Mi is az a djent?

Mikor a metalcore második hulláma is éppen a szárnyait bontogatta, fű alatt megkezdődött egy olyan hangzás kiépítése, ami az utóbbi években ért célba és napjainkban érezzük igazán a súlyát, pedig ismerjük már elég régóta. Sokan sokféle zenekarra hivatkoznak, de egy pont biztos, egy komponens mindig közös: a Meshuggah. 2002/2003-tól fogva folyamatosan érlelve, csiszolva, többszöri újragondolás után megérkeztek azok a produkciók, melyek könyörtelenül sodornak el, vagy épp vonnak be minden egyéb kortárs metal ágazatot, miközben kézenfogva egyesülnek a djent zászlaja alatt.

DJENT IS NOT A GENRE! IT’S A DJENRE!

A djent (kiejtés szerint a ‘d’ néma marad, tehát: dzsent) szó legelőször a Meshuggah fórumán bukkant fel, és az érintett zenészek emlékei alapján Fredrik Thordendal használta kezdetben egyéni, újító hangzásának magyarázatához. Vagyis ez szimplán csak egy hangutánzó szó volt, és a mágikus Meshu’ akkordokat próbálta/próbálták imitálni vele. A szóban forgó akkord azért számított forradalminak, mert metalos körökben az általánosan 2-3 hang lefogásával megszólaltatott normál ‘power chord’-ot továbbgondolva, egy negyedik hang bevonásával sikerült elérni a jóval súlyosabb, agresszívebb ‘djenty‘ hangzást (példa a képen), mellyel mára több banda is dolgozik.

A szó életre keltésében viszont már egy maroknyi tehetséges fiatal játszik óriási szerepet, közülük Misha Mansoor (Periphery) szerint a Meshuggah második stúdióalbumán hallható Soul Burnt lehet tekinteni az egész hangzás alfájának, vagyis ahonnan minden eredeztethető. Kezdetben csak poénból azonosították a komplett hangzást ezzel a szóval, aztán később villámgyorsan terjedt el a fórumokon, mígnem levakarhatatlanul ragadt rájuk. Természetesen abszolút jogosan lehet hőbörögni az elnevezés kapcsán, mivel ez egy fiktív, azelőtt sosem használt stílusnév, de kérdés, érdemes-e mereven hozzáállni? Ahogy azt éppen tapasztaljuk ez egy kétélű dolog: elvi síkon lényegesen megkönnyítené mindenki dolgát, ha a “Meshuggah keretei közé zárt technikás progresszív metal” helyett 5 betűvel is körbe lehetne írni egy egész kommunát, de pont itt mutatkozik meg a hátulütője. Szimplán ritmusábatört zenék besorolása egyáltalán nem indokolt, a djenttel ugyanis nem egy olyan hordó van felcímkézve, ahová bedobálhatjuk az összes újkeletű technikás zenét. A terminus 100%-os jogosságához az egyértelmű stílusjegyeket saját magán kell viselnie és nem csak hatásként felmutatni, esetleg távolabbi rokonságot ápolni, valamint a dalok vázának meghatározó részét köteles alkotnia. Ezek fényében vigyázni kell a szó használatával, akármennyire divatos most mindenre ezt aggatni.

2 ORSZÁG ~ 1 SZÍNTÉR

Régebben hacsak valaki nem volt multiinstrumentalista, segítség híján gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnt komplett zenekari ötletek megvalósítása, aztán beköszöntött a Pro Tools/Cubase korszak, és a vállalkozó szelleműek saját otthonukban kedvükre bontakozhattak ki és alakíthattak “egyszemélyes zenekart”, bármiféle kompromisszumot nélkülözve. Ugyanígy a fejlődő technika és az internet tette lehetővé, hogy kilóméterek százai/ezrei váljanak semmissé ha például jammelésről vagy a megfelelő zenésztárs kereséséről van szó, és bár kevesen gondolnák, de a djent-mozgalom legmeghatározóbb alakjai egyetlen nagy online közösségből nőttek ki, és ezen internetes színtér keretein belül a földrajzi korlátokat ledöntve formálták saját, valamint egymás hangzását is. A már fentebb említett Meshuggah-fórumot lehet tekinteni kiindulópontnak, majd a kapcsolatok felvétele után különböző csatornákon keresztül megkezdődtek a gitáros videócserék, tanácskozások, tippek beállításokról és hangzásokról, egymást kölcsönösen húzva és fejlesztve. Egy példát említve: Misha Mansoor és a Fellsilent gitárosai (lent a képen) csak ez év elején találkoztak élőben a közös turné alkalmával, de azelőtt napi szinten álltak online kapcsolatban éveken keresztül biztosítva, hogy a saját hangok keresése ne a megszokott úton lemezről lemezre, csupán szobaprojectek formájában mehessen végbe.
Természetesen az említett három emberrel nem teljes a “csapat”, ezért röviden, pár sorban ismerkedjünk meg a zenészekkel, akiknek kollaborációja nélkül egész biztosan nem itt tartana a – már ha egyáltalán lenne – djent láz: amerikai részről Misha Mansoor az egyik főszereplő, és ő a Periphery debütálását megelőzően már viszonylag sokat hallatott magáról, még ha ahhoz kicsivel nyitottabb szemmel is kellett járni. Árulkodó többek között a Soundclickes és MySpace-es felülete, ezeken Bulb név alatt számos ötletet, dalt osztott meg körvonalazván a bemutatkozó lemezt. 14 évesen kezdett ismerkedni a hangszerekkel, de csak az egyetem után “kötelezte el” magát, és fiatalabb korától rengeteg hatás érte a Meshuggah-n kívül: a Deftonestól kezdve a Sikthen, az Opethen és a Between The Buried And Me-n át Devin Townsenddel korántsem bezárólag. Nem túl messze lakott tőle Tosin Abasi, az Animals As Leaders zenei agya, és egy ideje a modernkori gitárosok egyik legnagyobb példaképe. Tosin a kakukktojás olyan szempontból, hogy már a Refluxban szerzett zenekari tapasztalatokat, majd annak feloszlását követően a Prosthetic Recordstól (anno maga a banda is ide szerződött) felkérték egy instrumentális szóló album elkészítésére. Erre azonban még nem érezte elég inspriráltnak magát, helyette beiratkozott az Atlanta Institute Of Music zeneiskolába, és az ott szerzett ismereteknek köszönhetően a Dream Theater és Rush hatásokon kívül jazzes ízeket is lehet érezni a 2009-es nagylemezen. Idő közben olyan szoros barátság alakult ki Mishaval, hogy Mr. Mansoor a lemez producelése mellett riffekkel, dobsávokkal és szólórészletekkel járult hozzá Tosin amúgy is kiugró teljesítményéhez.
Most ugorjunk át Európába, egész pontosan az Egyesült Királyságba: Paul Ortiz 4-5 éves korától foglalkozik zenével, eleinte csak billentyűn, majd 17 éves korától fogva gitáron is művelte magát. Mindig nagyon szerette a sci-fi regényeket és filmeket méghozzá olyannyira, hogy elmondható – nem csupán zenei hatások formálták muzikális felépülését. Első kézzel fogható munkája Chimp Spanner név alatt 2004-ben jelent meg saját kiadásban, és lehetett rajta hallani a kitűzött irányt, mégis a 2009-es lemezen sikerült azt kellő hatásfokon elővezetni. Alapvetően lassú dalírónak tartja magát, de a két anyag között eltelt évek számát az egyetem és a munkája is növelte, miközben Mishaval és a brit szekcióval egyformán konstruktív kapcsolatot ápolt. Acle Kahney a Fredrik Thordendal’s Special Defects ritmusiskolája mellett olyan előadókat említ, mint Jeff Buckley, a Pink Floyd és a Led Zeppelin, ezek után pedig egyáltalán nem kell csodálkozni a Fellsilent és Tesseract hangulati mutatóin. Mindkét banda elsősorban az ő nevéhez fűződik, de miután összeállt John Browne másik gitárossal, úgy döntött a Fellsilentbe fektet több időt és energiát. Kettejük közül John képviselte a durvább vonalat (Pl.: Ion Dissonance, Sikth, The Dillinger Escape Plan), és ugyan soha nem ütköztek sem személyes sem zenei ellentétekbe, egyetlen albumot jegyezve Acle egy magasabb szintre akarta emelni tulajdon hangzását, melyet végül a csapatból való kiválása után a Tesseractban sikerült beteljesítenie. A második Fellsilent album munkálatai megszakadtak és a banda feloszlott, Browne (az énekes Neema Askarival, bár ő azóta kiszállt) a Monumentsben viszi tovább az örökséget. Az internet térnyerése, valamint az orrunk alá dugott kismillió project miatt nem mindenkiben körvonalazódott, de ennek az öt kulcsfigurának és a köréjük gyűjtött zenészeknek köszönhetően tudott a modern technikás progresszív mezőny djent néven saját utat törni és gondoskodni arról, hogy a jövőben komolyan számolni kelljen velük.

