Még mélyebbre merül a mesés blues-óceánban a Trophy Scars

trophyscars

A New Jersey-i Trophy Scars utolsó lemeze (te jó ég, az is már három éves, és még mindig visszajár a lejátszóba!) egy erőteljes lépéssel igyekezett távolodni a banda kezdeti poszt-hardcore korszakától, ám ha valakinek, akkor nekik elnézzük ezt, pláne, ha ilyen profi, felejthetetlen és monumentális módon valósították meg. A Holy Vacants egyszerre volt végtelenül összetett, csapkodó és érzéki, szövegvilágát tekintve pedig horrorisztikus, szürreális és felkavaró. A blues, a rock és a progresszív elemek egyfajta tökéletes egyvelegében egyaránt megelevenedett az erőszak és a szépség is. Talán legjobban Rejtő Jenő szavai írják le azt az érzést, ami több dalnál kavarog bennem: “nincs melódia, ami gyönyörűbb, felemelőbb és meghatóbb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért.”

A srácok a 2014-es lemezt követően a háttérbe vonultak (főleg Jerry Jones énekes Super Snake nevű bandája miatt), hogy a napokban egy igazi meglepetéssel ajándékozzák meg a hallgatókat: a banda váratlanul egy új dalt mutatott be, mely egyfajta tiszteletadás Ennio Morricone és a spagetti western irányába. Íme a Panic Machine: