2023. január 26.
Honnan lehet tudni, hogy lassan február van? Onnan, hogy a NuSkull végre kiszenvedi magából a 2022-es toplistáit. Mindent összevetve a tavalyi év is eléggé erősre sikerült, már csak abból a szempontból is, hogy a szokásos tizenötös hazai listáinkat legalább duplájára duzzaszthattuk volna, de mivel maradtunk a szokásos formátumnál, így sajnos több előremutató anyag kimaradt a végelszámolásban. Ez is jól mutatja, hogy a magyar underground továbbra is él és virul, és bizony nem kell messzire menni, hogy baromi jó anyagokat hallgathassunk, és pláne nem kell szégyenkezni, ha a környező országok metal/hardcore/satöbbi bandáit vesszük figyelembe, akkor is bőven az élmezőnyben vagyunk. A múlt héten már végigmustráltuk 2022 legjobb kislemezeit és EP-it, most pedig jöjjön a 15 legjobb teljes album.
Nagyon-nagyon kellett már egy olyan hazai zenekar, amely végre figyelemre méltón műveli a világszerte virágkorát élő nu metalcore-t. A kecskeméti Informernek ez sikerült: a bemutatkozó klipes dal megjelenésekor rögtön lehetett tudni, hogy ígéretesek. A Dark Ceremony című debütlemezben megvan minden, ami hiányzik az itthoni műfajtársakból: nyers erő, változatos dalok, az „online téren” is átütő, effektekkel ésszel operáló hangzás, valamint igazán döngölő breakdownok, amelyek hallatán otthon is rombolni támad kedvünk, hát még a pitben… Még egyediséget is tudtak csempészni a zenéjükbe azzal, hogy pop punk- és dallamos hardcore-elemekkel, valamint tiszta énekkel színesítik a dalokat. Az album egyik csúcspontja a Deep Cut műfajváltásai, még több ilyet! A kecskemétiek ezzel az anyaggal feljegyezték magát a hazai modern metalszíntérre, méghozzá előkelő helyre. (Kiss)
Habár lassan két évtizede, hogy a Needless formálódni kezdett a Pest megyei Dánszentmiklóson, mégis csak az utóbbi pár évben indultak be a dolgok a csapat körül – de akkor aztán annyira, hogy a második nagylemezük, a The Cosmic Cauldron már külföldi kiadónál (a német Uprising!-nál) jelent meg 2022 legelején. A nemzetközi figyelem nem véletlen, hiszen a srácok abszolút prémium szinten űzik a death/thrash/prog/sci-fi metalt, amiben nyilván visszaköszönnek hatások (Death, Voivod satöbbi), de mégis lépten-nyomon tetten érhető egy olyan egyedi hangvétel, amire simán rá lehet vágni, hogy “na, ez olyan needlesses.” Ez pedig mindenképp óriási erény egy mindössze két albumot és egy EP-t jegyző brigádnál. (Völgyesi)
Ha itthon feljön a thrash metal témája, mindenkiből előbújik a boomer megmondóember, a “régen még mik vótak” mantrák, automatikusan egy letűnt korszakot vizionálunk magunk elé, és ezen az se segít, hogy a műfaj említésére csak a rendszerváltás korabeli arcok és zenekarok ugranak be. Pedig itt van nekünk a pár éve újra aktivizált Archaic, akik minden szempontból masszív fáklyahordozást követnek el legújabb, The Endgame Protocol című nagylemezükön. A dalok nagyon flottul meg vannak írva: ahol kell, szélsebes vágtával radírozzák le az arcod, máshol gigászi és modern dallamossággal ejtik le az állad, és teszik ezt végig úgy, hogy se magukat, se a stílus nagyjait nem csulázzák arcon. Ja, és az egész úgy szól, mintha maga Chuck Billy nedves álmából manifesztálódótt volna. Formabontó, mégis tradicionális, az Archaic pedig a stílus legerősebb új generációs képviselője és pont. (Radó)
A Kertész Márton (ex-Special Providence, From the Sky stb.) vezette budapesti progresszív death metal-zenekar 2020-as alakulása óta minden évben kiadott egy lemezt. Ez talán nem minden esetben lehet jótékony hatással a zeneírásra nézve, viszont úgy tűnik, a Rivers Ablaze-t (egyelőre) nem támadta meg ez a fajta probléma. A The Black Hole Era egy nagyon változatos, technikás és kísérletezős űrhorror-opera, ebből kifolyólag pedig érdemes többször is meghallgatni, mert mindig fedezünk fel valami új mozzanatot, ami felett az előzőekben elsiklottunk. Knapp Oszi (Grizzly, Wrong Side) és Ferenczi Márton (Fragda, Moth Project, ex-Niburta) csatlakozásával nagyot ugrott feljebb a banda, érezhető az összhang és a kiteljesedés, hiszen Oszi hangja remekül passzol a hangszereléshez, Marci és a többiek kiszámíthatatlan, egyszerre brutális és dallamos játéka pedig egy vérfagyasztó képet fest fel az univerzum távoli, sötét, ismeretlen és fagyos, nagyon fagyos zugairól, amiktől az összes isten óvjon minket. Nem úgy, mint a zenekar további kiadványaitól, mert azokat már nagyon várjuk. (KG)
