“Nem vagyok szakács.” – interjú Szalai Alexandrával

Aki ismer engem, tudja jól, hogy mindennapjaim háromnegyedében lényegében csak eszek (még ha nem is feltétlenül látszik), amelynek következtében engem többen inkább ruháznának, mintsem megvendégelnének. Elvégre enni mindig és mindenkoron kell, ezért alapvető élmény egy koncerten is, hogy a fellépő milyen ellátásban részesül a koncert szervezőinek jóvoltából. A táplálékon túlmenően pedig a komfortérzet is meghatározó tud lenni, hiszen egy zenekar számára egy turné kellős közepén minden város jóformán csak egy színpad, ahonnan a hangulat emlékén túlmenően csak azt az emléket viheti magával, hogy milyen kiszolgálásban részesült. Ennek kapcsán az itthoni rock, metal és hardcore koncertek elsőszámú cateringesét, valamint a hazai fesztiválokon anyánk helyetti anyánkat, Szalai Alexandrát kaptam diktafonvégre, hogy kalauzoljon el bennünket egy interjú formájában, mind saját élményeiben, mind a zenekarok étkeztetésének kulisszatitkaiban.

Ugyan a legtöbbünk már úgy ismert meg Téged, mint a zenekarok étkeztetéséért felelős személyt, de már a tanulmányaid is a főzéshez kapcsolódtak?

Eleinte cukrásznak tanultam, majd estin megszereztem az érettségit, amihez szakirány szerint műszakvezetői képzettség járult, amivel felszolgálóként helyezkedtem el. Kilenc évig ugyanazon a helyen dolgoztam, és ezt követően érkezett a lehetőség, hogy belevágjak a saját vállalkozásomba.

Mit érthetünk lehetőség alatt?

A Concerto-tól Kosinszky Gáborral már a Riff-Röff ideje óta jóban voltam, és ő ajánlotta fel, hogy mi lenne, ha az akkori cégünkkel megcsinálnánk egy rendezvényt: ez az E-Klubos Nevermore koncert volt, de különféle problémák merültek fel az akkori céggel kapcsolatban, és ezt követően kérdezte meg, hogy nem csinálnám-e saját magam, mert látja rajtam, hogy élvezettel csinálom, és otthonosan is mozgok ebben a közegben. Először még kölcsönkértem a szükséges eszközöket, majd ahogy az együttműködés egyre stabilabbá és állandóvá vált, úgy idővel már erre sem volt szükség. Sőt a továbbiakban ők ajánlottak be más szervezőknek is, és lényegében így kezdődött az egész. A Concerto után a LiveSound-nál is dolgoztam, onnan kerültem a BPRNR-hez is, ami a névváltoztatás után is megmaradt.

És a Nevermore buliját követően melyik volt az első esemény, ahol már önállóan láttad el a feladatköröd?

A Morbid Angel koncertje (mosolyogva). Ez egy különleges élmény volt számomra, hiszen akkor még nem igazán tudtam angolul ahhoz, hogy a yes/no szintjén, és pár kérdés feltevésén túl megértessem magam, és a dobossal, Pete-tel még így is annyira összehaverkodtam, hogy a koncert végén ugyan megígért nekem egy dobverőt, de ezt elfelejtette, és csak akkor jutott eszébe, amikor már mindent bepakoltak a buszba. Ezután kipakoltatta az egész trailert csak azért, hogy kiszedhessen nekem egy dobverőt és egy hosszúujjú pulcsit, így ez volt a gyűjteményem első darabja.

Ez azért is érdekes, mert aki lát Titeket a pároddal, Krisztiánnal az ilyen bulikon, a saját szemével is tapasztalhatja, hogy igen nagy és kiváltképp minőségi gyűjteményetek van. Ez azt is fémjelzi, hogy mindenki meg van elégedve a munkáddal?

