BRUTAL ASSAULT Vol.12 @ 2. menet

folytatás

A program:
A • Opitz 10:00
B • Outburst 10:30
A • Pigsty 11:00
B • Ador Dorath 11:30
A • Le Scrawl 12:05
B • Obtest 12:35
A • Uprise 13:10
B • She Said Destroy 13:40
A • Depresy 14:15
B • Despise 14:50
A • Gorerotted 15:25
B • Misanthrope 16:00
A • E-Force 16:30
B • Mnemic 17:10
A • Black Dahlia Murder 17:50
B • Cynic 18:30
A • Malevolent Creation 19:15
B • Madball 20:00
A • Katatonia 20:45
B • Pain 21:35
A • Soulfly 22:35
B • Gorgoroth 23:50
A • Heamorrhage 0:40
B • Enslaved 1:20

Ugyan a fesztivál első napja is erős volt (melynek krónikáját itt olvashatod), a pénteki programot nézegetve mégis alaposan szelektálnunk kellett, hogy talpon maradjunk hajnali kettőig, a koncertek végéig. Az előző naptól eltérően itt már délelőtt tíztől dübörgött a metal, mi mégis először csak a LE SCRAWL-ra ténferegtünk be. Az ingekbe, finom ruhákba öltözött csapat számomra meglepetésként abszolút bulis zenét művelt, hörgéssel, népzenei táncos részekkel, folk-jazz elemekkel megtűzdelve puritán death metal-szerű zenéjüket – legalábbis ismeretlenül nekem ez a kép jött le. Elég sokan megtapsolták őket, amin láthatóan maguk is meglepődtek. Amit még nagyon ajánlottak ismerőseim, az a litván OBTEST fellépése volt, ők is folk-népzenei hatások felé nyitó durvulattal szolgáltattak talpalávalót. Róluk is pozitív véleményt tudok formálni, otthon kizárt hogy hallgatnám őket, azonban ha egy fesztiválon még egyszer összefutok velük, nem fogom kihagyni.

Aztán elég hosszú szünetet tartottunk, egészen a DESPISE előadásáig. A srácok death metalt játszanak, némi dallamos, Lykathea Aflame-hatású témákkal vegyítve (onnan a dobos jelenleg is csépeli a bőröket a DESPISE-ban) ígéretesen. A Fragments of Reprisal lemez elég erőtlen hangzásával ellentétben itt nem volt gond a megszólalással, korrekt túrást szolgáltattak, ami alapján (és a lemez egyelőre felületes ismeretében — sajnos az a fránya hangzás sokat levesz a cd élvezhetőségéből) én nagy ígéretnek könyvelem el őket, érdemes figyelni rájuk a jövőben. A GOREROTTED közvetlenül utánuk túrt egy nagyot, aztán kihagytam a MISANTROPHE-ot, és az ex-Voivod-os Eric Forrest által vezetett E-FORCE-ot is, inkább pihentem, mivel aztán a MNEMIC ötórai kezdésétől egészen hajnalig nem volt megállás.

Az idei Passanger lemezt végleg félretettem, pedig korábban az eredetiséggel meg nem vádolható, de kellemes, leginkább az Obsolete-Demanufacture korszakos Fear Factory-re hajazó anyagaikat kifejezetten kedveltem, főleg a The Audio Injected Soul pörgött sokat nálam. Ami leginkább zavart itt, és a 2007-es CD-n is, az az új énekes Guillaume Bideau személye, aki az idei művet ész nélkül szétüvöltötte, dallamügyileg viszont nem produkált valami nagy dolgokat. Élőben is (nem tudom nem leírni, de sajnos muszáj) túljátszotta magát, s ugyan leginkább a régebbi dalokra figyeltem, azért le lehetett szűrni, hogy az új együttműködésben fogant számok is szaggatnak tördelt ritmusaikkal, s az énekdallamok is jobban feküdtek Guillaume-nak: ellenben például a Door 212, a Ghost, vagy a zárásként felcsendülő Deathbox énektémáival, melyek hallhatóan kevésbé mentek neki. Minden eredetiségmentessége ellenére a régi énekes szerethetővé tette a MNEMIC dalokat, fantasztikus hangjával, így összességében bár retek nagy zúzda volt a koncert, irtózatos szaggatással itt-ott, de nekem egyértelmű csalódás.

Akárcsak a THE BLACK DAHLIA MURDER, ők viszont kellemesen, de nagyon! A Miasma lemezt otthon kétszer bírtam végighallgatni, de élőben hatalmasat ütött a programjuk, gyors death metaljukkal. Dalcímeket itt sem tudnék mondani, annyi biztos, hogy a "sexx with a dead girl"-szöveggel felkonferált Satutory Ape volt, akárcsak a Miasma, az A Vulgar Picture, és a Contagion, továbbá ízelítő a hamarosan érkező új cd-ről. Ezen dal alapján kizárt, hogy a banda rajongói csalódni fognak, bokalefosás garantált, ha a hangzáson javítanak eddigi életművükhöz képest. Akkor én is próbálkozok még egyszer velük, annak ellenére, hogy egy barátom szerint, akire amúgy általában hallgatok — az összes riffjük innen-onnan ismerős régebbi lemezekről. Ez nagyon meggyőző buli volt az amcsiktól, a "We're Black Dahlia Murder from the fuckin states" köszöntéstől a ráadásig. Respect!

Ezután viszont egy igazi legendát köszönthettünk a délutáni órákban, fényes nappal, mégpedig a demo-jával és egyetlen, Focus című lemezével kultikus státuszba emelkedett, tíz év után újjáalakult CYNIC-et. Nem lehetett könnyű dolguk fesztiváli körülmények közt tolmácsolni sűrű, rétegzett, progresszív death metaljukat, mely odafigyelést, elmélyülést igényel, s néhányan hangot is adtak elégedetlenségüknek, mivel a hörgős-károgós énektémák samplerről mentek. Paul Masvidal az éteri, törékeny és elvont énekdallamokra koncentrált, illetve a játékra, melyben én személy szerint nem találtam hibát. Óriási élmény volt hallgatni elvont, komplex, sok váltással, dinamikailag és hangulatilag eltérő motívumokkal, Sean Reinert fantasztikus dobolásával, jazz-es és virtuóz témáikkal teleszőtt dalaikat, melyek a bandát nem ismerőknek nyilván nem kis fejfájást okoztak. A Focus albumról a Textures kivételével mindent eljátszottak, ha jól emlékszem, illetve ami a legörvendetesebb, hogy Paul bejelentette, a turné során is gyűlnek az ötletek bennük, s szerényen megkérdezte, meghallgatnánk-e egy új dalt. Ekkor egy vendég is érkezett a színpadra (a nevét sajnos elfelejtettem), Cynic pólóban, s tőle hallhattuk az új szám hörgős énekrészeit. Fantasztikus koncert volt első pillanattól az utolsóig, bár nyilvánvaló, hogy a kultiplexes klubkoncert a meghittebb körülmények miatt überelni fogja, de nekem így is bizonyították, miért is legendák, s miért emlegeti hatásként munkásságukat számtalan csapat.

Ennyi elvontság után üdítő érzés volt szabadjára engedni a tomboló ösztönöket a jó öreg MALEVOLENT CREATION zúzdájára. Elmondhatom, hogy death metal csapatokkal a fesztivál egészén nem volt gond, s a MC is jól teljesített, annak ellenére, hogy mennyi buktatón, tagcserén estek át az évek folyamán, s elég sok felejthető lemezt is kiadtak az pályájuk során, persze klasszikusok mellett is. Az egyik ilyen klasszikusról, a Retribution-ről volt Eve Of The Apocalypse, és Monster, az első lemezről (The Ten Commandments) a Malevolent Creation, a szintén kiváló Eternalról a Blood Brothers, és az Infernal Desire. A Warkult albumról megkaphattuk a Halottak Menetelését (Dead March) az új Doomsday X-ről pedig a Cauterized-et és a Deliver My Enemy-t. Szóval jól szemezgettek pályafutásuk erősebb megnyilvánulásaiból, s számomra meglepően sulykoltak.

Egyetlen pillanatát sem akartam elszalasztani a MADBALL tiszta New York Hardcore túrásának, s a pénteki show bizony tökéletes volt. Sorban jöttek a nagy slágerek, utcahimnuszok, Rigg Ross őserővel ütött, Mitts reszelte a mosh-beindító riffeket, a felettébb marcona és iszonyú nagydarab Hoya Roc bőgős is produkált némi súlypontemelgetést, sőt, legnagyobb meglepetésemre el is mosolygott néha! De a legtöbb pillantás Freddy Cricien-re, az egyik legjobb HC frontemberre szegeződött, aki profin vezénylete le a tökéletes NYHC hangversenyt. A legzseniálisabb az egész műsorban az volt, hogy pont azt kaptam, amit vártam: ugrálásra késztető himnuszokat, örökmozgó frontemberi tevékenységet, valamint azt, ami a mai hc színtérről leginkább hiányzik nekem: a dalok közti konferálásokat az összetartásról, meg hogy mindegy ki milyen zenét hallgat, mind egyek vagyunk, tehát, Unite, Friends, Family. Én ezt vártam, és maximálisan meg is kaptam, akárcsak a Look My Way, Set It Off, az Agnostic Front feldolgozás dalokat, és természetesen a közelgő Infiltrate the System lemezről az étvágygerjesztőnek szánt címadót. A MADBALL pont azért volt zseniális, mert nem akart másnak tűnni ennyi év után sem, mint ami: 100 %-ig hiteles, és hardcore.