Ahogy haladunk az idei győztes lemez felé, többször is konstatálhatjuk majd, hogy nem is feltétlen kell ének (vagy kajabálás) a kívánt eredmény eléréséhez. Az elmúlt években kis hazánk igencsak magas minőségben – és mennyiségben – termeli ki a jobbnál-jobb instrumentális produkciókat, ennek a stílusnak pedig az egyik megkerülhetetlen űzője a debreceni Ghost Toast. A srácok negyedik, Shade Without Color c. lemeze egyenes folytatása a 2020-as kiüresedési soundtrackjüknek, a recept pedig nem változott: lassacskán építkező, filmszerű atmoszférák, futurisztikus megoldások, és a hallójáratba költöző, hipnotikus riffek. A kiadvány nem egy könnyen emészthető darab a maga 67 percével, viszont pont azon tulajdonsága miatt, hogy pusztán támpontot nyújt a saját magad által generálható sztorihoz, hallgatásról-hallgatásra új arcát tudja tudja megmutatni. Egy tükörkép nélküli arcot. (Radó)
Miután a Dereng és az Isten Háta Mögött romjaiból felépített Nagyúr zenekar egy évvel ezelőtt az első négyszámosával simán befurakodott az akkor EP-listánk élbolyába, nem nagy meglepetés, hogy a debütáló nagylemezükkel – aminek a felét ugyanaz a négy dal teszi ki – most újra itt vannak. Amit játszanak, az továbbra is egy kicsit alteres, kicsit grunge-os, kicsit progos, agyafúrt rockzene, ami nem túlontúl komplikált, de pont kellő mértékben van megcsavargatva ahhoz, hogy ne is legyen túl egyenes. Hasonló a helyzet a szövegvilággal is: Pálinkás Tamás remekül megtalálta az egyensúlyt a pálinkástomis rébuszok és a közérthetőség között. Az meg már csak amolyan nuskullos hagyomány, hogy minden év toplistájában van egy olyan lemez, ahol jól agyondicsérgetjük Vári Gábort (Miracle Sound Studio) a hangzásért – ez a lemez most épp a Szemét. (Völgyesi)
Alig pár év kellett ahhoz, hogy a budapesti Red Swamp a burjánzó hazai stoner/sludge közeg egyik húzónevévé váljon, a covidos parák lecsengésével pedig ki is hozták a sokat halogatott harmadik albumukat. Azt már jó előre megmondták, hogy a Time to Die egy tömörebb, velősebb anyag lesz, és az is lett, talán túlságosan is, de legalább egyetlen árva gyenge láncszem sincs rajta. Emellé még a saját határaikat is sikerült kicsit feszegetni, például a nyitó Quarantine az eddigi leggyorsabb, legthrashesebb, a záró címadó meg a legkomótosabb ‘Swamp-dal. Utólag pedig a lemezből még egy jelentős korszakhatár is lett: ősszel Bereczki Zoltán dalszerző gitáros kiszállt a bandából, és habár a Swampot nélküle elképzelni elsőre legalább olyan abszurd gondolatnak tűnt, mint a Panterát Dimebag nélkül, de ahogy utóbbiból végül mégis valóság lett, úgy látszólag Gregék is sikeresen megugorják ezt a szakadékot egy új felállással. (Völgyesi)
A fővárosi Counter Clockwise mesterien ötvözi a skate punk és a dallamos hardcore punk jegyeit, ahogy ezt szinte az összes eddigi megjelenésével bizonyította, így a második nagylemez színvonala is borítékolható volt. Fogós riffek, tempózás, csordavokálok és kiállások, tehát zeneileg a kitaposott nyomvonalat követik a srácok, viszont elődjével ellentétben a Szó szegik, vagy bennszakad című anyag a közéletnél nagyobb hangsúlyt fektet a mentális egészségre. Ahogy már megszokhattuk, a dalszövegek továbbra is oda sújtanak, ahová kell: mívesen megfogalmazott problémák, melyek magába fordulásra és elgondolkodásra sarkallják az embert, illetve külön kiemelendő a szállóigék leleményes használata. (Kiss)
