Bridge To Solace interjú

Hazánk vezető metalcore bandája, a Bridge To Solace most indult el szokásos évi Európa-hódító hadjáratára, ezúttal a Twelve Tribes, a Raging Speedhorn és a Go It Alone társaságában. A négy testőr hazánkban is tiszteletét teszi május végén, ám még az indulás előtt sikerült a honi főmuskétást, Jakab Zolit diktafonvégre kapni.

Szia! Az elkövetkező napokban már startol is az Európa-turné. Mégis hogyan kerültetek bele ebbe az amúgyis izmos csomagba, és mit vársz a turnétól?

A Twelve Tribes, és a Raging Speedhorn is ugyanannál az ügynökségnél, az Avocadonál dolgozik, mint mi; az ő szervezésükben minden évben van egy Európa-turné ahová minket is betesznek a fellépők közé, ők az elsődleges ügynökeink is. Igazából a hangsúly azon van, hogy a Raging Speedhorn öt éve nem jött át a kontinensre turnézni, mindig csak Angliáig jutottak; a Twelve Tribesnak pedig ez az első önálló turnéja. Ők a főzenekar, mi pedig a Raginggel minden este cserélünk… Váltakozva fogunk játszani estéről-estére, egyszer ők, egyszer mi játszunk a Twelve Tribes előtt. Biztos tök jó lesz, e-maileztünk már a zenekarokkal egy ideje, mindenki szimpatikus, jó arcnak tűnnek, úgyhogy biztosan rendben lesz minden. A pesti koncerten májusban mi játszunk a Twelve Tribes előtt, mégiscsak hazai pálya.

Tavaly jelent meg új lemezetek, a Where Nightmares And Dreams Unite. Milyen visszajelzések érkeztek, és neked mi a véleményed a lemezről?

Úgy veszem észre, hogy az album eléggé megosztja az embereket; én sokat hallgattam azóta is, és szerintem ha valaki képes visszahallgatni saját magát, akkor az csak azt jelentheti hogy a végeredmény jó. A vélemények többnyire szélsőségesek: valaki vagy nagyon szereti, vagy egyáltalán nem bírja. Én úgy érzem, hogy eddig ez lett a legegységesebb kiadványunk, mind szövegileg, mind zeneileg. A szigorúbb hangzás, valamint a punkosabb témák és a dallamos ének hiánya sokakat elijesztett, de én maximálisan elégedett vagyok vele. A keményebb hangzásvilág mellett szerintem ugyanúgy megvannak a kapaszkodók mind a refrénekben, mind a gitárdallamokban, hogy az élvezhető legyen élőben is, és hogy ellensúlyozzák a dallamos ének hiányát. Nem zárom ki, hogy soha többé nem lesz, de úgy éreztem, hogy most nélkülözni fogjuk. Emiatt sokan egysíkúnak is tartják a lemezt, ettől függetlenül én sokszínűnek érzem az új albumot. Van annyira sokszínű, mint az első lemez, de én azt kicsit autentikusabbnak tartom, de ezt annak a számlájára is írhatjuk, hogy 2002. szeptemberében léptem be a zenekarba, és fél évre rá már stúdióban is voltunk. Akkoriban tán még mi is kerestük valamennyire az utat, bár az akkori elképzelések nem teljesen egyeztek a mostaniakkal, hiszen azóta méginkább fejlődtünk. És persze az is igaz, hogy a dallamos éneket nehezebb visszaadni élőben, mint a stúdióban, és eleve annyi zenekar csinálja ma ezt, hogy ez is csak arra ösztönzött bennünket, hogy mellőzzük. Bizonyítási vágy volt bennünk, sok dolog felgyülemlett bennünk, kiadót váltottunk, stb. Akartunk egy igazán ütős lemezt, és szerintem sikerült összehozni. És mindinkább úgy érzem, hogy toronymagasan képes visszaadni, mi az a Bridge To Solace. Igazából nem is nagyon érdekel, hogy ki mit ír…


A tavalyi korongot megelőzte egy kislemez. Az újabb nagylemez előtt várhatunk-e ismét egy EP-t, vagy ki kell bírnunk addig?