Reméljük. Persze nem mindenki, mert biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akiknek valami vagy nem tetszik, vagy eleve úgy áll hozzá akár hangulatától, akár jellemétől függően, hogy a végeredmény úgysem fog tetszeni neki, de igazából mondani vagy mutatni nem igazán szokták a nemtetszésüket, vagy csak nem vettem észre. Volt pár negatív visszhang, de azt is meg tudtam beszélni a későbbiekben, hogy ez miért is történt.

Az ilyen esetek közül párat szabad nevesíteni?

Amikor Budapesten lépett fel a Toto, a zenekar tagjai előre jelezték nekem, hogy ne törődjek a dobossal (szerk.: Simon Phillips – d.), mert eléggé flegma, és páratlanul kényes azzal szemben, amit megeszik. Még az ötcsillagos szállodában is lemegy a konyhába, és maga ellenőrzi, hogy mit adnak neki, de arra is volt már példa, hogy inkább ő készítette el magának a reggelijét. Állítólag én még szerencsésen megúsztam, mert nem kezdett el kiabálni, egyébként pedig evett az ételemből, de beírta a vendégkönyvembe tételesen mindazt, ami számára nem felelt meg, miközben a riderük nem is azt üzente, amit problémaként említett. Arról volt szó, hogy az általuk kért fogást a show végére írták, és az adott mennyiség el is volt készítve, úgyhogy ebben az esetben belenyúltam a füzetbe, és minden kis megjegyzést és lehetséges verziót kipipáltam benne, amit a koncert előtti menüsorban nem talált meg (mosolyogva).

Egyébként a menü minden zenekar esetében a rideren múlik?

Nem, az esetek 95%-ában én döntöm el, hogy mit esznek a zenekarok: nagyon ritka az is, amikor meg van szabva, hogy az ételben mit szeretnének, maximum annyi van feltüntetve, hogy a zenekarban hány vegetáriánus és hány húsevő van, hogy az allergiásokról meg ne feledkezzünk. Ha jól emlékszem, a Type O Negative-nál volt megszabva, hogy hétfőn tésztát, kedden csirkét esznek: az ilyen változatossági listázás azonban szintén ritka. Konkrétan még a Status Quo esetében volt az, hogy ott 14:30-ra két főnek már kellett a vacsora, és ők csak csirkemellet ettek roston, vagy rántott húst.

És amikor Te döntesz, hány fogásból választhatnak a zenekarok, és miket tálalsz leggyakrabban?

Az étlapon általában tíz fogás van, amiben benne van a leves és a torta is. Új specialitás, hogy a desszertnél ugyan arra nincs idő, hogy én készítsem a tortát, hiszen cukrász vagyok (nevetve), de amikor megveszem a tortát, mindig felcímkézem az aktuális zenekar nevét, tehát felírom vajkrémmel, és ezt mindig szokták szeretni, fotózgatni, arról nem is beszélve, hogy természetesen mindig el is fogy (mosolyogva). Az Azfeszten állt elő az az eset, hogy tudtomon kívül a Living Colour gitárosa éppen a születésnapját ünnepelte a fellépés idején, és ekkor már túl késő lett volna valahonnan tortát szerezni, így a koncert utánra kért pizzát Happy birthday felirattal adtuk át a zenekarnak.

Egyébként visszatérve az ételekre, ami általában mindenkinek ízlik, az sertés-darálthús összekeverve tésztával és egy lecsós alappal. Ugyanakkor sokan nem esznek sertést, így a másik nagy kedvenc az ananászos csirke, olykor boros csirke, esetleg csirkepaprikás. A zenekarok elismerése egyébként azért is nagymértékű, mert ezek mind olyan ízek, amikhez ők nincsenek hozzászokva, lévén a mi konyhánk is van annyira felismerhető, hogy kellemesen emlékezzenek majd rá.

Ilyenkor a visszajáró zenekarok is ugyanazt szokták kérni Tőled?

