In Flames @ PeCsa

In Flames @ PeCsa

Időpont: 2009.04.01., Szerda, 19:00

Helyszín: Petőfi Csarnok, Budapest

Fellépők:
In Flames (SWE)
Superbutt (HUN)
SKRU (HUN)

Kezdés: 19:30
Vége: 22:50

Milyen érzés az, amikor úgy jössz el egy koncertről, hogy biztosan tudod azt, hogy ez kb. százszor jobb lehetett volna? Milyen az, amikor ortodox rajongók tömkelege tölti meg a PeCsa falait nehezen összekuporgatott pénzükből (a jegy 6900 Ft volt), és válaszul kapunk egy olyan bulit, aminél sokkal jobbat érdemeltünk volna? A kérdés már csak az, hogy ez a „Kis szar Magyarország, jó lesz nektek ez is” elvből következett, vagy csak a szokásos „Örökké szerencsétlen Magyarország” átokból? Szerintetek? Mielőtt, azonban kitálalnám a lényeget, és feltárnám a kérdésről a véleményemet; nézzük, hogy is kezdődött ez a bolondok napi mulatság…

Leginkább mulatságosan, hiszen ismét megtörtént velem, ami legutóbbi Killswitch Engage koncertes jelenésemnél. Eltévedtem. Igaz, a helyes megfogalmazás szerint eltévedtünk (nem az én hibám volt), de hogy miért is érdekes ez? Sajnos, azért, mert így lemaradtam a pécsi SKRU (ne kérdezd a névválasztás okát) zenekar második (!) koncertjéről. A zenekar létéről gyakorlatilag tegnap estig tudomásom se volt, de utólagosan megtudtam, hogy a Brigád zenekar jogutódjaként kell velük számolni, így aki ismerte a zenekart tudhatja, hogy milyen műfajban is utaznak. Pop-punk és metalcore elegy, azaz, az egykori Brigád szavaival élve: „melodycore”. Sajnálom, hogy lemaradtam a bulijukról, ugyanis az utolsó számot épp, hogy láttam, amikor is az újkori Insane énekes Molnár Bálinttal közösen adták elő egyik nótájukat. Jól sikerült, kiválóan szólaltak meg a hangszerek, ami hagyott némi kívánni valót maga után, az az ének volt, kizárólag András részéről, de összességében hangulatos bulit tolhattak le, mert elég méretes tömeg hömpölygött a színpad előtt már alattuk is. Szurkolok nekik, bár azt le kell szögeznem, hogy nem az én zeném, amit művelnek (pedig pl. az ADTR szerelem lángol bennem máig) és, abban is biztos vagyok, hogy nem lehet egy bármilyen zenekart csak úgy betolni valahova. Stílusbeli hasonlóság, és az ismeretség mértéke nagyon fontos szempont. De erről nem én, vagy mi döntünk.


Az est második fellépője, a honi underground atyjai/seggei voltak. A kilenc éve létező Superbutt zenekar se tartozott soha a kedvenceim közé, de nem egyszer láttam őket élőben, és nem egyszer oh-lá-láztam én is az első sorokban. Ám a probléma ugyanaz, mint a SKRU brigádnál: mégis, hogy jönnek ők az In Flames elé? Igaz, a két szempontból egynek megfelelnek, de a stílusuk olyan távol áll egymástól, mint kb. a Portishead és a Namek. Ettől függetlenül kiváló showt adtak a srácok a rájuk kiszabott bő háromnegyed órában. A buli nagy részét szinte teljesen a You And Your Revolution dalai alkották; felcsendült a Mother’s Day nyitódalként, a Figure előtt Vörös András pedig mindenkit egy óriási wall of death partira invitált, közben pedig folyamatosan tájékoztatta a jelenlévőket a máltaiakkal vívott futballmeccs állásáról. Ez tovább tetőzte a hangulatot (igaz nem az enyémet). Volt még Gone Far, Fish Machine, „megidéztük Zakk Tell szellemét” is a Last Call keretein belül, volt Better Machine a Black Soup lemezről, továbbá Szájon Át és Legalább Fáj (feat. az ember, aki minden death metal buliban ott ül a színpad szélén egy Extreme Noise Terror pólóban – Gyémánt Krisztián (Sin Of Kain, Kill With Hate)) az EP-ről. Zárásul pedig lezavarták a Pioneert, pont, ahogy szokták. Bárki, bármit mond, a Superbutt egy jó zenekar, de érzésem szerint jobb lenne, ha inkább ott folytatnák, ahol az Unbeatable Eleven-el abbahagyták; bár tény, hogy az új korong sokkal jobb lett, mint az a bizonyos Fekete Leves. Összességében, azonban a Superbutt kiváló koncertbanda (kiemelendő, hogy Andris állandóan mosolyog, amiért nálam piros pont jár), de erről már többször is meggyőződhettünk a PeCsában a szokásos év végi BPRNR parádékon.