Többen azt jelezték vissza, hogy az EP-vel sokkal jobban sikerült megbarátkozniuk, mint az új nagylemezzel, mert még közelebb áll az első koronghoz, és nem olyan szigorú a hangzás. Én nem tudok így rangsorolni, mindhárom kiadványt ugyanannyira a gyermekemnek tekintem, hiszen az életünk akkori szakaszában úgy éreztük, hogy ez a legjobb, amit kihozhatunk magunkból, és ezértsem érezzük annak szükségét, hogy hatalmas változtatásokat kéne véghezvinnünk a zenei megformálásban. Ha újra kéne kezdenem, így csinálnám, ahogy volt… Az új album előtt nem akarunk semmit sem csinálni, ötletek persze mindig vannak; gondolkoztunk pl. Split CD-ben is, de nem vagyunk annyira gyors dalírók, és véteknek érezném, ha félre kéne tenni külön dalt akár egy EP-re. Amikor a Kingdom EP-t csináltuk, az eredetileg egy Splitnek készült, és már volt egy kialakult koncepciója, amihez a felvételek során is tartottuk magunkat, elindultunk egy vonalon, és hiba lett volna az eredeti terveinket megbolygatni… Hiszen ha kieröltettünk volna magunkból még plusszban hat-hét számot, az teherként nehezedett volna ránk, inkább érleltük, így a nagylemez esetében egy sokkal kerekebb, tágabb koncepció születhetett. Ez persze azon is múlik, hogy épp hogyan jönnek a számok, de szerencsére jól haladunk… még az is megeshet, hogy az év végén stúdióba vonulunk.


Ha már itt tartunk; anno a ‘Will You Rewrite The History With Me’ dalotokat újra felvettétek, azonban női énekkel; jókat derültem azon a kijelentésen, mikor a promóciós papírotokon hatásként megemlítették a Nightwisht…

Soha nem fogom megbocsájtani ezt az ex-kiadónknak. Ádám volt osztálytársát hívtuk meg, hogy vendégszerepeljen a dalban, hiszen ő képzett énekesnő; ezzel is feldobva a kislemez hangulatát. De erre rásütni hogy Nightwish… Jól hangzik, és eladható, de félrevezeti mind a laikus Nightwish-rajongókat, mind a Bridge To Solace-fanokat, sírva menekülnének mindketten. Ettől függetlenül egy kisebb kifutási idő után azt kell hogy mondjam, azért az emberek többsége értékelte a dalt… Szintúgy mint az EP-n hallható további tételeket. Emlékszem, mikor 2005-ben turnéztunk az Undyinggal, akkor még mindenki fagyott a Kingdom dalainál, most pedig már azokat is kérik, a koncertprogram állandó részesei mind a címadó, mind a Believe. Ezen felül még mindig sokan kérnek dalokat az első lemezről, viszont van olyan új szám, amit szeretünk játszani, de lefagyasztja a közönséget, ezért van, amit félreraktunk még. A koncertprogram régebben úgy alakult, hogy öt számot lenyomtunk az új lemezről, négyet az első albumról, és egy-két EP-s dalt. De a Kingdomot visszaraktuk, egy időre kikerült ez a vidéki koncerteken, és pont azt hiányolták, de tudod, ének szempontjából azok a tételek kicsit bealvósabbak… De például az új lemezről még mindig úgy érezzük, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni az All Hopes Abandonned…-del, azért elismerem hogy egy intenzív massza a legutóbbi korong, lehet hogy az ember nem jut el olyan gyakran a végére, mint az elejére, és ezért lehet hogy nem is annyian ismerik… De az első négy számot mindig lejátsszuk.


És arra számíthatunk, hogy a koncertprogramba bekerül az ‘A Culture Of Denial’?

Én nagyon szeretném; úgy érzem, itt az ideje akár ennek a dalnak, akár a címadónak a koncerten való játszásához. Tudod, nem vagyunk egy hosszan játszó zenekar: úgy látom értelmét, hogy inkább legyen sokkal intenzívebb a buli 8-10 számból építkezve, mintsem olyan hosszú programokat játszani, hogy a végére mind a közönség, mind mi ásítozzunk. Jelenleg azon dolgozunk, hogy felépítsünk két különálló koncertprogramot az eddigi dalainkból, csak más-más sorrendben; persze a közönségkedvenceknek egyértelmű helye van, de az összeállt sorrend függvényében próbálnánk össze azokat az új dalokat, amiket eddig nem volt alkalma hallani élőben a közönségnek. Sok lehetőségünk van a koncertprogram variálására, ezzel nincs gond, úgyhogy lehet a programban még valami változás.