Volt olyanra példa, mint amikor a Carnifex legutóbb fellépett a Dürer Kertben, a felszolgálás után döbbentem rá, hogy ugyanazt az ételt kapták, amit legutóbb is, tehát igyekszem azon lenni, hogy változatosan főzzek, mert egy idő után nagyon unalmas mindig ugyanazt csinálni, és a zenekarok miatt is igyekszem valamit mindig egy picit másként csinálni, esetleg más fogással helyettesíteni. Ez azonban nem a fűszerezésben merül ki: lehet, hogy ez egy hülye dolog, de én soha nem kóstolom meg a főztömet, mikor elkészítem. Én vagyok a legutolsó, aki eszik belőle, és a párom szokta általában megkóstolni, és ezen a zenekar tagjai is meg szoktak lepődni, és van, amikor sikerül, van, amikor kevésbé, de a kedvességem feledteti (mosolyogva). Nem vagyok szakács.

A korábban említett vendégkönyvről mesélnél egy keveset?

Van egy saját füzetem, amiben hozzávetőleg három stócnyi aláírást gyűjtöttem eddig össze bejegyzésekkel együtt: 2008-ban bescanneltük az addigi termést, és a végeredmény már akkor meghaladta a 360 oldalt. Ezt mindig a vacsora végén szoktam a zenészek orra alá dugni, és értelemszerűen kérem is a kommentárjukat, hogy mégis hogy érezték itt magukat, vagy írjanak bármiről, és ebből egy igen tartalmas gyűjtemény jött össze. Ezek örök emlékek maradnak a fotókkal egyetemben, amiket szintén ekkor készítek velük, és ezek mélyen érintenek, és nem is adnám ki a kezemből semmi pénzért sem. Bár tervezem, hogy pár év múlva szeretnék egy könyvet írni, azaz íratni valakivel, mert én nem vagyok író, amelyben elmesélném a tapasztalataimat, és megosztanám a gondolataimat, mert minden koncert után írok egy saját beszámolót is hangrögzítés formájában is, hogy mik voltak a személyes tapasztalataim az adott bulival kapcsolatban. Ez azért is jó, mert rövid az agyam (mosolyogva), és azért is, mert élményként mindenképp megmarad, és ha ebből összegyűlik egy valóban érdekes és sokszínű válogatás, akkor átnézetném egy ügyvéddel a személyiségi jogok védelmének érdekében, és szeretném kiadatni angolul, japánul és németül. Magyarul nem. Persze lehet, hogy a véleményem majd megváltozik, de az itthon tapasztalt irigység kedvemet szegte. Mindazonáltal beszéltem külföldi crew-kkal is (akik értelemszerűen a zenekarral jönnek), és szerintük mindenhol hasonló a helyzet, az irigység nagy úr. Másrészt itthon csak egy bizonyos kis réteget érdekelne a kiadvány, külföldön ilyen szempontból sokkal nagyobb az érdeklődés.

Elég csak megnézni azt, hogy hányan jönnek el egy bulira, hányan írnak róla, mit írnak róla, kik támogatják magát a zenekart – még a saját előadóinkat sem támogatjuk, nemhogy a külföldieket. Nekem ez a hozzáállás nem szimpatikus, bár biztos vagyok benne, hogy végig lehetne menni azon, hogy ez mégis miből adódik, ugyanakkor nagyon kicsi az a réteg, aki tényleg szívesen jár koncertekre, és érdeklődő, tehát nem ragadt le, hanem nyitott az újdonságokra. És szerintem kevés az ilyen ember. Persze azt is belátom, hogy amennyiben nem a szakmában lennék, én sem tudnék elmenni minden koncertre, mert annyi pénz a földön nincs, amennyit jegyekre lehetne költeni, de az tény, hogy a divatok hátszelében nehéz megbecsülést szerezni. Arról nem is beszélve, hogy akinek már háromszáz forint drága egy sörért az Azfeszten, már nem is tudom, mit várna el. Hiszen pont az Azfeszt egy olyan zenei fesztivál, ahol nemcsak a körülmények adottak, hanem minden réteg kellő megmozgatásra is kerül, de én sajnos nem úgy veszem észre, hogy az emberek ezt igényelnék is.

Nemzetközi szinten hány cateringest ismersz személyesen?