AHOL VAGYUNK, AMERRE TARTUNK

Arctalan Meshuggah koppintások már a mozgalom felszínre kerülése előtt és közben is voltak, mégsem kavarták fel az állóvizet. Ha másból nem, legalább ebből rá kellene jönni, hogy Kidmanék hangzásának újra feltalálásával nem fogunk előre haladni, és remélhetőleg pár zenészt leszámítva a kutyát sem érdekli. A djent zászlóvivői körül sem azért forr a levegő, mert elsőként játszanak ‘shuggah-metalt, hanem mert először tudták valós dalokká formálva, személyes olvasatban, életképesen újraértelmezni azt. A közös munkából eredően persze vannak átfedések a hangzások között, de már most erős kettéválasztódási folyamat és hatás-tendencia figyelhető meg a következőképp:
•Periphery
, Animals As Leaders, Chimp Spanner: ahol a progresszivitás nem csupán a dalok haladó szellemiségében nyilvánul meg, hanem a modern megközelítés mellett a klasszikus iskola paneleiből is bátran építkeznek, de a hagyományosan elővezetett progresszión kívül ugyanúgy bukkanhatnak fel tech metal részek, mint jazzes kitérők, vagy tulajdonképpen bármilyen más ízfokozó elemek. Ezek gördülékeny egységbe gyúrása és dalokká formálása jelenti az igazán nagy problémát, sikeresen elijesztve a djent hullám aktuális meglovaglóit, de azért vannak akik igyekeznek megbírkózni a feladattal, ilyen például az Ever Forthright.
•Fellsilent
, Tesseract, (Monuments): jelen esetekben a zene kevésbé rétegzett, minek megfelelően az ízfokozó elemeket hangulatfokozóra váltják, ezek legfontosabb kellékei gitáron az úgynevezett overlaying (felfekvő) dallamok, eletronikus részről pedig az atmoszférikus/ambient behatások. Másik, talán még lényegesebb különbség, hogy a ritmikai játékok mellett fokozott figyelmet fordítanak a riffek és akkordok dinamikájára azért, hogy a groove-oknak – melyekre sokkal nagyobb súllyal támaszkodnak, mint a másik csoport tagjai – tényleges húzása legyen, és ne csapjon át monoton matekba. Első blikkre ez tűnhet könnyebb ágnak, de a jó/aktív bandák arányát tekintve nyugodtan kijelenthető, hogy errefelé is ugyanannyi banánhéj van. Svédország persze hülye lenne bármilyen mókából kimaradni, és kapásból harcba állt a Vildhjarta révén.

A meghatározó albumok kiadásának éve ne tévesszen meg senkit, ezek a hangzások már demo korukban megtették a hatásukat, kizárólag így történhetett, hogy az egyelőre kiadatlan albummal rendelkező Monuments is úttörőként van felsorolva, valamint az, hogy a megfertőzött csapatok ilyen gyorsan tudnak felzárkózni. Mindezen a Myspace-ek és Youtube-ok korában már nem kell meglepődni, de az továbbra sem változott, hogy a teljes műsoridős lemez jelenti az igazán nagy megmérettetést, ezért nagyon röviden említsük meg a legfontosabb albumokat érkezési sorrendben:

#(2008) Fellsilent – The Hidden Words: a két énekes lehetőségeit kiaknázva, a sajátos hangulati elemeknek, a komplex riffarzenálnak és a sűrű, de izgalmas dalszerkezeteknek hála az egyik legtöményebb, egyben legjobb groove-orientált djent albumot sikerült lerakni az asztalra. A szakma melett neves zenészek is fejet hajtottak a csapat teljesítménye előtt: Fredrik Thordendal (Meshuggah) – “Nice tone! All the tracks you’ve uploaded are amazing!” // Dan Weller (Sikth) – “Finally, a British band that aren’t shit! Nice one, really enjoyed the tracks!” // Karl Schubach (Misery Signals) – “You’re the best band I’ve heard in a very long time!” A feloszlással nem csak a rajongók veszítettek sokat, de a tény vigasztalhat mindenkit, hogy a Fellsilent donorként adott életet a Tesseractnak és a Monumentsnek.
#(2009) Animals As Leaders – Animals As Leaders
: nagyszerű példája annak, mikor egy instrumentális album maximálisan élvezhető tud lenni, ehhez pedig éppúgy elengedhetetlen a figyelem fokozatos fenntartása, mint a szerzemények valódi zenei tartalma. Azonban a dalok minősége mellett azok jelentőségéről se feledkezzünk meg, mert ez az album jelentheti a kiskaput számos zenekar számára, akik esetében nem feltétlenül a Meshuggah lapító riffjei felé billen a mérleg nyelve, ennek ellenére mégis legyen értelme djentről beszélni.
#(2009/2010) Chimp Spanner – At The Dream’s Edge
: a futurisztikus hangképek egy minden eddiginél személyesebb tálalásban mutatkoznak, megtámogatva a klasszikus, szó szerinti értelemben vett modern metal taktusaival. A már elmaradhatatlan Meshuggah groove-ok mellett annyira fordít figyelmet a lélegző dalstruktúráknak, amennyire csak a progresszív dalvezetés megengedi azt. Nem is csoda, hogy a Basick Records egy újrakiadással kedveskedett “új” üdvöskéjének.
#(2010) Periphery – Periphery
: Minden túlzás nélkül a legfelkapottabb albummal rukkolt elő Misha és csapata, de népszerűségét nem lenne fair pusztán a Bulb-korszakban kiépített rajongóbázisra kenni. Vonzereje leginkább az album tökéletesen belőtt arányrendszerében gyökerezik, hiszen egy modern közegben ízlésesen vannak egymásba ágyazva a progresszív és technikás összetevők, mindezt megkoronázva Misha elektronikus kikacsintgatásainak zenei lenyomatával.
#(2011) Tesseract – One
: Sikerült a Fellsilent előre kiszemelt pontjait a kívánt véglet felé elvinni, ez pedig leginkább a gazdag ambienthasználatban és az éteri felfekvő dallamok ügyes térkitöltésében tükröződik. Nem csak a műfaj egyik leghangulatosabb lemezét ismerhetjük meg a One személyében, hanem tökéletesen oldja meg a kényes egyensúlyt is Daniel Tompkins érzelmes dallamainak és a lassabb tempók között mechanikusan húzó riffek összekovácsolásával.

Lehet sok emberben vetődik fel a Textures kérdése, akik az ‘egy fecske nem csinál nyarat” esetei, igaz nekik szintúgy sikerült színvonalasan újraértelmezni a legfőbb hatásokat, ugyanakkor mégsem bírtak trendformáló erővel. Azt se felejtsük el velük kapcsolatban, hogy a zenéjük ennyire sosem volt Meshuggah-hű, és a djent első hullámának érkeztére ők pont eltávolodni kívántak a Silhouettes révén, tehát nem igazán lenne helyük a fősodrásban.
Mindenképp szót kell még ejteni a ‘core színterének djentirányú eltolódásáról, bár ez még most egy nagyon képlékeny folyamat része, hiszen legutóbbi albumával a nagyok közül kizárólag az After The Burial mert éles kanyart venni az új iskola felé, és igaz, struktúrájában már teljesen beilleszkedett, a végeredmény mégsem tűnik maradéktalanul meggyőzőnek, legalábbis a core-színtér résztvevői között bizonyosan nem. A többiek csak kacérkodnak az új idők hangzásával, ez vehető észre például a Born Of Osiris és a nyomában haladó deathcore brigádok mélyrehangolt ritmustördeléseiben, de messze menő következtetéseket levonni jelenleg értelmetlen lenne, ezért erre is…

…és az összes többi lezáratlan témakörre is visszatérünk egy év múlva annak a megválaszolásával egyetemben, hogy tényleg lehet-e hinni a nagyágyúknak, és a sok év tapasztalata immáron valóban a kezükben van-e, vagy esetleg nem ártana még egy hosszú djent-kúra?