Már több helyen is látható új videoklipetek, a Dead and the Unknown. Mesélnél egy kicsit a forgatásról? Miért ezt a dalt választottátok?

Döntően azért ezt a dalt választottuk, mert ez került ki először az új lemezről promóció gyanánt, és eléggé fogósnak találjuk a markáns gitártémák révén, reméltük hogy ez majd elsőre megmarad az emberek fülében. A forgatás egyébként itt volt a Kultiplex nagytermében, ami nem is látszik a klipben; Demeter Lóránttal dolgoztunk, aki korábban már olyan zenekaroknak csinált videót, mind a The Idoru, vagy akár a Blind Myself, Fish!… Demi imádja ezt a zenét, ebben nőtt fel és ebben mozog, így abszolút megvolt vele a közös hang; elmondtuk neki az elképzeléseinket, és ezt sikerült is megvalósítani. Nem akartunk a videóba sztorit illeszteni, azt szerettük volna, hogy a videó is legyen annyira úthenger, mint a lemez; az előadásmódra helyeztük a hangsúlyt, hogy bemutathassuk a zenekart azoknak is, akik még nem ismernek minket. Meglátjuk, hogy legközelebb mekkora keret fog a rendelkezésünkre állni, akkor egy kicsit máshogy fogjuk kivitelezni, de kezdőklipnek szerintem ez is megüti a színvonalat, nemcsak itthon; és a visszajelzések is pozitívak. Úgy érzem, hogy az emberek valamilyen szinten ugyanannyira büszkék rá, mint mi vagyunk. Külföldön mondjuk még nem tudunk ezzel a videóval nagyobb ismeretségre szert tenni, ott máshogy működnek a dolgok mint itthon, mondjuk akár a Viva, akár a Cool TV esetében… Ott más struktúrára épül az egész rendszer, igazából a kiadónk és a promóciós ügynökségünk tesz ebben az ügyben lépéseket, majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége.

Nemrég beindult a zenekar honlapja… Milyen gyakorisággal fog frissülni, valamint miért váratott magára ennyi ideig?

Húúú… igyekszem minél többet frissíteni, hiszen még mindig hiányos az oldal… De néha tényleg értelmetlennek tűnik honlapot csinálni, hiszen ha az ember tájékozódni akar, egyből a zenekar MySpace-oldalát keresi fel, hiszen az ilyen szempontból minden igényt kielégít. Arról nem is beszélve, hogy a MySpace-en nyomonkövethetjük, hányan hallgatták meg a dalainkat, hány letöltés történt: már több, mint 95000 letöltés és lejátszás volt együttesen, ami azért tényleg kurvajó adat. Sokan nézik a site-ot, és alkalmas a kapcsolatok kiépítésére is, tehát ilyen szempontból is űrkitöltő, de emellett akartunk egy honlapot. Anno megvettük a site-hoz tartozó domain-t, közel egy évig volt fenn a ‘Coming Soon’ felirat, és az sem utolsó szempont, hogy az ismerőseink puszira dolgoztak, így nem is szándékoztunk őket sürgetni, hiszen ingyen csinálták meg nekünk. A The Last Minute nevű budapesti ska-formáció énekes/gitárosa, Kutya készítette el az oldal háttérprogramját, aztán három hét alatt kifinomítottuk közösen a site kezelőprogramját.

Ha már az internetnél tartunk, az illegális letöltésekhez hogy viszonyulsz?

