A csillagszél huzata – Rivers Ablaze: The Black Hole Era

Tracklist:

1. Cosmic Venture Arch
2. Vortex
3. Perished Fountains of Life (feat. Gyémánt Krisztián)
4. Stellar Suffering
5. Descending
6. The Claiming (feat. Tari Szabolcs)
7. Giants of the Sky
8. Unholy Expanse

Műfaj: progresszív death metal, atmoszférikus black metal

Támpont: Between the Buried and Me, Meshuggah, Fear Factory

Hossz: 45 perc

Megjelenés: 2022. április 15.

Kiadó: Metal.hu

Webcím: Ugrás a weboldalra

Mindig érdekes jelenség, amikor a szemünk láttára alakulnak honi szupergruppok, még akkor is, ha ez nem egy elszigetelt eset, lévén kis hazánkban ha valaki ténylegesen szerves része akar lenni a szcénának, akkor minimum annyi formációban tűnik fel, amennyit csak nem szégyell. Ezzel meg is ágyaztam cikkünk alanyának és rátérnék arra, hogy a Rivers Ablaze hogy vált alig három év alatt a hazai extrém metal egyik legeklektikusabb formációjává. Ez idő alatt Kertész Márton gitáros (From the Sky, ex-Special Providence) eleinte szólóprojektnek indult elfoglaltsága kiadta debütlemezét (Black Canvas, 2020), majd egy instrumentális anyagot (Devoid Dying Sun, 2021) és most itt van a harmadik kiadvány, a The Black Hole Era, ami az első lemezhez képest egy szinte teljesen kicserélődött formációval készült el. Ez senkit ne rémisszen meg, ahogy meghalljuk az albumot, szinte érezni lehet, hogy itt ez a betonszilárdságú csapat, akiknek az volt megírva, hogy együtt nyissák meg a féregjárat ezen korszakát.

Mielőtt kitérnék a lemezre, eloszlatnám a kételyeket afelől, hogy vajon ugyanazokat halljuk-e játszani a felvételen, mint akik a nagyon er(d)ős promó fotókon is láthatók? A válasz: nem. Viszont így legalább azt az élvezetet is megadja nekünk a zenekar, hogy más megvilágításban, más ízvilággal és stílussal keverve halljuk a dalokat élőben megdurranni, mint ahogy azt a lemezen átélhettük. Ez manapság kuriózum. A játék neve pedig, amit ezek az urak alkotnak, talán a progresszív death/black metal jelzőkkel írható le a leghatásosabban, de nyilván ezeken kívül innen-onnan azért találunk még kapaszkodót, tehát egy szép, terjedelmes stílusrepertoárt látunk felvonultatva. Az, hogy a kemény zenének ez az elsőre nem túl könnyen befogadható válfaja egyre jobban kezd elterjedni itthon és jobbnál-jobb megjelenéseket eredményez az utóbbi időben (Beneath the Void, Needless, Fragda stb.), egyfajta megnyugvással szolgálhat a stílus(ok) rajongóinak. “Szerencsére” ugyanezen megnyugvás már nem lelhető fel a The Black Hole Era dalaiban.

Kapunk nyolc tételt, köztük kettő rövidebb átvezetőt (ezekre még kitérek a későbbiekben), de a maradék hat dal átlag hossza így is hét perc körüli, szóval ha még nem zavarodtunk bele a rögtönzött matekfeladványba, akkor így is kijöhet a végére a 45 perc, ami szinte tökéletes nagylemez-játékidő. Ahogy felcsendül a kezdő Cosmic Venture Arch, kapunk majdnem két percnyi gondolkodási időt, hogy biztos fel szeretnénk-e szállni erre a kozmikus haláljáratra (spoiler: kár lenne kihagyni). Aztán beindul a csörte, Marci gitár- és bőgőjátéka továbbra is beleköthetetlen minőségű, ezzel a friss igazolás, Knapp Oszkár (Grizzly, Wrong Side, ex-Insane stb.) orgánuma alkot verhetetlen elegyet. Bár Oszi ebben a műfajban még épphogy csak megmártotta a lábát, mint vendégelőadó (illetve a már említett első Rivers’-lemezen is feltűnt), olyan, mintha mindig is ezt az énjét kereste volna. Kiválóan hozza a négy-öt különböző scream technikát, továbbá a már tőle ismert Burton C. Bell-es (ex-Fear Factory, Ascension of the Watchers) tisztákat.

Aztán jön a Vortex, ami beszippant, a Perished Fountains of Life kiszipolyoz, valamint a The Claiming, ami a “teljes értékű” dalok közül a legrövidebb, viszont ennek és a határozottan dallamosabb vonalvezetésének ellenére is egy kifejezetten jól sikerült darab, ami leginkább a Between the Buried and Me változatosságát juttatja eszembe, valamint a banda instrumentális múltja is felsejlik benne roppant esztétikusan. Ez utóbbi két dalban egyébként Oszin kívül Gyémánt Krisztián (Beneath the Void) és Tari Szabolcs (From the Sky, ex-Miserium) is mikrofont ragad, beleadva a beleadandó pluszt a számokba. Ha már többször is felhoztam, muszáj kitérni a két átvezetőre, amik remekül sikerültek, Cséry Zoltán (Random Trip, ex-Subscribe stb.) egymaga lepipálja az egész legutóbbi Blood Incantation-próbálkozást, mindazonáltal nem nagyon tudtam kibékülni az elhelyezkedésükkel a lemezen. Mondhatni “túl közel” vannak egymáshoz, de lehet, csak én nem tudtam megfelelően értelmezni az album által felvezetett történetet. A másik dolog, ami sajnos böki a csőrömet, az a hangzás. Félreértés ne essék, minden hangszer és a sound úgy szól, ahogy kell, leszámítva egy jelentőségteljes aspektust: a dobokat. Számomra túl halk, nem érzem azt, hogy dörrenne és puffanna, hogy megteremtené ennek a hideg, sivár környezetnek a hideg és sivár atmoszféráját. Pedig Ziskó Olivér olyan vehemensen és szélsebes technikával csap oda a bőröknek, hogy azt öröm (lenne) hallani teljes valójában.

Mindezen apró-cseprő szőrszálhasogatások ellenére a The Black Hole Era egy önmaga potenciáljával látszólag teljesen tisztában lévő és azt ki is használó zenekar képét festi meg. A lemez minden újabb meghallgatásnál sorban fedi fel az eddig rejtve maradt gyöngyszemeket (a Vortex oda-vissza “lépcsőzetes”, már-már rajzfilmes futamával egyszerűen nem lehet betelni) és magabiztosan válik hivatkozási alappá. Biztos forrásból tudom, hogy a közeljövőben számottevő változás nem várható a Rivers Ablaze felállásában, és azt is, hogy a banda már nagyon nehezen tudja kordában tartani a produktivitását, így kíváncsian várjuk, hogy mi történik azután, ha beszippant a fekete lyuk. 8,5/10