Éles kontrasztként hatott ezek után a KATATONIA műsora. Ugyan eddig nem láttam őket, csak hallottam, mennyire gyengék élőben, s statikus előadásra számítottam, ennek ellenére örülök, hogy nem hagytam ki őket, ugyanis ez kifejezetten erőteljes produkció volt tőlük. Jonas Renske végig a hajával eltakart arccal énekelt, de nagyon jól, ami viszont kár, hogy az egyetlen régi nóta a Brave Murder Day volt, a többi kizárólag az az utáni, újabb lemezekről szólt. Összképben inkább mutatott egyéni dallamvilágú modern rockcsapatként a svéd ötös, mint dark/gothic-nak, ami nem is állt rosszul nekik. Átszellemült előadás, szép, depresszív dallamok, s kellő mértékű súly: röviden ezt kaptuk a Katatonia-tól aznap este.

A Hypocrisy főnök-énekes-gitáros Peter Tagtgreen által vezetett PAIN számomra inkább csak idegesítő időhúzás volt a Soulfly előtt, a nekem leginkább nagy vonalakban a Rammstein-re hasonlító menetelő, kő egyszerű dobalapokra épített, slágerorientált reszelésével. Nagyon jól szóltak, ez tény, az egyszerűbb zene is kiválóan működött élőben, s a csajok is szép számmal vonaglottak az első sorokban, s kajálták őket rengetegen. A show végén, a ráadás ráadásaként Peter a jelenlévő hölgyeknek küldte a Bitch című szerzeményt. Bennem mindössze ennyi maradt meg.

Ugyan a Szigetre fel nem mentem volna értük, de kifejezetten vártam az itt a fesztivál főzenekaraként meghirdetett SOULFLY koncertjét, s hogy Max Cavalera-t élőben láthassam, ha már az eredeti felállású Sepulturáról lemaradtam. Jó sokáig húzták-nyújtották a technikusaik a beállást, és meg is várakoztatták a közönséget rendesen, ami nem volt épp szimpatikus húzás, s emiatt csúszott is a további program. Nem írhatom sajnos, hogy megérte a várakozás, mert ez csak részben lenne igaz, ugyanis nagyon halkan szóltak a gitárok, s összességében az egész hangcucc. Ez nagyon kellemetlen volt, hisz ezek az ösztön-szülte zsigeri zúzdák irtózatos hangerőn egyszerűen darabokra tépték volna a publikumot. Pedig a setlist önmagáért beszélt: (nem sorrendben) Prophecy, Fire, Back to The Primitive, Last Of The Mochikans, a Jumpdafuckup-nak csak az eleje, ami aztán átfolyt, ha jól emlékszem vagy a Bleed-be, vagy a Living Sacrifice-ba, továbbá Moses, Mars, Eye For An Eye, The Song Remains Insane, Bring It, Seek 'n Strike, Porrada. Főként az első lemezről, és a negyedik Prophecy-ről szemezgettek elég sokat, de természetesen nem maradhattak ki a programból a Sepultura-dalok sem: volt Roots, az abszolút kedvenc Refuse/Resist, és Inner Self. A Dark Ages-ről nem tudok számcímet (a Babylon-t felkonferálta Max, ha jól emlékszem) mivel nem hallottam azt a lemezt, de volt még ezen kívül törzsi dobolás is, mikor minden zenész magához ragadta a felcsatolható ütős hangszert, s együtt járták a virtustáncot. Ami viszont nagyon dühítő volt, hogy bár irdatlan tömeg gyűlt össze rájuk, ennek ellenére ők voltak az egész rendezvény alatt az egyetlenek, akiket nem lehetett nézni a kivetítőről. Nem tudom, mi lehetett e mögött, mindenesetre, akik távolabb álltak, valószínűleg semmit nem láttak a színpadon zajló eseményekből: Marc Rizzo gitáros iszonyú szuggesztíven pörgött, akkorákat pózolt, s ugrált a gitárral, hogy öröm volt nézni, s mellé nagyon jól pengetett, a basszer Bobby Burns inkább csak a háttérben volt jelen, Joe Nunez dobos esetében pedig valószínűleg senki nem vágyakozott Roy Mayorga után. Max pedig…Max, ennyi. Kicsit öregesnek tűnt a szememben, s hangja is megkopott, az a szörnyeteg elementáris őserő nem érvényesült, de hát akkor is egy legenda. Én összességében végül elégedetten távoztam, csak hát az a fránya megszólalás volt fájó pont. Hatalmas egy buli lehetett volna, atom hangzással, de azért nem kellett karóba dőlni így sem, én pedig biztos vagyok benn, hogy ha lehet, elcsípem őket valahol még egyszer.