Egy csapattal dolgoztam eddig együtt az utolsó két Nightwish koncert alkalmával, mert a zenekar egy német céggel szerződött, és velük utaztak is végig, így állomásonként segédeket hívtak. Mi azt hittük, hogy nekünk teríteni, vágni és egyéb munkákat kell ellátnunk, de arról nem volt szó, hogy reggeltől estig mosogatnunk kellene. Hárman jelentkeztünk a munkára, és ráadásul azt hitték, nem beszélünk németül – mivel le is tagadtuk –, így angolul kommunikáltunk, de a hátunk mögött olyanokat mondtak, hogy a nap végére ezt meguntam, és megköszöntem a lehetőséget. Ez egy nagyon negatív élmény volt, és nem értem, hogy miért kellett ezt csinálni, úgyhogy végeredményében ilyen segéd-munkát soha többé nem vállalok el, nekem elég volt anno az, amit így dolgoztam, és akiknél dolgoztam. És itt nem a munkával volt baj, mert szeretek dolgozni, hanem a körülményeken, és az állandóan elhallgatott, nem feltétlenül jogos német kritikán. Persze annyiból jó volt, hogy bepillantást nyerhettem abba, hogy ez mégis hogy működik náluk, és az egyetlen különbség abban mutatkozott meg, hogy ők ott, helyben sütnek mindent, és csak egyféle étel van a saláták és kiegészítők mellett. Itt a zenekaroknak meg kell jelölniük egy lapon, hogy mit szeretnének enni, és az fog elkészülni az adott napon. És nem csodálom, hogy erre ott volt pénz, mert a catering árát is az itteni promoterektől kérték el a nyersanyagár és elkészítés szintjén, és a saját cateringem a felébe került volna az így kifizetett összegnek, ami már csak azért is inkorrekt volt, mert nem Forintban, hanem Euróban számoltak.

Volt már olyan, hogy egy kedvenc zenekarodnak főzhettél, és emberileg csalódást okoztak?

Nem, még nem okozott senki sem csalódást. Például az új The Gatheringet is iszonyatosan vártam, elvégre a zenekar összes budapesti koncertjén ott voltam, még az Annekés időkben is, igaz, akkor még nézőként, ugyanakkor mikor volt lehetőségem találkozni velük, nem is csalódtam bennük. Az új énekesnő is roppant kedves volt, a színpadon be is mondta a nevemet, és megköszönték, hogy mennyire jól laktak. Tavaly az Agnostic Front fellépése volt még meghatározó ilyen szempontból, hiszen az Azfeszten felhívtak a színpadra, és ott köszönték meg a munkámat, idén pedig az Elvis Jackson említett meg szintén a színpadon állva. Velük egyébként is haverok vagyunk, mert amikor a dobosuk Magyarországon jár, mindig veszek neki egy paprikacsomagot, és azt kapja ajándékba, mert imádja a csípős paprikaszószokat. Személyes keretek között pedig tényleg mindenki megköszöni az ételt: a Living Colour turnémenedzsere fel is ajánlotta, hogy jövőre, esetleg egy Európa-turnén kísérjem el őket, és cateringesként minden országban főzzek nekik. Meglátjuk (mosolyogva).

Ilyen felkérésre korábban is volt már példa?

Igen, a Rise Against menedzsmentjével most kell majd felvennem a kapcsolatot, mert ők is szeretnék, hogy legközelebb kísérjem őket. Aztán hogy ezt mennyire éppen ők szeretnék, és mennyiben gondolják komolyan, majd meglátjuk, de a menedzser személyes felkeresése mindenképp őszintén hatott, tehát ez még mind tárgyalást képez. Egyébként poénból már a Biohazard is felkért, de ehhez hasonlóan légből kapott jelleggel már többen is elhintették, hogy mi lenne, ha velük tartanék. A komolyság mércéje tényleg az, ha a turnémenedzser, és/vagy a promoter keres meg.

És van olyan zenekar, akit visszautasítanál?

Ez egy jó kérdés… Szerintem nincs. Persze zenei oldalról vizsgálva nem mindenkit szeretek hallgatni, de emberileg nem nagyon tudnék olyat mondani, akivel nem találnám meg a közös hangot. Ez szerencsére egy jó tulajdonságom, bár bizonyos emberekről meg szoktam tartani magamban a véleményemet, hiszen nem mindig tudok mindenkivel az ottani tizenkét óra leforgása alatt olyan kontaktust teremteni, amit igazán szeretnék, de tényleg nem utasítanék el semmi ilyesmit, és még a pénz sem számítana, ha olyan lenne. Csak fedezzenek már föl (nevetve)!

Egyébként az olyan zenekarokkal sincs probléma, mint mondjuk a Wolves In The Throne Room?

Nem, emberileg teljesen kezelhetők. Ők előre jelezték, hogy organikus ételeket szeretnének enni, hiszen az erdőből jöttek, de teljesen pozitívan álltak mindenhez, lehetett velük beszélgetni, és a kajával sem volt semmi problémájuk. Az élményt pedig csak tovább növelte, hogy én is szeretem a zenéjüket, sőt kaptam is tőlük ajándékokat, posztereket, pólókat. Ilyenkor persze nem csak magamnak gyűjtök, hanem a páromnak is: közel hatszáz darab pólónk, és olyan harminc kapucnisunk van, ám ezeket nem minden alkalommal kapjuk meg ajándékként – ami gyakoribb, hogy pár százalék kedvezményt kapunk az árból.

Melyik az a póló, amit a leginkább féltve őriztek?

Több ilyen is van, de én főleg azokat, amelyek csak a zenekar crew-jának járnak. Ezek mind csak az adott turnéra készülnek, és például a tavalyi debreceni koncertnek köszönhetően Magyarországon egyedül nekem van a Kreatortől ’local crew’ pólóm, ami éppen el is fogyott, mire ideértek. Erre pedig azért is vagyok büszke, mert tényleg csak én kaptam tőlük ilyet. Ezen kívül vannak még ilyen speciális darabjaim a Nightwish-től, vagy a Sonata Arcticától is. Emellett olyan darabok is vannak, amelyekről tudom, hogy itthon én hoztam el belőlük elsőként az adott darabot, mert már azelőtt megkaptam, mielőtt kitették volna, a legnagyobb bevásárlásunk pedig az Ulver koncertjén történt. Mivel ez a kedvenc zenekarunk, ezáltal sikerült egy olyan limitált kiadású Shadows of the Sunra is szert tennünk, amely külön nekünk volt félretéve, és kaptunk is rá némi engedményt. Egyedi pólók terén pedig Krisztiánnak is megvannak a maga kedvencei és ritkaságai.

Korábban említetted, hogy a Skalar rendezvényein is dolgozol, így kíváncsi vagyok, hogy érzed: melyik zenésszel könnyebb bánni? Egy hardcore, vagy egy metal zenekar tagjával?

Ez többségében változó, de úgy gondolom, hogy az amerikai hardcore zenekarokkal könnyebb dolgozni. Sokkal lazábbak, életvidámabbak, emberileg is sokkal egyszerűbbek, és olykor ez az észre is igaz (mosolyogva), úgyhogy velük könnyebb megtalálni a közös nevezőt, bár kemény kivételek itt is akadnak. Ám ettől eltekintve is elmondhatom, hogy legszívesebben velük dolgozom, és az általuk közvetített mind élet- mind zenei stílust is kedvelem.

És egy koncert végén órában mérve mikor érkezhet el a pillanat, amikor asztalhoz ülhetsz?

Általában nincs ilyen, ezért is szoktam rám szólni, hogy egyek már valamit, tehát ez mindig éjjelre tevődik. De arra is gyakran van példa, hogy itt, a környéken eszünk, mivel Vörös Andris, a Skalar promotere itt lakik gyakorlatilag velünk szemben (mosolyogva). Többször előfordult, hogy egy Skalaros rendezvény után itt futottunk össze a helyi McDonaldsban, és ott van nála az a kis csomag, amit ő visz haza a koncertről, de a cateringesek akkor is itt találkoznak a McDonaldsnál (mosolyogva). Sajnos szeretem a gyorskajákat, talán azért, mert kiskoromban el voltam fojtva, és soha nem ehettem ilyeneket. Természetesen nem viszem túlzásba, és emellett is megpróbálok fogyókúrázni, de akkor is be kell vallanom, hogy szeretem.