Az In Flames negyed tízkor csapott a húrok közé, de már a behangolás előtt színültig megtelt a nézőtér. A jelenlevők összetétele a következő volt: 70% csőrokker kopott Children Of Bodom pólóban, ebből legalább 40% már írt rokker társkereső-rovatba, illetve legalább 80%-uk zsíros, koszos, borszagú hajával a mellettük álló emberek szemgolyójába próbált belecsapni. A maradék 30%-ban pedig konszolidált harmincasok, kezdő metalosok, kedves, aranyos népek, illetve túlsúlyos emberkék – akik, azt hiszik ki vannak gyúrva – azért járnak le ilyen bulikba, hogy verekedhessenek, csupán azt nem értik, hogy miért kell a verekedéshez egy színpad előtt összegyűlni, ahol valaki üvöltőderviseset játszik. Jelen voltak még az általam már kihaltnak hitt Gótika Mónika társadalom utolsó maradványai, illetve bőrmellényes Pokolgép rajongók, akik valószínűleg permanens PeCsa-Hard/Kalapács kombináltbérlettel be tudtak jönni „zúzni egy frankót”. A közönségre vall, hogy kb. fél percenként elkezdtek úgy csinálni, mintha az In Flames kibattyogott volna a színpadra kezdeni és, amikor már huszadszorra csinálták, akkor kezdett csöppet kínos lenni, sebaj, ez legyen a legkevesebb. A ’Flames nyitására a legjobb szó az őrlő. Gyakorlatilag úgy szólaltak meg, mintha a Kék Yukban lennénk valami ótvar gyenge zenekar koncertjén. Pár pillanat után, mialatt a közönség elkezdett pogózni – ez sok mindent elárul, kb. Tankcsapda koncert feeling! – kivettem a zajhalmazból, hogy ez a Pinball Map a 2000-es Claymanről. A hangzás gyakorlatilag felháborító volt, és mindezt úgy, hogy a Superbutt atom jól szólalt meg. A pogózás tizenhárom évesen még jó volt, de most nem bírtam elviselni, szóval hátrébb mentem, de, ami a legfőképp vezérelt, az, az, hogy abban, bíztam, hogy hátrébb jobb lesz a hangzás. Tévedtem, bár igaz a koncert közepéig fokozatosan emelkedett a minőség, onnantól kezdett stagnálni, amikor végre kicserélték Anders mikrofonját, mert alig hallatszottak az énektémák; persze ez ellen csak a félidőben voltak képesek tenni. Mikor véget ért a nyitónóta, olyan érzés kavargott bennem, mint, amit anno szigetes KoRn koncerten éreztem. Anders flegma volt, épp, hogy annyira méltatott (az elején), hogy felhívja az olyan emberek figyelmét is, akik nem vették észre, hogy hiányzik az alapító/gitáros/dalszerző Jesper Strömblad. Állítólag (bár pontosan nem lehetett érteni a kummogását) súlyos alkohol gondjai miatt nem képes színpadra állni és a helyettes gitárosnak pedig „perszonális problémái akadtak”. Én erre még azt mondanám rendben, nagy ritkán előfordul; OK, véletlen pont nálunk, de az a stílus, ahogy ezt bekonferálta mindezt, nálam komoly ellenszenvet gerjesztett. A koncert ettől függetlenül pörgött tovább, haladva a közepes hangzás felé. A koncert első fele leginkább a régebbi dalokat részesítette előnyben, míg a második az újakat, persze azért volt átfedés. Régiek közül volt a már említett nyitódal, a Pinball Map, továbbá; Colony, The Hive, Only For The Weak. Nagy szívfájdalmamra nem volt se Episode 666, se Moonshield, se semmi a Whoraclenál korábbi lemezekről. Annyi baj legyen, ugyanis az új számok is ütöttek. A kettes nóta rögtön a legjobb dal volt az új albumról, a frissen klipesített Delight And Angers. A dal refrénje igazából segített elfejteni a gyér hangzást, valamint az egygitáros felállás okozta bénaságot. Egyébként azt ki kell itt emelnem, hogy annak ellenére, hogy Jesper a főgitáros és szólófelelős Björn Gelotte rendkívül pontosan és jól hozta a számok szólóit. Profik, ehhez kétség nem fér, és, ahhoz se, hogy, ha úgy vélték, hogy a magyaroknak jó lesz ez is, mert úgyse ismerik őket itt annyian, úgyse, stb. Ehhez képest, amikor pl. a tömegnél nagyobbat ugrálva hátra, hátra lestem a Cloud Connected alatt, az egész tömeg egyként ugrált utána pedig egyszerre üvöltöttük az éterbe, hogy:

„I've come to realize
With every little glimpse you fade
I was told that I could fly
When least expected – cloud connected”

Anders és csapata azt hiszem ekkor vette át az közönség hangulatát és innentől kezdve kezdett a koncert hangulata növekedni. Meg is nevettette néha a rajongókat, és az egész hangulat elkezdett átjönni – az a hangulat, aminek az elejétől fogva meg kellett volna lennie. Igazából a hiányzó a gitárt és harmatos hangosítást képes lett volna feledtetni a jó hangulat, ami a lemezeken át tud jönni, de élőben ez nem volt meg; csak a felétől, gyakorlatilag ez volt a koncert nagy hibája. Sebaj, mint mondottam, a második felétől rendben voltunk. Az olyan számok, mint a Touch Of Red, Move Through Me, The Quiet Place, Drifter, Come Clarity, Alias, Trigger felejtették a gondokat. A Come Clarity lemezes Take This Life által megtestesített katarzis viszont nagyon kitolódott, ugyanis az volt az utolsó előtti szám. Utána már csak a My Sweet Shadow képében csaptak csak le; és még vissza se jöttek ráadásra; mindenki nagy bánatára. Viszont legalább nem játszották az utolsó EP címadó és egyben legrosszabb dalát, de helyette sajnos volt „I feel like shit”-ezés (Érti, aki érti.) az A Sense Of Purpose lemezről.

Zárásul pedig azt hiszem, elég annyit mondom, hogy rossz szájízem volt a kezdésnél, mosolyogtam a vége fele, és a koncert után pedig az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett – és azt mondtam magamban, hogy ez százszor jobb lehetett volna. Ezúton üzenem nekik: Kedves In Flames! Legközelebb többet és jobban és visszatapsolást.

In Flames MySpace
Superbutt MySpace
SKRU MySpace