Én teljesen rendben vagyok vele, mit harcoljak ellene…?! Nem biztos, hogy a kiadónk örül annak amit most mondok, de a kiskiadók annyira nem fekszenek meg ettől, mint a jóval nagyobb cégek. Gondold el, hogy egy ilyen lemez 10-13 euró között mozog, ami nem pénz bármilyen mainstream kommersz szar 5-6000 forintos ára mellett, amivel viszont tényleg érezhető a veszteség; esetünkben nem túlzottan. Én úgy vagyok vele, hogy aki akarja, töltse le, pl. ha valaki ír egy e-mailt, hogy érdeklik a dalszövegeink, mi szívesen postázzuk neki. Támogatjuk ezt, hiszen úgy látjuk, hogy ez mégiscsak egy becsületesebb válfaja az egésznek, hogy “letöltöm – ha tetszik megveszem – ha szar letörlöm”… Ezellen nem is akarok harcolni, mert teljesen értelmetlen, sőt, még jónak is tartom, hiszen így több emberhez eljuthat a zenénk.


A dalszövegeitek nemcsak az itthoni mezőnyben, de európai szinten is elsőosztályúak, hiszen milliónyi tényszerű gondolatot tudsz egy-egy dalban elhelyezni. Honnan nyered az inspirációkat, valamint mikor kezdett kibontakozni benned az írással kapcsolatos tehetséged?

Nem tudom, hogy van-e tehetségem írni, mindenesetre az kellemesen érint, hogy sokan dícsérik a dalszövegeinket. Igazából bármi lehet inspiráció; az írással szerencsére már régi kapcsolatot ápolok, hiszen szinte minden zenekaromban én írtam a dalszövegeket, és ha tényleges kezdőpontnak a Newbornt vesszük, akkor ott tényleg érvényesült a fiatalos, lendületes idealizmus, ami a Bridge To Solace idejében már átalakult egyfajta befelé forduló, realista, talán kissé keserűbb világgá. És ez igazán a Where Nightmares-en csúcsosodik ki, amelett hogy most megtaláltunk egy új hangot, most más munkatempóval haladtam; eddig mindig össze-vissza íródtak, vagy a zenei alapra a szövegek, vagy a szövegre a zenei alap, de ezzel voltak néhol hibák; főleg amikor egy-egy szövegrészletet nem tudunk a megfelelő módon elhelyezni. Feldemóztuk a kilenc számot egy próbateremben, és ezekre a felvételekre írtam meg a dalszövegeket, pontosabban hatot, mert három már előzőleg készen volt; a Through The Eyes Of The Dead eredetileg a Chief Rebel Angelnek íródott, de miután eljöttem onnan, Peti szellősebben énekelte az eredeti témákat, így azt mondták, nyugodtan elhozhatom a dalszöveget a Bridge-nek, és persze nem is szívesen veszítettem volna el, hiszen a dalszövegeim mindig fontosak voltak nekem. A Sundeath is előbb íródott, mintsem meglett volna rá az alap, de a demóhoz képest jócskán kibővítettük mind a zenei megformálás, mind a dalszöveg terén a nótát, már a megírás pillanatában tudtam, hogy ennek kell nyitnia az új albumot, fájt is volna a szívem otthagyni, és még illik is a lemez koncepciójába.

Hamár a koncepciónál tartunk; a lemezcím is kellőképp visszatükrözi a hangulatot… Ezért kapta a lemez ezt a címet, vagy más okok (is) álltak a háttérben?

Igen, és szerintem az emberben eleve benne van a kettősség; ha nagyon okosnak szeretnék tűnni, beszélhetnék karmáról… Tömören összefoglalva az a lemez lényege, hogy bizonyos szinten semmi sem fekete-fehér, egy másik szempontból azonban csak ez a két véglet érvényes, átmenetek és harmóniák nélkül. Aki a mai világban érző ember, aki érzékeny a problémákra, aki megpróbál ellenállni mindannak, ami negatívumot kap a külvilágtól, és amik elől szubkultúrákba menekülsz… Hogy próbáld megtalálni az igazi éned, hogy megtaláld a hangod, amivel kifejezheted saját magad; ez valamilyen szinten extrémitás, és egyben következményei a fekete-fehér gondolkodásmódnak, amikor valami vagy kurvajó, vagy nagyon szar. Ezeket a szélsőségeket megpróbáltuk éreztetni a lemezen is, de a komorabb oldalról, és ezt adja vissza a címadó is, a Where Nightmares and Dreams Unite, ami párhuzamban készült el a másik két számmal, bár a szöveg ötlete már jóideje megvolt nekem… Biztos voltam benne, hogy ezt akarom adni a lemeznek is. És ilyenkor jönnek az újabb gondolatok, hiszen év végén megyünk a stúdióba, és feltesszük magunknak a kérdést, mi lehet a következő lépés, bár ez még nem kristályosodott ki számunkra. Lehet, hogy a végkifejlett majd nyomás alatt teljesedik ki, vagy úgy mint a legutóbb, amikor biztos voltam ebben a kilenc dalban, de fogalmam sem volt a hogyanjáról-miértjéről… Csak jöttek belőlem, tudtam hogy ez lesz, és a végeredmény hallatán tudtam, hogy maximálisan elégedett vagyok.

