg több volt a traktorszag. Utóbbival kapcsolatban kifejezetten kínos volt, hogy a netszerte alávaló ETID másolatnak kikiáltott porn’n roll Fight Paris mintha visszahatott volna Keithékre, és a Big Dirty minden addiginál több rock’n roll klisétől szenvedett. Érezték ők is, hogy talán nem kígyóbőr kabátokban a helyük, mert a végén még úgy végzik, mint Nicolas Cage, de visszadurvulások a tavalyelőtti New Junk Aestheticen végképp eltemette őket, néhol olyanok voltak, mint akik a Chariotot nyúlják, néhol meg Keith azt hitte, hogy ő Neil Fallon. Jelenleg a banda új lemezén dolgozik, miközben Keith (és Josh, az aktuális basszer, aki a turnézenészekkel együtt már a nyolcadik a bandában) a Damned Things élén és Scott Ian félisten oldalán némi tényleg tökös rock’n rollt is kiadott. Nincs sok reményünk a bandával kapcsolatban, de történnek csodák, ellenben a Last Night in Town már csak amiatt is megérdemli a próbálkozásokat, hogy tíz éves, és ez minimálisan sem érződik rajta.