A törzsi zúzás után a norvég blacker GORGOROTH lépett a másik színpadra — keresztek, levágott marhafejek, szögesdrót és pucér nők nélkül. Ellenben volt brutális corpsepaint, és retkes, hangos, zajos, élesen szaggató megszólalás. Ne ismerem őket túl mélyről, inkább csak kíváncsi voltam, de az elvárásaimnak megfeleltek külsőségek nélkül is: velejéig black metal buli volt az ideális éjfél környéki időpontban kezdve, kb háromnegyed órában. Ghaal énekes szabadulása után itt mintha visszafogottabb lett volna, de a torokszaggató embertelen károgása és a vérvörös fényekben fürdő színpadon romboló szegecselt bőrbe öltözött démonok hatásosan tárták ránk a pokol kapuit így is.

A patológia fanatikus HAEMORRHAGE fellépésére egyetlen szót tudok mondani: zseniális volt, ez a leginkább goregrind-ként leírható zene koncerten nagyot szólt, s mellé nem elhanyagolható mértékű látványelemeket is kaptunk. Eleve a frontember leöntötte magát, mintegy megfürödve művérrel, aztán elmebeteg mozgást is produkált, s szinte pantomim-mutatvánnyal felérő performance-t. például injekciót adott be magának a mikrofonnal a vénáiba, a zsinórral felakasztotta magát, aztán lefeküdt a porondra, s eljátszotta a holtak ébredését, mindemellett, zombiként vánszorgott ide-oda, s emellett még durván hörgött is a zöld műtősköpenybe-sapkába, arcvédő maszkba öltözött gitárosok által szolgáltatott korai Carcass-hatású zúzdára. Eme késői órán is sikerült örömöt szerezniük annak a felettébb népes seregnek, aki képes volt még talpon maradni. Ezt bőven és vastagon meg is hálálták, a végén pedig befőttesüvegben egy mű emberi agy is előkerült, melyből aztán a frontember bőszen falatozott is eszméletlenül grimaszolva. Az Enslaved elhúzódó beállása miatt a többszöri ráadás végén stílszerűen a We Are Patologist-al búcsúztak el.

A nagyon késői (korai?) kezdés ellenére hatalmas tömeg várta a norvég ENSLAVED színpadra lépését. A csapat munkásságát a nekem egyáltalán be nem jövő Eld lemez óta nem igazán figyeltem, ami miatt sürgősen el is szégyelltem magam, ahogy egyre telt a rájuk szabott idő. Az utóbbi lemezeikkel (a Mardraum-tól kezdődően) a korai viking metalos irányból eltérve egy egészen egyéni, progresszív, súlyos világot alakított ki magának a csapat, 2007-ben is abszolút vállalható, sajátos módon keverve egy olyan elegyet, melyben kiválóan megfértek egymás mellett az északi dallamok, és a súlyos (black alapú) zúzdák is, valamint 70-es évekbeli progresszív alakulatok megoldásai. Mindez szinte tökéletesen arányos, telt, tiszta, és súlyos hangzással támogatva meg, mély átéléssel, elsöprő dinamizmussal előadva, számomra az egész fesztivál egyik csúcsteljesítményét produkálva. Leginkább a Ruun lemez volt terítéken, s ugyan tracklist tekintetében bajban vagyok, még mindig bennem kavarog a tisztán megszólaló csodálatos dallamok, és a legtöbbször fénysebességű blastbeat-alapú zúzdák kontrasztját egymásba olvasztó dalok innovatív, megrázó erejű lenyomata. Ennél jobban fizikailag lehetetlen megközelíteni a hibátlan koncert fogalmát. Tökéletes zárás péntek estére.

folyt. köv.