Megszakított szertartás – Kylesa a Dürerben

Azt hiszem, az utolsó pillanatban bejelentett koncerteknek mindig megvan az a romantikája, hogy a koncertlátogató az első hang kipengetéséig magában érezzen egyfajta késztetést a kapkodásra. Ha nem ismeri az érkező bandát, azért, ha ismeri és még szereti is, főképp azért, de az ilyen koncertek hangulatához mindig magasabb meglepetésfaktor dukál, ezt senki sem vitathatja el tőlük. A legnyilvánvalóbb példa talán az ominózus, teltházas Meshuggah-buli a Kultiplexben, ami a Kylesával kapcsolatban már csak azért is releváns, mert mindkét koncert a Hegyalja intervallumában volt érintett, és ha már a múlt hét során a Rockmaraton tehetségkutatójával kapcsolatos elfoglaltságaim miatt mulasztani kényszerültem a The Ghost Inside koncertjét, itt már igazán nem volt apelláta.

Azonban a Twin Cobra kilencre tolt kezdése előtt, ahogy megérkeztem a Dürerbe, még nem mondtam volna meg biztosra, hogy ez a koncert is hozni fogja a teltházas fülledtséget, ugyanis tényleg csak páran szállingóztunk be a terembe az első zajokra, és ez a létszám a koncert végére sem dagadt fel drasztikusan. Ezt pedig csak azért sajnálhatják a késők, mert erre a bandára a továbbiakban aztán igazán illene figyelni, ugyanis a Kyuss, a Queens Of The Stone Age és a Helmet szerelmesei biztos megjegyezték volna maguknak a produkciót. A banda vagy keveset játszott, vagy nagyon jó hangulatban telt a koncert, esetleg mindkét paraméter érvényesülhetett, és még dolgozott bennem a tehetségkutató sokkja is, mindazonáltal tényleg lehengerlően súlyos bulit nyomtak. Sajnos a tagok csak a dalsorrend haladtával oldódtak fel, legalábbis a szett első részében csak a mellesleg remek frontember Fekete Gergelyről, valamint a dobos Gelóczy Istvánról mondtam volna meg, hogy tényleg élvezik, amit játszanak, azonban a többiek sem menekültek saját torzításuk mocskos bájától, és a végére minden sokkal gördülékenyebben haladt, vonszolódott. Egyedüli problémaként talán azt emelném ki, hogy az egységes szintű bólogatásban néha úgy tűnt, hogy egy-egy dal valójában (még) inkább témahalmaz, mintsem valós szerzemény, ám tapasztalatnak és ismeretszerzésnek tökéletes élmény volt.

Hasonlóképp éreztem fontosnak a Haw megtekintését, amit igaz, hogy a legutolsó sorból követtem, ám így is kellett némi idő ahhoz, hogy egy Fülesbe illő “keresd-a-különbséget” játék keretein belül rájöjjek arra, hogy Makó Dávid megvált a szakállától. Ez azonban csak másodlagos információ amellett, hogy a következő hónapokban a budapesti klubéletnek igen sokáig kell nélkülöznie a színtér egyik, ha nem a legnagyobb sikervárományos reménységét, és ennek jegyében szinte meg is telt a kisterem, ami az olykor örvénylő, olykor csak kellemesen hullámzó riffeknek is kellő visszhangot adott Makó úr még mindig hibátlan és erőteljes orgánuma mellett ahhoz, hogy egyszerűen ne lehessen ellenkezni az összhatással. De most komolyan: nagyon kevés banda képes itthon arra, hogy ilyen színpadképes formában játssza el a dalait, és mindezt úgy, hogy ezzel a dinamizmussal és szenvedéllyel, ami megdörren, új embereket is kérdés nélkül megérintsen a Haw hangzása. Ennek jegyében pedig kívánom azt, hogy ne kelljen sokat várni arra a bizonyos visszatérésre, amit lehetőleg egy új dalcsokor is koronázhatna, mert már igazán megérdemelné azt mind a közönség, mind a banda.