A családod egyébként hogy tekint a munkádra?

Édesanyámnak nagyon sokat köszönhetek, mert ő indított el a főztjeinek köszönhetően: lényegében az ő receptjeit lestem el, és az ő szájíze szerint ízesített ételeket vettem át. Édesapám elismeri a munkám, de nem ajnároz, a többi családtag pedig mindig érdeklődik a barátokkal együtt, hogy éppen mi történik a zenei életben, vagy hogy én milyen elismerésben részesülök. A munkám legnagyobb részét pedig Krisztiánnal végzem, aki egyébként a háttérmunkában is rengeteget segít. Emellett pedig sajnos azt veszem észre, hogy nagyon irigyek az emberek, úgyhogy én nem szoktam magam fényezni senki előtt sem. Tudom magamról, hogy mit értem el.

És a közeljövőben van olyan koncert, amit nagyon vársz?

A The Dillinger Escape Plan vendégeként ismét eljön Pestre a The Ocean, őket nagyon várom, mert egyébként is nagyon jóban vagyunk, és igazából én minden koncertet várok, mert az előadók egy részét nem ismerem előzetesen, és ez egy jó alkalom a pótlásra. Például tudom, hogy szegénység, de a Marillionról még életemben nem hallottam addig, amíg nem dolgoztam velük, és a koncerten pedig szájtátva néztem a színpadot, és teljesen ledöbbentem. Egyébként gyakran van lehetőségünk megnézni a koncerteket, mert időben végzünk a feladatunkkal, de sokszor már energiám nincs hozzá. Ettől függetlenül pedig mindig azon vagyok, hogy legalább belenézzek az adott koncertbe, és nagyon rég voltam már csak úgy bulizni is valahol, hogy csak a koncertért menjek. Legutóbb épp tavaly kimentünk Linzbe, hogy megnézzük a Behemoth fellépését, az volt ilyen különálló koncert.

Akkor nyilván Te is értesültél Nergal betegségéről.

Igen, és ezt már tudtam augusztus elején, mert több lengyel ismerősöm is pedzegette a dolgot. Igazából egy hete vívódom magammal, és azon gondolkozom, hogy felajánlom magam, mint donort. Ez számára is elfogadható lehet, de utánakérdeztem itt, Magyarországon, és állítólag ha nem vagy családtag, egymillióból egy arányú az esély arra, hogy a gerincvelő alkalmas az átadásra. És nem csak Nergal miatt, hanem mások miatt is gondolkozom ezen, mert úgy látom, hogy a donorokra nagy szükség lehet. A magyar mentalitás sajnos itt is megjelent, mert a donorságról, mint olyanról alig adnak átlátható felvilágosodást, így én is jóformán az internetről tájékozódtam a beavatkozás menetéről és következményeiről. A két tű beszúrását követően az alany néhány napig le van zsibbadva, majd a csontvelő hozzávetőleg három hét alatt regenerálódik, és természetesen a leendő donornak teljesen egészségesnek kell lennie az egészséges szövetek átadásához. Ugyanakkor egy ilyen teljes kivizsgálás az állam irányában tizennyolcezer Forintba kerül, és nemcsak megválogatják, hogy kit hívnak be, hanem még a rendszer is igen friss itthon, nincs kellően értékelve. A Nergallal való stimmelést egy nemzetközi donorbankba való bejelentkezés tudja megállapítani, de ezt az információt is a lengyel egészségügytől tudtam meg. Így még több ehhez kapcsolódó probléma is homályos, de az elhatározás határán voltam ezzel kapcsolatban, és tényleg nagy a felelősség, mert ezzel úgy cselekszünk, mintha megmentenénk egy fuldoklót.