Már az előző kislemezen is elsírta a viharsarki Another Way, hogy „a világ szar és nem változik„, az új anyag pedig tovább tekert egyet a keserű hangulaton, melyet leginkább a magyar vidék leszakadása, a megtört beletörődés és a hazai közállapotok katasztrofális helyzete fűt. Bár zeneileg továbbra is a fastcore/hardcore punk stílusokban ugrálunk, a hangzás meglepően jó lett, ami pedig az összképet illeti: a Csillagok kutyaláncon úgy lett a srácok eddigi legkeserűbb albuma, hogy még törekedtek is arra, hogy minél színesebbé tegyék különböző finomságokkal, mint a korábbi albumuk egy dalba sűrítése, vagy épp egy rapszám, mely tökéletes apropó a Carson Coma felkérdezésére. Szűk húsz percbe ennyi haragot és bánatot még nem összpontosítottak a békési arcok, ám ez annyira talán nem is meglepő, ha csak megnézzük, mi történt ezzel az országgal a rendszerváltás óta – bőven van min háborogni. (Simon)
iamyank nem először nyúl jó helyre, hogy a világvége hangulatot zenei formába öntse, és talán a multiinstrumentalista producer eddigi legsikeresebb próbálkozása lett az All Machine Will Fail debütálása. A poszt-metal vonalon hozott megfejtés a legmasszívabban építi fel az utat a szakadékhoz, hogy könnyen fejest ugorjunk a feneketlen mélybe, ahol Hamvas Béla óta jól tudjuk: a zuhanás örök. Az And We minimálisra vett struktúrája hipnotizáló erővel csap le és ver szét darabokra, hogy aztán az ambientes, lebegős részek újra felépítsenek atomjaidból. Ami a legjobban sikerült a lemezen, az a nagyívű atmoszféra lassú, de precíz fejlődése a motoszkálástól az elhatározáson át a kirobbanó cselekedetig. A végére minden hang, minden ütem a helyére kerül, hogy együtt teljesedjen ki, majd hunyjon el a történet. A trió az alapvetően instrumentális anyagra egy csöppnyi éneket is csempésztett, amivel a jövőben bátrabban is lehet gazdálkodni, mert kifejezetten jól állt ennek az embertelen hangulatnak egy kis emberség, ha már a gépeknek úgyis leáldozott. (Simon)
A Harmed mindig is két lépéssel mindenki előtt járt a magyar színtéren, az pedig, hogy kisebb szünet után, mondhatni meglepetésszerűen jelent meg az első nagylemezük, egy olyan manőver volt, amire nem sokan számítottak. Pláne azután, hogy a zenekar pár év leforgása alatt hódoltatott be mindenkit, pusztán kislemezekkel és szinglikkel. A nem túl rövid című The Everchanging Gap Between Life and Loss meg kellett, hogy küzdjön egy frissített felállással, illetve egy afféle “presztízs-visszaépítő” szituációval is, de ezek közül egyik sem látszik/hallatszik rajta: az album baromi jól szól, egyedi, zajos, modern és a végletekig polírozott. Az olyan bravúrok pedig, mint amikor egy zilált, fejletépős, ipari metal(core)-dalt egy elszállós, elektronikába csavart, magyar nyelvű, törékeny folklór szösszenet vált, ékes bizonyítékai annak, hogy a srácok már rég nem követik az ösvényt, hanem ők tapossák ki azt. (Radó)
A módfelett hangzatos cím a budapesti Nest of Plagues második nagylemezét takarja, ami két szempontból is kiemelkedik a metalcore és deathcore tömegtermelésből. Az első, hamarabb kihallható erény az, hogy e műfajokon belül kevés olyan kreatív és tehetséges dalszerző gitárost találunk itthon, mint Breier Máté. A másik dolog kicsit több odafigyelést igényel, de annál inkább meghálálja magát. A To Kill a God ugyanis a mentális egészség koncepciójára épül, és mint ilyen, egy végletekig őszinte, hiteles kitárulkozás Ivanics Dániel énekes/basszer részéről. Abban a korban, amikor a -core műfajok nagyrészt kiüresedtek és közhelyek puffogtatására redukálódtak, ez felbecsülhetetlen érték – így aztán nem is csoda, hogy 2023 elejére a Nestnél is beindulni látszik a külföldi térhódítás.(Völgyesi)