Amellett, hogy a zenekarban vagy, még koncertszervezéssel is foglalkozol… Hogy lehet a kettőt egyszerre megoldani? Nem megterhelő?

Időben összepasszolni nehéz, hiszen van egy főmunkaidőm is, teljes állásban itt dolgozom a Kultiplexben; nem könnyű, de így is minden megy a maga útján. A többiek a zenekarból leveszik az időnkénti terhet a vállamról azzal, hogy nélkülem is képesek tenni a dolgukat, a BPRNR-nél is van aki segít, van aki nem… Nem fogok nekiállni panaszkodni, mert nincs rá okom, hiszen egy kurvaszar cégnél is ülhetnék egy nagyon szar irodában, vagy végezhetnék mégszarabb fizikai munkát egy gyárban, hogy teljesen kiégett legyek. És egyébként is, nekem szükgésem van arra, hogy valami mindig történjen; mondjuk néha jó pihenni, de például ezen a héten két napot otthon tölthettem, a második napon már teljesen meghülyültem… Én mániákusan szeretek mindig ottlenni mindenben, elvégre társas lény vagyok.

És az olvasóknak elárulhatsz egy-két nagyobb dobást az idei év koncertfelhozatalából?

Most dolgozunk egy szeptember elején esedékes The Locust koncerten, valamint szeretnénk elhozni az újraegyesült Gorilla Bisquitset. A már fix dátumok pedig a Bane és a Have Heart koncertje, ezen felül Converge, Strike Anywhere… Ezek nyáron, a többi egyenlőre pedig mind levegőben van.

A zenével való viszonyodról mesélnél egy kicsit? Mióta tart a szerelem, mennyi részét adja az életednek, és mit kapsz tőle?

12-13 évesen léptem kapcsolatba a zenével, amikor bejött a Superchannel Skychannel-dolog, és ott az ember végre láthatott klipeket; az MTV csak pár évvel ezután lett aktuális itthon. Abszolút a metal-vonal állt hozzám közel, Metallica, Megadeth, Slayer, Guns N’ Roses… Mai napig szeretem a Bon Jovit, bár ezt nem sűrűn szoktam reklámozni… Pont az egyik nap röhögtünk azon, hogy mennyire utáltuk az Aerosmuith-t, ám az Alicia Silverstone-os videoklipekért mindenki odavolt anno, hehe! Ami még fiatalabb koromban megfogott, az a Queen volt; Ádám is imádja, Kuti pedig nagyon utálja. 1993-ban volt alkalmam látni a Metallicát, 1994-ben pedig a Sedative Bang nevű, régi klasszikus hardcore formációt még a nyugati Totalcarban, és ekkor, 14 évesen csöppentem bele ebbe ez egészbe. 15 évesen kezdtem el ténylegesen a zenéléssel foglalkozni a Burning Inside képében, ’94-’95 tájékán. 1996 szeptemberében álltunk először színpadon, már a Csengery utcai Totalcarban, ahol a Dawncore-ral játszottunk; még a mai napig megvan a plakát, egy kézzel rajzolt papír, amit többször fénymásoltunk és az ismerőseink ragasztgatták ki.

Az év hátralevő részében mik a terveitek?

Turnézunk, turnézunk, turnézunk, aztán majd itthon is adunk koncerteket pár fesztiválon, már ahová kellünk; eddig szokatlan visszajelzések érkeztek, ami nem tudom, minek a számlájára írható, hiszen elég sok koncertet tudhatunk a hátunk mögött, legyen szó akár fesztiválos bulikról, akár klubkoncertekről, hiszen a látogatottság mindig egész jó volt. Ennek ellenére a fesztiválok nagyrésze kimarad, de igazából nem bánom: ha valakinek nem kell egy olyan előadó, aki keményen dolgozik, évi 50-60 bulit nyom, aki – lehet hogy most nagyképűen hangzik, de – emblémája a magyar underground zenének, azért ez vonatkozik mind a Newbornra, Dawncore-ra a régi időkből is, hiszen mi mind kivájtunk egy-egy utat a saját zenénknek, és más zenekaroknak egyaránt, hogy azok képesek legyenek mozogni az országon belül. Ha valami inkompetens barom fesztiválszervezőnek nem kellünk, megvonom a vállamat, és leszarom; igazából utálok fesztiválokon játszani, mondjuk a Szigeten mindig jó hangulatú bulikat nyomtunk, és évről-évre egy kicsivel többen voltak ránk kíváncsiak, így az otthonos környezetnek minősül. Egy-két kisebb fesztivál biztosan lesz, megyünk a Rockmaratonra, ami szigorúan csak rock/metal felhozatallal büszkélkedhet… Igazából ahová hívnak, oda megyünk; túl nagy igényeink nincsenek, főleg egy klubkoncert tekintetében, de egy fesztiválon azért elvárnánk, hogy mi is megkapjuk a tiszteletet, hogy ne csak akkor kerüljön szóba a zenekarunk neve, amikor lehet pedálozni a magyar undergrounddal: ‘nézzétek ezt a magyar zenekart, külföldi kiadónál vannak, respektjük van…’ stb. De például vidéken szívesen koncerteznénk, hiszen annyi jó emlékünk van az előző bulijaink kapcsán. Balmazújvárosban, Salgótarjánban, Kazincbarcikán, Tökölön, Veszprémen kurvajó bulijaink voltak, melyekből megbizonyosodtunk, hogy igazán érdemes vidéken játszani. És inkább amondó vagyok, hogy nem szívesen játszanék dögmelegben, eszméletlen szar hangzással; helyette izzadjunk be egy klubban, ahol ottvan mindenki, és átérzi az ember a közönség közelségét, ezzel egyfajta hatás-kölcsönhatást kialakítva. Jó a fesztiválozás is valamilyen szinten, de feleannyira nem bírom, mint a klubbulikat, hiszen elveszik a közös interakció a közönség és a zenekar között. Annak alapján, ahogy összeálltunk októberben a The Idoruval, decemberben a Superbuttal, láthattuk, hogy közösen elég sok embert vagyunk képesek vonzani, s mind a mai napig kellemes emlékeim fűződnek az ilyen bulikhoz. Ha esetleg egyszer olyan szintre jutna a zenekar, akkor teszemazt nyomnánk kettő bulit itt a Kultiplexben, de mondjuk erről most is szó van, hogy december végére összehoznánk a PeCsába egy koncertet a Superbutt és a Blind Myself társaságában, bár az lehet hogy személytelenné válna, ezért Vörös Andrissal beszéltünk is, hogy érdemes lenne különleges színpadi elemeket igénybevenni, és különféle kiegészítőkkel otthonosabbá tegyük a helyszínt. Visszatérve a tervekhez, videoklipbe lehet hogy nem vágunk bele már az idén, ez attól függ, hogy mennyire kapják fel a lemezt, azért elég jól fogy, működőképes produkció, de minden attól függ, hogy belevágunk-e az új lemezbe. Ha igen, akkor már decemberben stúdióba vonulnánk, és majd a lemeznmegjelenést összeillesztenénk a klip debütálásával.

Utolsó kérdésem pedig: mit üzensz a NuSkull olvasóinak?

Nem tudom, ilyenkor kéne világmegváltó gondolatokat mondanom… Régen mindig olyan okosakat tudtam erre mondani, de mára már semmit sem tudok hozzáfűzni. Teljesen hülyének érzem magam, ‘gyertek el a koncertre, töltsétek le a zenénket, vegyétek meg, érezzétek jól magatokat…’ – mondta ezt szándékosan gyermeki hangsúlyozással -, passz. Köszi szépen az interjút!

Én köszönöm!


Tehát nem elfelejteni: a Twelve Tribes, Bridge To Solace, Raging Speedhorn, Go It Alone utazó cirkusza május 22-én éri el hazánkat.