Ahogy a Kylesa is megérdemelte azt, hogy már a beállásnál tisztességesen megteljen a kisterem, bár Carl “Yeti” McGinley dobos és a gitáros/énekes, valamint tamos és theremines (!) Phillip Cope arcáról inkább azt olvastam le, hogy ők félúton vannak Bat Country felé. És a rájuk kiült delíriumos homály valahogy elfedte az egész koncertet is, ami egyfelől valós keretet adott a Spiral Shadow belső örvénylésének, másfelől módszeresen átformálta mindazt, amit tavaly láttunk a Converge vendégeként a bandától. Itt ugyanis nem volt helye interakciónak vagy köszönetnek: dal dalt követett különféle átvezetésekkel, és igazából a Kylesa kinőtte magát arra a szintre, hogy gyakorlatilag egy komplett szeánszot vezessen le a színpadon, beleértve azt a megszólalást is, amit az olykor három dob, a szintetizátor és a theremin eleve hozzátesznek a két gitárhoz, a pumpáló basszusgitárhoz, valamint a hipnotikus énektémákhoz. A basszusgitár pedig kulcsfontosságú a koncert egészét tekintve, hiszen Corey amilyen lelkes és átszellemlült volt a nyitó Unknown Awareness elején, utána annyira vesztette el fokozatosan a lelkesedését, majd csapott át dühöngő hisztibe. Ennek okát feltehetően az adhatta, hogy az új lemez dalai által megkövetelt szintetizátoros betétekből nem hallott vissza semmit, így két dal között fogta magát, és hátra dobta előbb a szintetizátort, majd az állványt, és a koncert végén ugyanilyen hevességgel vágta gitárját az erősítő tetejére a színpadról való leviharzása előtt. Pedig a közönség miatt erre aztán igazán nem lett volna oka, ugyanis a következetesen felépített szett, ami épp annyiban helyezte fókuszba a Spiral Shadow legértékesebb és leginkább transzcendens kicsengésű pillanatait, mint a Static Tensions zsigeri és morózus döngöléseit, befogadó fülekre talált. Itt persze kivételt is kell tennünk a három pogózó egyén kapcsán, akik a koncert második felén a befelé történő kihangosítás mellett a közönség sorain belül is megölték azt a (zöld)füstös hangulatot, melybe minden egyes dal és intermezzo be volt csomagolva, ám ha eltekintünk a zenekar kimerültségétől, a buli előtt elmajszolt segédanyagoktól, valamint attól, hogy a pogó csak azoknak esett jól, akik benne voltak, a Kylesa tényleg az év egyik legjobb koncertjét adta. Főképp azért, mert ez az előadás már kinőtte a hagyományos értelemben vett koncertes kereteket, és annyira szervezett, gondosan felépített volt minden egyes átkötése, dobszólója, theremines közjátéka, netán egyéb hangulatfokozása, hogy egyszerűen képtelenség volt nem átvenni azt a lüktetést, amit a már koncertjein is bölcs szemhunyással hipnotizáló zenekar sugároz magából.

És épp ezért, mint olyat, a Kylesát még mindig napjaink egyik legértékesebb metalbandájaként kell kezelni, és remélem, hogy az apróbb közjátékok nem veszik el a kedvüket attól, hogy megtartsák tavaly indított jó szokásukat, és rendre visszatérjenek hozzánk: a megjelent nézőszám, valamint a koncert utáni lelkesedés is mindenképp ezt támasztja alá. Valamint abban is biztos vagyok, hogy aki azért hagyta ki a koncertet, hogy a Mastodon hevületében már tegnap leutazzon Tokajra, közel sem fog akkora élményt kapni csak Dailoréktől, mintha várt volna még egy estét ahhoz, hogy módszeresen megalapozza a leendő legnagyobb fesztiválélményét. És persze ha nem fővárosiként kényszerültél rá a kihagyásra, akkor csak az motoszkáljon benned, hogy legközelebb mindenképp a részesévé kell válnod ennek az eseménynek.