A budapesti Black Particles szintén egy instrumentális zenekar, akik első nagylemezükkel egy nem akármilyen anyagot tettek le az asztalra, egészen dobogós helyezésig küzdve fel magukat. Nem is csoda, hiszen ez a poszt-metal album úgy szippant be, mint egy fekete lyuk, amiből nem tudsz, de nem is akarsz kikeveredni, dacára a sötét hangvételnek. A gyász témájával a középpontban a Loss Function csapong, hiszen itt a mélybe ránt a gyötrelmes dallamokkal, ott megtép a kétségbeesés forgatagában – éppen úgy, mint maga a gyász folyamata, szeretteink elvesztésének feldolgozása. Erre talán a legjobb példa az A Fractured View című dal: gyönyörű és zaklatott témák váltják egymást, a műfaj jellegzetes delejező, fenséges sötétsége csodálatosan járja körül a tematikát, néhol black metalos futamokkal elmélyítve azt. (KG)
A hazai dallamos hardcore-rajongók egyik legkedvesebb zenekara az Anchorless Bodies, akik a 2019-es EP után tavaly a harmadik nagylemezüket adták ki, és kétségtelen, hogy a műfaj keretein belül a Lélekhozó eső bizony jött, látott és győzött. Hangzás terén a korábbi anyagokat idézi, ugyanakkor letisztultabb és sokkal inkább kimunkált. Legyen szó akár a vadul vágtázó dob- és gitártémákról, a szomorkás és szállós dallamokról, az elkeseredett ordításról vagy a lírai dalszövegekről, a miskolci srácok minden téren remekelnek. Ha pedig ez még nem lenne elég: az anyag elejétől a végéig leköt, nem kalandozol el, hála a remekül összetákolt dalszerkezeteknek és a melankolikus hangulatnak, ami végig körbelengi a lemezt. Ráadásul amint a végére értünk, már hallgatnánk is újra, mert talán az előző körben még nem fájt eléggé (a lehető legjobb értelemben), újra és újra magadra akarsz ismerni, és még nem porzik a könnycsatornád. Az Anchorless Bodies tavaly újabb bizonyítékot hozott arra, hogy tiszta szívvel és alázattal érdemes zenélni, máshogy egyáltalán nem. (KG)
Már látható volt, hogy az idei listánkon a szokottnál is több instru cucc kapott helyett, ráadásul a legelőkelőbb pozíciókban is. Akik pedig tavaly a legjobban hozták ezt a formátumot, az minden kétséget kizáróan a Kytaro volt. A budapesti trió már nem először bizonyítja, hogy ők az egyik legjobb underground zenekar itthon, mi pedig egyre jobban érezzük magunkat kellemetlenül az általuk lepakolt, zavarba ejtően egyedi pseudo-exotic psych-math vonalon, jelentsen ez bármit is. Egészen parádés hangszínen csattognak azok a gitársávok, bűvöletbe ejtően építkezik a ritmika, és baljósan lebegnek az elektronikai dallamleplek, arról nem is beszélve, hogy a Temporary Internet Files hangzása tökéletesen lett ahhoz kikeverve, hogy egy monumentális online sci-fi thriller részeseinek érezzük magunkat. Végre valami ötletében is egyedi, megvalósításában pedig teljesen maximalista lemezt hozott a felszínre a hazai szcéna – sajnos nem túl gyakran fordul ez elő mostanában. (Simon)
Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy most már szokássá válik itt a NuSkull berkeiben évről-évre meghirdetni egy különdíjas lemezt is, ami nem tartozik szigorúan véve az oldal által lefedett stílusok alá, viszont valamit mégis megérint bennünk. Tavaly is érkezett nem egy ilyen kiadvány, de mind közül magasan kiemelkedett a Platon Karataev harmadik – és egyben első magyar nyelvű – nagylemeze, a Partért kiáltó. Elnézve a szakma megemlékezéseit 2022-ről, a négy fiatalember szinte mindenkit maga mögé utasított a hazai kísérleti rockzenében, és hát nem is csoda: a lemez könnyed, mégis olykor fojtó atmoszférája egyszerre emel fel, majd taszít a mélybe, simogat és tép fel olyan sebeket, amiknek létezéséről nem is tudtunk. Az anyag legerősebb tulajdonságai vitathatatlanul a melankolikus énekben/szövegekben rejlenek, amik a néhai Képzelt Várost idézik fel – annak is a legszívfacsaróbb epizódjait. A Platon pedig annyira metal, hogy nemcsak Bali Dávidhoz (Satelles stb.) és Jakab Zolihoz (Bridge to Solace, Phoenix Music stb.) van közük a színfalak mögött, hanem az első Budapest Park-os Thy Catafalque-buli társfellépői is ők lesznek májusban. Így már más a lassú madár fekvése, nem? (Radó)
